Váradi Péter

SZERTARTÁSRENDEK

Gyerekként éjszakákon át álltam
dermedten nagyapám tizedik emeleti
panellakásának ablakában: hogyhogy
nem alszik mindenki? Hogy valaki
mindig éber? Hogyhogy a város
erősebb, mint a kezdet és a vég?

Az éjjeli folyó fölött állva
mesélem feleségemnek azt a borzongást.

Egy órával hajnal előtt, a kiürült hídon
egyszerre ér bennünket újra a látvány.
A város körkörös zuhanás,
az idő lezáratlan ív.

Hazafelé beszélgetünk. Halkan,
mintha nem emberi figyelem kísérne
a sötétben. A kapunál tompa pattanással
megáll a körző a végtelen íven,
amíg állunk a kiégett lámpa alatt,
váratlanul összeölelkezve.

A hátsó lépcsőn azután újra megcsókolom.
Eközben vakon és megingathatatlanul
bízom benne, hogy láthatatlanok vagyunk.

Hajnalodik, mire lefekszünk, nyitott szemmel,
egymás mellett. Mozdulatlanul figyeljük
a faágak árnyékának mozgását a mennyezeten.
De nem merem megkérdezni, vajon
meddig hagyhatjuk még figyelmen kívül,
ahogy az öregedés türelmesen újra és újra bemutatja
egy mind pontosabb arányérzék liturgiáját?