Váradi Péter

IONA A VIHARBAN

Évekig minden nyáron Vecsés régi
temetőjében focizunk, a város közepén.
Gyerekek vagyunk, senki sem szól.
A temető szélcsendben is kiszámíthatatlan,
mint a tenger. Nem lépek a lesüppedt sírokra,
ha a letaposott területről közéjük rúgjuk a labdát.
Kerülgetem őket, pedig mindet
félméteres fű fedi. A szélén,
ahol biciklivel száguldozva rajzoljuk
kanyargósra a földutat, az orosz katonatemető
van. Alsósként még én is voltam
hadisírt gondozni. De egyszer csak,
talán egyetlen év alatt porladni kezdtek
a beton fedlapok, a vaskorlát eltűnt,
azok az emberek hirtelen nem odavalók.
Pedig hol vannak még a kilencvenes évek.
Nem érdekel, hogy miért orosz katonák
fekszenek ott. És anyám nagybátyjáék miért
két-háromezer kilométerrel keletebbre.

Még zsemlefejű, fürdőgatyás gyerekként
hallgatom otthon nagyapámat kegyeletügyben.
Megpróbál lebeszélni a temetői sportról, de hiába.
Nem rajta múlik, és nem is rajtam.

*

Kétezer-három nyarán, miközben átvitt
Iona szigetére, félúton majdnem
a viharos hullámokba fordult a komp.

Nappal nem láttam még olyan sötét eget.

A kikötőből az elpusztult zárda mellett
felmentem az apátság melletti temetőig.
Beláttam a vizet, miközben a lábam előtt,
az egyik sír alatti legmélyebb rétegben
Macbeth, mellette Duncan hevert.
Visszamentem a partra, egyre tovább
erősödött a szél, mintha odakint
két őrült vénember ordított volna egymással
soha jelentőségüket nem vesztett dolgokról.
Töröltem az arcomon csorgó vizet.

Később minden elcsöndesedett.
Mégis, az volt a legfélelmetesebb,
hogy a levonuló vihar után
a nyugtalan tengernek hirtelen
ismerős hangja lett, mint amikor
otthon beállt az ebéd utáni csend,
és egy öregedő kézben
egyszer csak megcsörrentek
a leszedett asztal terítékei.