Pósfai György

TULL ÚR EMLÉKEZIK

Egy malac visított fel a közelben. Itt a város közepén, teljesen váratlanul, és a hang, mint a hirtelen kinyíló ajtón beáramló huzat, megcsapta Tull urat.
Tull úrnak nemigen voltak emlékei. Régi dolgok nem foglalkoztatták, és igyekezett is gyorsan felejteni, hogy maradjon hely a friss eseményeknek. Ha nagy néha eszébe jutott is valami régi történet, abban sem volt biztos, hogy ő maga élte-e át, vagy csak úgy mesélték neki. Mégis, időnként megtörtént, hogy valami váratlan hang vagy illat, egy beléhasító fájdalom vagy akár csak egy semmiből érkező kóbor gondolat nyomán képpel, hanggal, illattal kompletten, egy csomagban, váratlan élességgel tört fel benne valami régi emlék. A malacvisításra most hirtelen egy rég beporosodott emlékrekesz pattant fel:

Vépről malacot

A nagylány óvatosan kerülgette a hókásakupacokat. Körülötte sokan taposták a havat a hajnali sötétben, csupa fekete, arcát sálba bugyoláló, munkába igyekvő, szegényesen, de tisztességesen öltözött alak. Olajszagú buszok melegítették motorjukat, teherautók faroltak ki az úttestre, vezényszavak pattogtak. Nagy volt a forgalom, de délutánra minden elcsendesedik, ma csak egy műszak lesz. Sorban mindenki befordult a gyárkapukon. Lassan csak ő maradt az úton, túl a vasúton már alig volt letaposva a hó. Sok ideje nincs, két órán belül ki kell érnie Vépre, hogy időben visszaérjen.
A menyasszony nagyon szép lesz. Szerencséje volt húgának azzal a kölcsönruhával – az alattuk lakók lánya tavaly esküdött, és neki saját ruhát varrattak. Anyjuk csak egy keveset igazított rajta, azt is úgy, hogy visszaalakítható legyen, mikor visszaadják. Bevonulnak a nagytemplom kápolnájába, elöl a pap, aztán az ifjú pár: a húga a költőnek készülő fiatal, vékony jogásszal. Követik őket a szülők, majd a többiek. A kántor – régi ismerős – szép, zengő hangon énekel, a pap röviden beszél. Meglátszik a lehelete, a vastag falakból süt a hideg, fűtés persze nincsen, a bombázás nyomai még mindenhol látszanak.
Kezdett világosodni, a hó erre szép fehér volt, nem úgy, mint a füstös gyártelepen. Felvette egy paraszt a szekerére, adott egy pokrócot, abba bugyolálta magát jó melegen. Bizakodóan nézett előre: ha egyszer megígérte, hogy szerez malacot, akkor az úgy is lesz.
A pirospozsgás szakácsnő, akit – lesz, ami lesz – anyja fogadott fel, energikusan lát munkához a nagy konyhában. Késeket fen a vájdling szélén, vizet melegít, telerakja a nagy asztalt edényekkel. Anyjuk segít neki, a kisebb testvérek a lábuk alatt sündörögnek. A nyershús-szagot lassan felváltja a fűszerektől terhes meleg pára, a malacsült illata.
Vépen balra indult, végig a kastélypark kerítése mellett – úgy emlékezett, erre kell menni. Egyszer járt elemista osztálytársánál, annak már sok éve, nem is látta azóta, csak üzengettek néha egymásnak. Remélte, hogy a legutóbbi üzenet – a malacról – is célba ért. A házakból lefelé szállt a kályhafüst, az út szélén reménykeltően tyúkok kapirgáltak.
A legnagyobb szobában ülnek asztalhoz. Hosszú asztal lekerekített végekkel. A teríték szép: régi, mintás tányérok, ezüstösen csillogó étkészletek. A két, velük lakó nagynéni közül csak az egyik van velük, a másik nagybeteg, tulajdonképpen haldoklik a szomszéd szobában. Apjukat is ki kell szolgálni, ő félig tehetetlenül ül az asztalfőn: a gerincét ért lövésbe rokkant bele a háborúban. De legalább kap egy kevés nyugdíjat – a családban senkinek nincs munkája, ez az egyetlen jövedelem. Az egyik kisebbik húgnak is segíteni kell: ő gyerekparalízist kapott, élete végéig félig béna lesz. Leves van meg malacsült, ehhez van párolt káposzta és krumpli is. Halkan csörögnek az evőeszközök, a férfiak egy kis fehérbort isznak, amit üvegkancsóból töltögetnek.
Kiért a falu szélére, de itt emlékezete cserbenhagyta. Többször is kérdezősködnie kellett, ijesztően morgó, sovány kutyák mellett elhaladva házakhoz bekopogni. Az idő vészesen fogyott, de végül egy tántorgó férfi megmutatta a házat.
Este hétre végeznek a vacsorával, leszednék az asztalt, az ifjú férj rokonai indulnak az állomásra, csak a sógora hangoskodik. Sokat ivott, és mulatni akar. Szilveszter napja van, és ő nagy lakodalomra, egész éjszakás dorbézolásra számított. Mindenki fáradt. A sógor elhallgat, összekapja magát, és dühösen elmegy, ki az állomásra, hazautazik, itt hagyva feleségét és kicsi gyerekét.
Nem is látott állatokat a ház körül. Bekopogott, de nem a várt régi osztálytárs nyitott ajtót, hanem nagy sokára egy öregember, aki nehezen értette, miről van szó, rosz-
szul is hallott. A többiek elutaztak. Malac? Nem tud semmit. Kezdte reményét veszteni, de makacsul ismételgette: megüzente, hogy jön egy malacért, hozta a pénzt is, nem lehet, hogy malac nélkül menjen haza. Az öregembernek végre derengeni kezdett valami. Az unokája hagyott valami csomagot a konyhában, hogy majd jönnek érte a városból. Boldogan vette fel a csomagot a konyhaasztalról, meg sem nézte, mi van benne, úgy is érzi a hússzagot. Valamennyi pénzt hagyott az asztalon, és erőlködve vállára lódította a szatyrot, úgy indult hazafelé. Nehéz volt a csomag, de most alig érezte a súlyát, boldog volt, hogy megvan a malac, és talán visszafelé is felveszi egy szekér.
Elcsitul minden, összecsukják a nagy asztalt, áttolják a másik szobába. A kisebb testvéreket az anyjuk kitereli, a nagynéni visszavonul haldokló testvére mellé, a nagyapa a fűtetlen előszobában karosszékbe ül, és pipára gyújt. Az ifjú páré a nagyszoba – tartósan megkapták –, örülnek, hogy lepihenhetnek, malacsültet ettek, van hol lakniuk. Csak egészen halkan szűrődik be valami távoli, szilveszteri mulatozás zaja, a szobán csend ül el. Holnap új év kezdődik.
A nagynénit hamarosan eltemetik. A nagylány, aki a malacot szerezte Vépről, beteg lesz, de még senki nem sejti, hogy néhány éven belül tüdőbajban ő is meghal. A központi térre néző, szép nagy lakást valaki az esküvő után két héttel kiigényli, a családnak kis szükséglakásba kell költöznie, az ifjú párnak albérlet után kell néznie, állásuk nincs.
Szerencséje volt, ismét felvette egy szekér, nem kell átázott cipőjében a havat taposnia, és délre haza is ér. Kisütött a nap, a fehér határban csillogó fekete varjak civakodtak. A tél abban az évben hosszú volt, de szép.

Három-négy férfi

Egy régi magnószalag akadt Tull úr kezébe. Kíváncsian forgatta, vajon mi lehet rajta? A padláson volt még egy hozzá való készülék, egy kis bütykölés után még működött is. Belehallgatott:

Szőőő-ke hajú kis-lány, ha hűűű maradna hoz-zám,
Én eeel sohase hagy-náám magáát…

Három férfi énekel szép, egységes bariton hangon, tisztán, érzelmesen. Három fiatal férfi, tele jókedvvel, egy-két pohár bor után eljátszott mérsékelt duhajkodással. Egyikük zongorán kísér. Fiatal családapák, mindegyiküknél több apró gyerek, dolgos feleség. Vasárnaponként mindig összejönnek anyjuknál-anyósuknál a sógorok-testvérek.
Most különleges az alkalom: egyiküknek sikerült egy magnetofont szereznie a munkahelyéről, és hangfelvétel készül a családból külföldre szakadt lánynak. Már négy éve, hogy kiszökött a határon, személyesen lehetetlen találkozni, a leveleket is ellenőrzik. Amerika messze van.
A kórus megerősödik: csatlakozik a negyedik férfi, aki most ért ide. A város focicsapatában bajnoki meccsen játszott, nyert a csapat, ezt az öltözőben néhány üveg borral rögtön meg is ünnepelték. Emelkedik a hangerő:

Min-den nap frisss virág dí-szít-se ab-lakát,
És ha feljőő a hoold-viláág…

A háttérben az asszonyok és gyerekek beszéde hallatszik, rájuk is sor kerül, sorban, elfogódott hangon üzennek a távoli testvérnek-nagynéninek. A nők jobbára a család és a barátok életének eseményeit sorolják – „képzeld, felújítják a lakást, homokban járunk a szobában, a bejárati ajtó zárja a nedvességtől berozsdásodott, nem tudtam kinyitni, a gyerekekkel az ablakon másztunk ki, kalapban, nagykabátban; nemsokára kapunk bojlert a fürdőszobába; emlékszel Pistáékra, sokat emlegetnek, kérdezik, mi van veletek; ez nem a gyerekek fülének való, csak halkan mondom, hogy kistestvére lesz a Katikának, nagyon boldogok vagyunk…” –, aztán a gyerekeket unszolják, mondjanak valamit. A nagyobb gyerekek fejhangon, mintha szavalnának, iskolás mondatokban, lámpalázasan mesélnek: „felújítják a házunkat, sokat játszottunk az állványon, felhúzhattuk a malteros vödröt is; édesanyámmal voltunk a téeszben, láttunk hat citromfát és tizennyolc tehenet, nagyon érdekes volt; sokat sportolok, nagyon várom a nyarat, mert úszni tudok a legjobban, százötven métert tudok egyfolytában úszni; sokat olvasok, most a Kettesben az óceánon című könyvet olvasom”. A kisebbek némelyike nem hajlandó megszólalni. Aztán az egyik iskolás előáll, és csengő, tiszta hangon, apja zongorakíséretével énekelni kezd:

Különös éééj-szaka voolt, csak miééénk volt a Sziget…

Aztán felfigyel Tull úr: egy kisebb gyerek következik, és ez ő maga. Rekedtes, kópés hangon érdeklődik: mi ez a szerkezet, és hogyan megy a hang Amerikába? Aztán határozottan, lendületesen belevág:

Er-dő mel-lett nem jó lak-ni,
Mert sok fát kell ha-so-gat-ni…

További tudósítások következnek, majd a férfiak visszaveszik a szót, és enyhe pátosz-
szal, feltűnően tiszta artikulációval, hibátlan mondatokban mesélnek munkáról, barátságról, testi-lelki gyarapodásokról, szerény sikerekről. Egyikük hosszan zongorázik egy emlékezetes dalt a távollevőnek. Aztán újra énekel a négy férfi. Jókedvűen, a jövőbe vetett hittel, őszinte bizakodással – és vékonyan, fiatalon, sokat kibíróan:

Eem-léék-szem mééég,
Jut még eszeed-be a múúl-tuunk,
Széép volt, de széép…

Lejár a szalag, a készülék kikapcsol, csönd lesz.
Hol vannak most ezek a férfiak? Tull úr tudja: van, aki a temetőben, mások még otthon; redőnyös szobákban ülnek, nem mennek sehová, a család szanaszét, alig pislákol bennük az élet. Nem jut el hozzájuk jóformán semmi üzenet.

Lusztház

Tull úr kissé riadtan kezdte kihúzogatni emlékezetrekeszeit. Hát nincs itt semmi, amibe könnyű szívvel merülhetne bele? Azért talált valamit:
Valami belső sürgetésre, éppen jókor ébredt. Pár lusta pillanatig csak az orrát dugta ki a takaró alól, beleszagolt a hideg, enyhén füstszagú levegőbe, aztán kicsit megemelkedve az ablak felé pislantott: hajnali derengés, ideje felkelni. Lendületesen kikelt az ágyból, és nem törődve a dermesztő hideggel, kibújt trikójából, és félmeztelenül kilépett a kunyhó elé. Huhogva, tipródva lecsutakolta magát néhány marok hóval; egy fél perc, és már nem is fázott. Szemben, a völgy irányában kelőben volt a napkorong, vörös fénye tükröződött a fagyott havon. Teljes volt a csend, semmi nem mozdult.
Visszalépett a lusztházba (errefelé így mondták – félig németesen, félig magyarul), pár mozdulattal felöltözött, és a gyarapodó fényben nekilátott a tűzgyújtásnak. Először összegyűrt újságpapírt égetett a vaskályhában, majd mikor már felmelegedett a kéménycső, s benne a huzat dorombolni kezdett, rakott rá aprófát. Pattogva kapott erőre a tűz. Kilépett a kunyhó mellé, és a tegnap szépen felhasogatott és egymásra pakolt tűzifából néhány nyalábnyit behordott a kályha mellé. A tűzre most már csak néha kell pakolni, ez rendben van.
Körbetekintett a kunyhón. Egy ágy, egy asztal két székkel a kis ablak előtt, vaskályha, lavór, kerti szerszámok, ennyi az egész, nincs sok gond a rendrakásra. Megigazított ezt-azt, kevés holmiját elrendezte: belehajtogatta az ágy végébe támasztott hátizsákjába.
Az ablak melletti polcról leemelt egy lábost, kilépett a szabadba, és kicsit odébb vonulva, ahol nem járta össze a havat, teletömködte tiszta hóval. Bent feltette a duruzsoló kályhára – a hó hamar elolvadt, meglepően kevés vizet eredményezve. Adott hozzá még pár hógolyót, aztán felöntötte egy palack vörösborral. Szórt bele egy kevés szegfűszeget, fahéjat, cukrot. Fedőt rá, és hamarosan kész lesz a forralt bor.
Most seprűt ragadott, kitárta az ajtót, és az elhullajtott kéregdarabokat, leszórt hamut lendületesen kisöpörte az ajtón. Pár perc alatt végzett, az órájára pillantott: éppen időben van. Elégedetten lépett ki az ajtó elé.
Amíg ő térült-fordult, a nap már a szemközti domb fölé emelkedett, színe már sárgásfehérre váltott, a hókristályok vakítóan csillogtak. A kunyhó fölött kezdődött a hóba merült erdő, valahonnan arról messze hangzó, tavaszt váró harkálydobolás hallatszott. Mellette a diófára fekete kalapos, sárga mellényű cinke szállott, cin-cin-csere-csere, sürgött-forgott, mozdulataira az ágakról hópamacsok hullottak alá.
A domboldali szőlőben három-négy másik lusztház is állt, de sehol nem látott mozgást, füstölő kéményt; vastag hólepel borította a kunyhótetőket. Egyedül volt a hegyen.
Most már jól lehetett érezni a nap melegét a kunyhó előtt, háta mögül pedig a nyitott ajtón az elkészült forralt bor illata áradt kifelé.
A völgy felé nézett. Mindjárt itt az idő, M. apró alakja fog feltűnni a szőlőhegy aljában, lassan jön a mély hóban, felkanyarodik erre a szőlősorok között, feljön a keskeny, kitaposott csapán.
Kicsit bizonytalan volt, mit tegyen: várjon itt a kunyhó előtt, vagy húzódjon be, tegyen úgy, mintha el lenne foglalva, és mutasson meglepetést?
Visszalépett a forralt bortól illatozó kunyhóba, nyitva hagyta az ajtót, és miközben feleslegesen tett-vett, ki-kipislantott. Egy egész cinkecsapat érkezett cserregve a diófára.

Végül is M. nem jött el. Nem is találkoztak többet. Mégis, Tull úr legszebb emlékei közé tartozott ez a pár órás várakozás azon a havas, tiszta téli reggelen.