Közzéteszi Botka Ferenc

NÉMETH ANDOR
EMLÉKIRATAIBÓL

Hogy élete utolsó négy évében Németh Andor emlékiratain dolgozott, azt nemcsak tudjuk, de java részét olvashatjuk is írásainak A szélén behajtva című válogatásában (Magvető, 1973).
Az állítás második részéhez azonban rögtön hozzá is tehetjük: sajnos csonkán, 1944-gyel bezárólag. A kötet összeállítója, Réz Pál ugyanis az alábbi megjegyzéssel zárja az írásokat kísérő jegyzeteit: „Németh Andor az 1947–1952 közötti évek, így a Csillag történetét is megírta; emlékiratainak ez a befejező része sem a Petőfi Irodalmi Múzeumban, sem a hagyatékban nem található, egyelőre lappang.”
Néhány évvel ezelőtt a Déry és társai per (1957) iratanyagát tanulmányozva a Magyar Országos Levéltárban, látszólag két egymástól független gépiratra lettünk figyelmesek a XX – 5 – h jelzeten nyilvántartott ún. Operatív iratok egységében.
Utóbbiról tudni kell, hogy a tárgyalás előkészítését szolgáló kihallgatások jegyzőkönyvei mellett szinte áttekinthetetlen, ömlesztett tömegben tartalmaz az író lakásán tartott házkutatás során lefoglalt dokumentumokat: magyar és német nyelvű leveleket, írószövetségi taggyűlések jegyzőkönyveit, naptárakat, rajzokat, sajtókivágatokat, kérvényeket, tanulmányok, irodalmi művek kéziratait, jellemzéseket, igazolásokat és igazolványokat (feltehetően az iratanyag utólagos és sietve végzett archiválásának sorrendjében).
Az említett két gépiratra az Operatív iratok 56. és 57. dobozában (9. és 10. kötetében) bukkantunk rá. Mindkettő Déryre vonatkozott, érthető, hogy közelebbről is szemügyre vettük őket.
Hogy valamiképpen összetartoznak, azt a papír minősége, az írógép betűinek azonossága és a javítások írásképe is alátámasztotta.
Hogy egy terjedelmesebb mű részei, azt az eredeti, írógéppel végzett oldalszámozás is valószínűvé tette. Az egyik a 193–
200., a másik a 237–243. oldalakat foglalta le – Három év Pesten (Levél Déry Tiborhoz), illetve Tovább Lukács Györgyről és Déry írói pályafutása címmel.
Most már csak bele kellett olvasnunk
a szövegekbe, hogy megállapítsuk: mindkét gépirat a negyvenes és ötvenes évek fordulójának irodalmi történéseit eleveníti fel – színes, szubjektív képekben. A hangvétel és az utalások alapján úgy véljük: egyértelmű, hogy szerzőjük Németh Andor; sőt az is majdnem bizonyos, hogy részletek azokból az emlékezésekből, amelyek „lappanganak”.
A teljesség érdekében csupán arra kell még választ adnunk: hogyan kerülhettek a Déry és társai per Operatív iratai közé. Talán nem állunk távol a történtektől, ha úgy véljük: Németh Andor felesége, akinek szerzőnk az emlékezéseit diktálta, a tisztázatot több másolattal készítette, s azok közül egyet a férj arra szánt, hogy felszabdalja és megküldje az érintetteknek, így Dérynek is.
A két részletet az eredeti (gépiratos) számozás sorrendjében közöljük.
A „levélhez” tudnunk kell, hogy Németh Andor 1947. június első felében, a könyvnapokat követően érkezett Budapestre. Mint Murányi Gábor egy korábbi szövegközléséből (Németh Andor ismeretlen emlékiratainak töredéke. Hogyan kerültem vissza Magyarországra. Magyar Nemzet, 1987. dec. 24., 302. sz., 15.) kiderül: hazatelepedését a szociáldemokrata párt támogatta, azzal az ígérettel, hogy itthon egy folyóirat szerkesztése várja. Megérkezésekor azonban csalódottan kellett szembesülnie azzal, hogy az 1947 októberében indult Kortárs irányítását a párt már Kassák Lajosra bízta. Neki meg kellett volna elégednie egy helyettes poszttal. Ezért hajlott Déry szavára, aki tudott arról, hogy
a kommunista párt egy „népfrontos”, „a napi politikától független” szépirodalmi folyóirat megindítását tervezi, s szerkesztőt keres hozzá.
Az említett szövegközlés második feléből (A Csillag megalakulása és története. Magyar Nemzet, 1987. dec. 27., 304. sz., 4.) azt is tudjuk, hogy 1947 június–júliusában több ízben megvitatták a terveket – egy ízben Gábor Andor, Déry Tibor, Németh Andor, illetve Lukács György részvételével, annak mátraházai alkotószabadsága ide-
jén –, s ezt követően Németh megkapta a szerkesztői megbízást. A Csillag – mert ez lett a folyóirat neve – első száma 1947 decemberében került a nyilvánosság elé.
A lap ígéretesen indult, a fordulat évével azonban irányítása egyre inkább a politika befolyása alá került. Németh hamarosan felelős szerkesztőt kapott a feje fölé, Méray Tibort, a Szabad Nép kulturális rovatának vezetőjét; majd 1950 augusztusában puccsszerűen kizárták a Csillag szerkesztéséből, amely szeptembertől hivatalosan a Magyar Írószövetség folyóirata lett.
A második szöveg szintén az (irodalom)politika balra tolódásának a folyamatához kapcsolódik: a kritikai élet két mélypontjához, az ún. Lukács- és a Felelet-vitához.
Lukács Györgyöt azért érte bírálat az MKP elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle 1949. július/augusztusi számában, mert a többpártrendszerrel induló népi demokráciát „rosszul értelmezte”. Bírálói szerint ugyan nem tagadta, hogy annak végső célja a szocializmus, de a hozzá vezető utat évtizedekben, egész korszakban képzelte el, s irodalompolitikáját e parttalan, „liberális” felfogáshoz igazította. (Az egész ügyben az volt az álságos, hogy 1945-ben a magyar – és a többi – kommunista pártnak is ez volt a hivatalos programjában, s a Moszkvából diktált irányvonal 1948/49-ben gyorsított hatalomátvételre váltott.
Hasonló bírálat érte 1952 szeptemberében Déry Tibor Felelet című regényét is. Bírálója, Révai József, akkor népművelési miniszter, a szocialista realizmus normatívájára hivatkozva ítélte el a hosz-
szabbra tervezett mű első két kötetét, mert azokban az ifjú hős nem jut elég gyorsan kapcsolatba a KMP-vel, s így a cselekményben nem juthat érvényre a kommunista párt irányító, történelemformáló szerepe.

Záró megjegyzés. Tartozunk annyival a filológiai munka becsületének, hogy kijelentsük: a peranyag áttekintésekor annak idején figyelmünk középpontjában Déry neve állt: az ő írásait és az őt közvetlenül érintő iratokat kutattuk és vettük számba. Nem tartjuk ezért kizártnak, hogy az Operatív iratok nyolc dobozának az újbóli – és mindenre kiterjedő – átvizsgálása során e „limbusból” még előkerülhetnek részletek Németh Andor szétszóródott/
szétszabdalt emlékirataiból.
B. F.

Három év Pesten
Levél Déry Tiborhoz

Összegezem a Csillag-korszakot, de most már nem analitikusan, hanem szintétikusan, mintha egy autólámpával világítanám át, mikor a kocsivezető a sötétben felvillantja a fénysugarat, és vakító világossággal villantja át az éjszakát egy-két másodpercre, aztán eloltja a reflektort, és rohan tovább. Füst Milán írta nekem, hogy néha úgy villantok bele művészetének titkaiba, lelkének legrejtettebb szándékaiba, hogy eláll a lélegzete. Aztán, írja, egyszerre elalszik a fény, s ahogy folytatod, az csupa száraz értelem, sivatag, homály, sötét éjszaka. Azt hiszem, igaza van. Ilyenek az írásaim.
Szóval ott tartottunk, hogy felmentem Déryhez és megmondtam neki, mit akarok. „Ne szövetkezz a szocialistákkal”, mondta. „De már nagyon erősen odakötöttem magam.” Este egy bankettre kell mennem a Népszavához. „Ne menj oda”, mondta Déry. „Halálosan megbántódnak.” „Annál jobb. Ez legalább félreérthetetlen. Gyere velem a francia követségre, ott jobb vacsorát kapsz.” Ezzel elmentünk a franciákhoz. Ott úgy fogadtak, mint egy száműzött királyt, aki hazaérkezett. De volt ebben valami nyugtalanító is.
Úgy jöttem haza, mint Károly király a száműzetésből, aki felment a Várba, és leült egy padra. Horthy kinézett az ablakon, és észrevette Károly királyt. Leküldött a kertbe egy lakájt, hogy hozza fel. A király felment Horthyhoz. Két lakáj behozott egy tálcán egy üveg konyakot és pálinkás poharakat. Horthy angolra fordította a társalgást. „Nicht vor den Dienstboten”, ahogy nagyanyám szokta mondani, mikor a család torzsalkodott. Úgy éreztem magamat, mint egy király, vagy azok a gengszterek, akik a Nagymező utcai kávéházak teraszain üldögéltek ezekben a hónapokban, tárcájuk tele volt bankjegyekkel. A kurvák odajártak az asztalukhoz cigarettát kérni, vagy egy porció fagylaltot, rongyos emberek sugdostak a fülükbe homályos és titokzatos ajánlatokat, és mindenki úgy szólította őket: császárom. Ez voltam most, császár. De valami volt, ami nyugtalanított.
Aztán felmentünk a Mátrába, és Lukács megölelt, és melegen megszorította a kezemet. Én csak hápogtam.
Nem tudom, ismered-e, Tibor, ezt a zavart. Egyszer elmesélted, hogy húszéves korodban megjelentél a Nyugat törzsasztalánál, s ott találtad az asztalnál Adyt. Te mindenkinek bemutatkoztál, Adynak is. Ady megnevezte magát, de te olyan zavarban voltál, hogy nem tudtad hirtelenében, mit mondjál, és megkérdezted újra a nevét. Azóta nyilván máshogy viszonylasz a nagy emberekhez, és ha valakit tisztelsz, akkor nem jössz zavarba, ha összekerülsz vele, hanem közeledsz hozzá, és a barátoddá fogadod.
Én más természet vagyok. Négyéves lehettem, amikor meglátogatott bennünket egy Bécsben élő unokabátyám, akit még sose láttam. Nyurga, hosszú, tizenhat éves legényke volt, gimnazista. Nekem nagyon tetszett ez a vendég. Bámultam és csodáltam, de nem nagyon törődött velem. A szüleimmel beszélgetett. Akkor, hogy magamra vonjam a figyelmét, kirántottam alóla a széket. A vendég seggre csücsült, én pedig nagyon kikaptam, hogy neveletlen vagyok. Pedig én szeretetből rántottam ki alóla a széket, hogy a figyelmét magamra vonjam.
Egyszer ámokfutó koromban hisztériásan siettem a bécsi hajóállomásra.1 Nem bírtam tovább az életet, el akartam utazni a Wachauba, a zöldbe, virágoskertek közé, de elkéstem a hajót, kifordult a Dunán. Még láttam a lámpásait. A fedélzeten egy magas leány állt, és nézte a vizet. Visszafordultam a városba. Akkor találkoztam veled, Tibor, akit nem nagyon ismertem még. Te belém karoltál, és azt kérdezted, hova megyek. Azt mondtam, hogy nem tudom, hova. Erre elvittél a lakásodra, mert éppen szalmaözvegy voltál.
Egy kis villába vittél Döblingbe.2 A kert tele volt tarka üveggömbökkel, a lakásod pedig tele volt virággal. Este ágyat vetettél nekem, és reggel az ágyamhoz hoztad a kávét.
Akkor vagy két-három hétig veled laktam, de nem volt kulcsom a lakáshoz. Egy éjjel nem tudtam bemenni a lakásba. Fáradt voltam, leültem az ajtó előtt a gyékényszőnyegre, összekuporodtam, és aludtam, mint egy kutya.3
Aközben befejeztem, kissé hevenyészve, József Attila élettörténetét,4 és elhatároztam, hogy most nagyon szép dolgokat fogok írni. Mély és sorsdöntő írásokat. Abban az időben két magyar író könyve foglalkoztatott különösebben. Az egyiket Mándy Iván írta, a másikat Sőtér. Mindketten sötét reakcionáriusok hírében álltak akkor. Az egyik Krúdy-utánzó volt, a másik szürrealista. De mind a kettőben volt valami. Én megkíséreltem rávilágítani, mi bennük a pozitív érték, mi az, ami puszta manír bennük, és mi az, ami érték és továbbfejleszthető.5 Szóval meg akartam téríteni őket. Mély és beható építő kritikával, úgy, mint Lukács téged. Mándy nem jelentkezett a kritikám után, de Sőtér jelentkezett, sőt az a meggyőződésem, hogy ugyanúgy megrendítettem a kritikámmal, mint téged Lukács. Sajnos Sőtér nem olyan tehetséges, mint amilyen te vagy.
Azokban a napokban elmentem a Múzeumba, ahol orosz könyveket állítottak ki.6 Megnéztem a kiállítást, körülbelül ugyanolyan érzéssel, mint ahogy a heidelbergi könyvtárban a középkori kódexeket. Szépek voltak. Színes fedelük volt, és az áruk olcsó. Ott volt Keszi is,7 együtt távoztunk a kiállításról. Mikor lementünk a lépcsőn, Keszi Zsdanovra terelte a szót.8 Eleinte nem tudtam, kiről beszél, aztán rájöttem, hogy már többször láttam francia folyóiratokban emlegetni a nevét, de ők nem Zsdanovnak írták a nevet, hanem Jdanovnak. Keszi rajongott ezért az emberért. Elmagyarázta, hogy Zsdanov találta ki ezt a fogalmat: szocialista realizmus.
Te akkor már erősen orroltál Keszire. Súlyosan megbántott valamivel, és elhatároztad, hogy kitekered a nyakát.9
Nekem semmi bajom nem volt Keszivel, de merő kajánságból elmeséltem neked egy esetet róla. Azt, hogy el akarta érni, hogy a Dante kiadja Hajnal Anna verskötetét.10 Le akarta kötelezni az öreg Somlót.11 A Dante akkor kiadott egy óriási amerikai bestsellert: Ámbra, ez volt a regény címe. Nos hát, a kis Keszi furfangosan a következőt csinálta. Írt a Csillagba egy igen harcos cikket az amerikai bestsellerekről, és ebben elmesélte, hogy az Ámbra milyen izgalmas és érdekes regény, persze gyalázatosan sötét és aljas.12 De az öreg Somló és lánya értették a csíziót, és hálásak voltak Keszinek a cikkéért. Nem az az érdekes, hogy milyen a könyv, hanem hogy hosszan és részletesen foglalkozzanak vele. Ezt meséltem el neked, merő kajánságból, és te persze nyomban felvetted a Keszi bűnlajstromára.13 Szegény Keszi. Úgy bántam vele, mint a gyerek a cserebogárral. Merő szadizmusból letéptem a lábait. (Azóta ugyan kinőttek a lábai.)
Lukáccsal azóta sűrűn voltam együtt. Szerettem hallgatni, és azt is szerettem, hogy mindig füstölt a szájában a szivar. Egyszer aztán megszállt az ördög, és ezt mondtam neki: „Nem tudom, ehhez mit szólna Sartre.” Igazán nem vártam ezt a hatást. Lukács vérvörös lett haragjában, és kifakadt: „Sartre nyalja ki a seggemet.” Én el voltam bűvölve tőle, mint kiskoromban, mikor kirántottam a széket a gimnazista alól, és az seggre esett. Nem tudom, Lukács hogy van most velem, de én azóta még jobban szeretem.
De nem erről akartam írni tulajdonképpen, hanem álmaimról és egyáltalán.
Arról, hogy miről álmodoztam fiatal koromban. Hogy a könyvszekrényem első sorában a szoba egyik sarkától a másikig csak az én műveim foglaljanak helyet. Gyönyörű bőrkötésben mindegyik, s mindegyikre rá lesz nyomva aranyból ilyesmi: 32-ik kötet, Esszék és tanulmányok. Apróbb lírai költemények. Drámák és így tovább.
De mikor fogom én ezt mind megírni? Soha. Végre rájöttem, hogy úgy is lehet író az ember, ha csak nagyon keveset ír, nagyon keveset, de nagyon tömöreket. Ahogy mondani szokás, exkluzív dolgokat, ínyenceknek valót.
Ilyen ambíciói voltak egy darabig Márainak is. Még legfényesebb korszakában is bizonyos pillanataiban. Akkoriban ment át az Újságtól a Pesti Hírlaphoz,14 és Zsoltnak15 az a szerencsétlen mániája támadt, hogy vegyem át az örökét.
Márai, aki értesült erről, bevitt egy kávéházba, és tanácsokat adott nekem. „Főleg Ágaiékra16 vigyázz”, mondotta. „Nehogy vacsorákra és ebédekre hívjanak. Abból nem jön ki semmi jó a számodra.” Megnyugtattam Márait, hogy nem fogok velük vacsorázni soha.
Ágai nagy, vastag, elég imponáló külsejű ember volt. A szerkesztőség tagjai állítólag nagyon féltek tőle, bár néha a gépírónőknek barátságosan a seggére ütött egyet-egyet.
Nem szívesen mozdult ki a szobájából. Folyton detektívregényeket olvasott. De úgy hét óra tájban végigment a folyosón, és minden szobába benézett. Azt szokta mondani, hogy ő mindenről tud, és mindent lát. Tudja, ki dolgozik, tudja, ki nem dolgozik. Én pár nap múlva már tisztában voltam vele. Tudtam, hogy ez a félelmetes ember olyan érzelmes lény, mint egy vénleány. Az egész ember csupa vaj. Szegénynek rengeteg baja volt velem. Arról, hogy nem tudom Márait pótolni, már az első héten meggyőződhetett. De hát Zsolt hozott be a laphoz, és nem akarta megbántani Zsoltot. Eleinte még be-bementem hozzá egy-egy cikkel, azok szépen meg is jelentek, de nem nap mint nap, mint Márai, hanem hébe-hóba, ahogy az eszembe jutott. Persze a felesége, a rettenetes Darvas Tercsi hamar rájött a suskusra, és intézkedett, hogy mondjanak fel nekem. Ágai azonban hónapról hónapra meghosszabbította a felmondást. Így éltem, felmondásban, majdnem másfél esztendeig.
Közben mindenki panaszkodott rám, aki csak Ágaival beszélt. „Abszolúte nem tudom, hogy mire használjam”, fakadt ki egyszer. „Már a harmadik cikket írja József Attila piszkos lábáról. Nem újságíró.” Végtére kiegyezett velem, hogy ezentúl nem kell mást írnom, csak egy oldal irodalmi rovatot. Abba írhatok, amit akarok, abba senki sem szól bele. Én el voltam bűvölve. Végre írhatok, amit akarok, egyszer egy héten, isteni! Egész héten erre az egy oldalra készültem, igen nagy hozzáértéssel és olyan szép portrékat írtam Puskintól le egészen Lawrence-ig, hogy öröm volt olvasni még magamnak is. Először azt hittem, hogy a rovatom miatt tépik ki a kávéházban a lap utolsó oldalát. Azt hittem, azért, hogy megőrizzék a cikkeimet. Végre rájöttem, hogy a keresztrejtvény miatt tépik ki, az van a másik oldalon. Nem volt nagy a fizetésem, talán tizedannyi, mint Márainak, és századannyi írói presztízsem sem, mint neki. De egyáltalán nem irigyeltem Márait, aki egész nap az írógépén kocogott. Sajnáltam őt, és büszke voltam, hogy legyőztem Ágait. Mégiscsak az történik, amit én akarok. Látszólag mindenbe beleegyezek, de akkor is maradok az, aki vagyok. Te ezt tudod. Da kann man nichts machen,17 mondják ilyen esetben a bécsiek. Ő csinálja, amit akar. Nyugodtan felveszi a fizetését, de nem azért, amiért adják, arra fütyül. Ezt csináltam a Csillagnál is, és utólag büszke vagyok rá, hogy így viselkedtem.
Persze voltak rossz pillanataim is. De kinek nincsenek? Ady is megírta egy versében, hogy egyszer arra szánta rá magát, hogy felvéteti magát egy jezsuita kollégiumba, és pap lesz Kalocsán.
Nekem is volt egy pillanatom, amikor be akartam bizonyítani, hogy a görögöknek csak egy Iliászuk volt, de az oroszoknak minden regényük felér egy Iliásszal. Mert ők olyanok. Ezt meg is írtam, és már el akartam juttatni Horváth Mártonnak, hogy kitöröljem vele a szemét, de szerencsére Király18 nem adta oda neki. Ez talán némiképpen mégis túlzás, mondotta óvatosan.
Még egy vonásomra emlékeztetem magamat. Mikor az az érzésem, hogy valami nagy sérelem ért, akkor megsértődöm, és duzzogok. Néha egészen gyerekesen. Például egyszer leszállítottak a vonatról az olaszok. Fogtam a poggyászomat, ráültem, és nem mozdultam el a váróteremből. Végre arra jöttek ugyanazok az olaszok, akik leszállítottak, és nézték, hogy mit csinálok. „Hát mit csináljak?” fakadtam ki. Az egyik olasz megszánt. „Van pénze? Mert ha nincs, adok. Menjen a pénztárhoz, váltson jegyet, és menjen vissza, ahonnan jött. Ez a legegyszerűbb.” Rájöttem, hogy igaza van. Rájöttem, hogy mindig van harmadik út is, csak fel kell fedezni a jó utat. Mert nem olyan nyilvánvaló, mint a másik, amelyik vagy jobbra fordul, vagy balra. Van, amelyik kanyarog.
A Csillag akkoriban még elég nagy példányszámban jelent meg. Sokan olvasták. Tanultak-e belőle az olvasók? Talán.
Én tömérdek kritikát írtam. A Nyugatba, a Tollba, a Szép Szóba, a Forumba és utoljára a Csillagba. Apró kis kritikákat, amiken néha hetekig törtem a fejemet, mielőtt megírtam őket. És könyveket is írtam. Egyik-másik messze földre eljutott. Franciaországba, Spanyolországba, dél-amerikai államokba. Annyi, hogy a könyvtáram felső polcát egészen betöltsék, annyi könyvem nincs. Nem is nagyon bánom. Jobb szeretem, hogy Goethe művei töltik meg a felső polcomat. A többieket, a magaméit „hátra” vitetem, mint Reinitz19 a kávéházba betévedt gyermeket. „Vigyék hátra a ruhatárba.” Igazán nem értékelem túl a könyveimet. De mindegyikben van imitt-amott egy-egy fénysugár, amely, mint az autólámpa hirtelen felvillanó fénye, vakító fénnyel világít rá a valóságra, s aztán kialszik. Ha volna rá időm, kiszedetném munkáimból ezeket a fénysugarakat. De mire jó ez? Inkább mesélek egyet-mást Mallarméról, egyszer azért, mert ő az az ember, akire legkevésbé van szükség ma itt. Mallarmé egyszer egy sírkőavatás alkalmával beszédet tartott. Ezúttal felettébb érthetően. Az újságírók jegyezték a szavait. Erre Mallarmé átnézte a hiteles gyorsírói feljegyzéseket – szó szerint azt, amit ő mondott –, de a beszéde nem tetszett neki. Túlságosan világos, amit mondtam – mondotta a gyorsíróknak. – Engedjék meg, hogy utólag egy kis homályosságot toldjak bele. Mikor már öregedett, a francia írók bankettet rendeztek a tiszteletére. Mallarmé egy szonettel akarta megünnepelni az összejövetelt, mégpedig úgy, hogy egy pohár pezsgővel fogja üdvözölni költőtársait. Azt is elhatározta, hogy semmi másról nem fog beszélni, mint arról a pohár pezsgőről, amit a kezében tart. Erről eszébe jutott ez a szó: coupe, amely majd a szonett első két szakaszát végigrímeli. Az első szakaszban nem is kell, hogy többet mondjon, csak ennyit: Íme, a kezemben ez a pezsgőspohár, melynek habzik a tajtékja – s akkor megtalálta a második rímet, a troupe szót, amiről eszébe jutottak a szirének, akik felbukkannak a tenger árjában, a magasba ugranak, s esetleg visszaesnek a seggükre. Mi is hajózunk, költőtársaim, kezdi a következő strófát, de én már a hajó orrát díszítem, mint egy jelkép (mert a következő rím a poupe). Száll velünk a hajó, fedélzetén tele költőkkel, a viharos tengeren, melyet villámok hasogatnak. A pezsgő a fejembe száll, s bár mámoros vagyok, szilárdan állok a padlón, és felköszöntelek benneteket. Üdvöz légy, magány, zátony és csillag, s a gond, amivel a fehéret (a vásznat vagy papirost) betöltjük. És íme itt a szonett:

SALUT

Rien, cette écume, vierge vers
A ne désigner que la coupe
Telle loin se noie une troupe
De sirčnes mainte ŕ l’envers.

Nous navigons, o mes divers
Amis, moi déjŕ sur la poupe
Vous l’avant fastueux qui coupe
Le flot de foudres et d’hivers;

Une ivresse belle m’engage
Sans craindre męme son tangage
De porter debout ce salut

Solitude, récif, étoile
A n’importe ce qui valut
La blanc souci de notre toile.20

Jegyzetek
1. Az idő: 1921 tavasza.
2. 1920 októbere és 1922 szeptembere között a Déry házaspár a Bécs XIX. kerületében lévő Pyrkergasse 13. alatti bérlakásban élt.
3. Az esetről Déry is megemlékezik A szélén behajtva bevezetőjeként közölt esszéjében.
4. Időváltás! József Attila élettörténetét Németh 1947 második felében írta, s utóbb a Csillag közölte József Attila és kora címmel, tíz folytatásban (1947. dec.–1948. szept.).
5. Lásd N. A.: Szövegelemzés. Csillag, 1948. nov., 12. sz., 51–57. Kommentárok Mándy Iván és Sőtér István írásaihoz.
6. A szovjet könyvkiadás említett szemléje 1948 szeptemberében nyílt, lásd Magyar írók a szovjet könyv kiállításán. Szabad Nép, 1948. okt. 1., 226. sz., 4. A cikk szerzőnket is megemlíti: „Németh Andor a szovjet folyóiratok nagyalakú gyöngybetűs kiállítását bámulja.”
7. Keszi Imre (1910–1974) – író, kritikus, pályája Babits Mihály tiszteletében s a Sziget és Argonauták című folyóiratok körében indult. 1945 után már marxistának vallotta magát, 1946–
1949 között a Szabad Nép kulturális rovatának vezetője lett.
8. Andrej Alekszandrovics Zsdanov – szovjet politikus, 1945 után a kulturális politika balos képviselője.
9. Déry A műitész karácsonya címmel szatírát írt Keszi pálfordulásairól, de ez nem kapott nyomdafestéket. A Déry Archívum Szép elmélet fonákja (2002) című kötetében tettük közzé. Déryt minden valószínűség szerint Keszinek a Szabad Nép 1948. december 16-i számában közzétett kritikája bőszítette fel, amelynek sanda befejezése a Jókedv és buzgalom kötetének egyes elemeit „az imperialista valósággal és ideológiával” hozta összefüggésbe.
10. Hajnal Anna (1907–1977) – költő, Keszi Imre felesége, említett verskötete Füzes címmel jelent meg 1948-ban.
11. Somló – Somló Béla, az 1948-ban még magánkézben lévő Dante Könyvkiadó igazgatója.
12. Keszi Imre: Amber vagy a bestseller játékai. Csillag, 1948. jún., 7. sz., 59–62. A könyv szerzője Kathleen Winsor.
13. Déry hosszú, Horváth Mártonnak, a Szabad Nép felelős szerkesztőjének címzett levélben gyűjtötte össze Keszi világnézetének különféle változásait, lásd Szép elmélet fonákja. Bp., 2002. 132–143.
14. Márai Sándor 1936-ban, Kosztolányi Dezső halálát követően ment át a Pesti Hírlaphoz.
15. Zsolt – Zsolt Béla (1895–1949) – költő, publicista, az Újság kulturális rovatvezetője.
16. Ágaiék – Ágai Béla (1870–1944) – író, újságíró, 1925-től az Újság felelős szerkesztője, és felesége, Darvas Teréz.
17. Da kann man nichts machen – Itt nincs mit tenni (ném.).
18. Király – Király István (1921–1989) – irodalomtörténész, a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa, 1950 szeptemberétől a Csillag szerkesztője.
19. Reinitz – Reinitz Béla (1878–1943) – zeneszerző, Ady verseinek megzenésítője.
20. Lásd Köszöntő. In: Stéphane Mallarmé költeményei. Fordította Weöres Sándor. Magyar Helikon, 1964. 7.

 

 

„Semmi, e hab, szűz költemény
Jele, csupán a fodrozása;
Megfúlva fordul visszájára
Mint távoli sereg szirén.

Hajózgatunk, barátim: én
Hátul a hajófaron állva,
Ti ahol villám s tél hulláma
Elhasad, díszes elején;

Lelkem szép részegségbe szédül
Himbálózás félelme nélkül
És köszöntésem egyenes:

Magány, zátony, csillag sugára
Akárkinek, ki érdemes
Vitorlánk fehér mosolyára.”

 

 

Tovább Lukács Györgyről

Megsérteném Lukács Györgyöt azzal, hogy átolvasnám a Társadalmi Szemlében közzétett önkritikáját. Lukács György fegyelmezett kommunista, aki tudja, mi a kötelessége. Tudja, hogy akármit írt, akármit tanított, ha a párt azt elveti, akkor a pártnak van igaza. Ennek folytán megtette, amit tennie kellett, önkritikát gyakorolt. Önkritikájának az a beismerés a lényege, hogy hibát követett el, amikor irodalompolitikai magatartásában megállt a nagy realistáknál, és nem haladt tovább a szocialista realizmus felé. Ezt azzal menti, hogy az ő területe elsősorban a filozófia és az irodalom; hogy a szovjet irodalomról olyan autoritással nyilatkozhasson, mint azokról a kérdésekről, amelyeket ismer, nem tehette, mert ennek az irodalomnak áttekintéséhez és kritikai kiértékeléséhez nem volt ideje.
Mint anekdotát elmondom, hogy meglátogatott egy fiatal egyetemi hallgató kevéssel a Lukács-affér után. Természetesen megkérdeztem, hallgatta-e Lukács előadásait. „Hogyne” – mondta lelkesen. „Gyönyörű előadások voltak. Azonban volt egy hibájuk: Lukács állandóan Kantról és Hegelről beszélt, egypárszor Marxot is idézte, egyszer talán még Lenin is szóba került az előadásán, azonban Sztalinról sose beszélt. Pedig mi lestük, mikor idéz egyszer már Sztalinból is valamit.”
Szóval Lukács azt tette, amit tennie kellett: önkritikát gyakorolt. Aki kommunista, nem tehet egyebet. Maul halten und weiter dienen. Lukácsnak a felszabadulás óta írt munkáira még visszatérek. Egyelőre azonban Déryre gondolok a Lukács-eset kapcsán. Megkísérlem végiggondolni, hogyan is állok Déryvel.

Déry írói pályafutása

Ifjúkori kísérleteire csak homályosan emlékszem vissza. Déry azt mondja ezekről, rettentő rosszak. Én ezt nem gondolom. Úgy emlékszem rájuk vissza, hogy szerkesztésük és felépítésük tekintetében kifogástalanok. Déry igen nagy írói felkészültséggel kezdte pályáját. Első írásaitól kezdve tudta, hogyan kell egy történetet megszerkeszteni, szembeállítani alakjait, végigjátszatni és kifuttatni a történetet. Azonkívül mindig igen nagy lélegzetet vesz; hallatlan türelemmel dolgozza ki a feladatát. Aprólékosan, részletesen, meghagyva mindennek a maga idejét, nem sietve el semmit. Ez igen nagy erény. Első írásaiban naturalisztikusan lírikus, erősen Hamsun modorában. Témái sötétek. Történetei többnyire tragikusak, majdnem minden történetében van egy gyilkosság.1 Én megkérdeztem tőle egyszer, hogy van szíve legyilkoltatni az alakjait. Ha én írok valamiről, abban még halál sincs, nemhogy gyilkosság. (A híres gátlásaim.) Déry azonban kifejezetten extrovertált, ami íróban elég ritkaság. Ő a novelláiban éli ki a szadizmusát. Ott vérengzik és gyilkol, ami nyilvánvalóan nagy megkönnyebbülés.
Az emigrációs években – amikor megismerkedtünk – a szürrealizmussal találkozott. Néhány évvel később egy-két hetet együtt töltöttünk Mihályi Ödönék kis birtokán, Nagymihályon.2 Ott egy este felolvasta egy megkezdett regényét. A regény első fele nagyon megkapott. Kifejezetten szürrealista világ volt, valami fantasztikus olimposz, amelyben öreg istenek laktak, mint egy aggok házában. El voltam ragadtatva ettől a gazdag, fantasztikus ornamensekben bővelkedő leírástól. Aztán olvasni kezdtük a regény folytatását; ez már a földön játszódott, földi szereplőkkel. Ez kevésbé tetszett nekem, sőt valami olyasmit mondtam Dérynek, hogy engem Kellermannra emlékeztet helyenként, amitől annyira dühbe jött, hogy a tűzbe dobta a regényt.3 Akkoriban egyébként inkább verseket írt. Ma ezekről is azt állítja, hogy rosszak voltak, holott nyilván nem lehettek azok, mert hiszen annyira megfogtak, hogy még ma is emlékszem rájuk. Például a Mama Oroszországra, vagy arra a versre, amelyben a felesége félig nő, félig szobor, a küszöbön ül, és azt hiszem, búzaszemeket szór a csibéknek.4 Pestre visszatérve többedmagunkkal (Kassák, Illyés Gyula, Nádass József) elindítottuk a Dokumentumot. Déry a lap egyik főmunkatársa lett. Keserű, maró társadalmi krónikákat írt szürrealista modorban,5
és szürrealista verseket.6 Ezekre is élénken emlékszem. Nagyon szépek voltak. Több fantázia volt bennük, mint az enyéimben, amelyek a Déry irrealitásához képest in-
kább csak ironizálták a szürrealizmust. (A postás köténye kék… – A málnabokrok a Kálvin-téren… stb.)
Azután újra elszakadtunk egymástól, illetve egy München melletti kis faluban találkoztunk újra.7 Déry akkoriban szürrealista színdarabokat írt, halálmegvetéssel elutasítva magától minden objektivitást. Én nem győztem bámulni makacs következetességét. Ő nem állt meg félúton, mint annyi más, ment tovább, amíg csak egy falba nem ütközött, amitől nem lehetett továbbmenni.
Hogy mikor lett kommunista, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy egyszer hozott haza egy regényt, amely Németországban játszódott, ha jól emlékszem, kommunisták között, és aztán egy másikat a bécsi szocialista munkásnegyed bérházai ellen intézett ostromról.8 Nekem egyik sem tetszett. Akkor került haza a Szovjetunióból Koestler Arthur, akinek odaadtam a regényét. Koestler olvasni kezdte, majd, mint hisztérikus lény, hirtelen a falhoz csapta a regényt. Egy mondat izgatta fel. Ebben a mondatban az állt, hogy a gépfegyverek úgy ropognak, mint… és erre egy hasonlat következett. „Aki ilyeneket leír, az nem vett részt soha utcai harcokban, nem hallott soha gépfegyverropogást.” Nem mondhattam ellent neki, elvégre a Szovjetunióból jött, és különben is tudtam, hogy mint riporter bejárta a Közel-Keletet, és látott ott egyet-mást.
Déry ezek után újra elhagyta Magyarországot, rengeteget utazott, járt Olaszországban és Norvégiában,9 ahonnan, mint meséli, egy rénszarvason akart hazalovagolni, végül Mallorcában telepedett meg, de közben állandóan írta regényét, A befejezetlen mondatot.10 Ezt azután kéziratban olvastam, én is, meg mindazok, akik megkapták a regény kéziratát. Itt aztán nem volt közöttünk véleménykülönbség, mindannyian megállapítottuk, hogy ez a legnagyobb regény, amit nem is tudnám mondani, mióta írtak magyarul… talán soha. Egyformán bámultuk a nagyszerű koncepciót, a remek plasztikájú alakokat, kivált a mellékalakokat, a nagymamát, a vén színésznőt, Parczen Lőrinc nővérét, Wawrát, Krausz Évit, Rózsánét, a Kesztyűst stb.
A felszabadulás után, mikor végre megjelent ez a regény, igen mély elemzést írtam róla a Forumban.11 Összevetettem Déry regényét az Ŕ la recherche du temps perduvel és a Zauberberggel, szóval a legnagyobb modern regényekkel helyeztem egy sorba. Ezt a véleményemet fenntartom ma is.
Fenntartom továbbá azt is, amit a Jókedv és buzgalom kötetéről írtam a Csillagban.12 Ezeknek a novelláknak az a legnagyobb értékük, hogy jelképesek. Mindegyik novella mögött van valami elfedett értelem, amelyet azonban kénytelen kutatni az olvasó, mert különben nem értené, hogy mit akart ezzel vagy azzal a történetével az író.
Ezeknek a novelláknak nagy részét még a háború előtt írta Déry Tibor.13 Írói pályájának ez kifejezetten felfelé menő időszaka volt. Ezzel már meg is mondottam, hogy nyilván voltak rossz periódusai is. Ilyen volt például az az időszak, amikor szürrealista színdarabokat írt, amelyeket ma nyilván ő is meddő és improduktív munkának tart. Ilyennek kell tartanom most azokat a dolgokat is, amiket a felszabadulás első esztendejében írt.14 Ebben az a meglepő, hogy A befejezetlen mondat nagyszerű koncepciója után újra visszatért bizonyosfajta, most már inkább csak játékos szürrealizmushoz. Játékosnak mondom, mert realista dolgokat szürrealista elemekkel kevert össze, meglehetősen külsőségesen. Ezt tette színdarabjában, a Tükörben is. Utána egy realista színdarabot írt, az Itthont. Emlékszem, hogy ebbe is bele akart keverni játékos elemeket, és azokhoz szívósan ragaszkodott. De Major Tamás nem engedte. Az Itthon egyébként szerintem igen erős és komoly dráma. Konfliktusa a háborúból hazakerült Király István konfliktusa a félkarú Borbíró Mihállyal és a feleségével, aki időközben Borbíróhoz ment, komoly és megrázó tragédia. A dolog azon bukott meg, hogy Déry egy reakcióst állított be a darabba, mint hőst, aki ugyan elveszti a csatát, de nem anélkül, hogy ne éreznénk részvétet iránta.
Dérynek a Csillag első évfolyamában közölt novelláitól nem voltam elragadtatva.15 Nehéz megmondani, hogy mi nem tetszett bennük. Talán az, hogy Déry, aki olyan tragikus, amikor tragikus akar lenni, ezekben a novellákban tragikus helyzeteket – kínos vagy kellemetlen helyzeteket – úgy old meg, ahogy én szoktam a magam szintén majdnem mindig kellemetlen és kínos történeteimet megoldani: ironikusan és poétikusan, úgy, hogy nem vezetem végig, amit elkezdtem, illetve a valóságot átsiklatom egy másikba, a poétikusba. Ez a tragikus konfliktustól való irtózásomból következik, mert mint már mondottam, nem szeretem se a vért, se a halált. De Déry természete pont az ellenkezője az enyémnek. Ő végigmegy azon, amit elkezd, legalábbis azt tette eddig. Most azonban ő is játékosan oldja meg a maga alapelemeiben mindig tragikus történeteit. Hogy miért teszi ezt? Arra nehéz felelni. Talán azért, mert most, amióta a nyilas hónapok mögötte vannak, tele van optimizmussal, bízik a jövőben, a kommunizmusban? Lehet. De akkor nem szabadna tragikus motívumokkal dolgoznia, mint a Jókedv és buzgalomban. Ezekben a történetekben két dolog keveredik, egy tragikus szituáció és mögötte egy vidám, szinte azt mondhatnám, kaján jókedv, tragikum és humor, s ezek felfalják egymást. Ehhez jön Déry újabb írásaiban valami sokszor szinte a tűrhetetlenségig erőltetett kedélyesség a dialógusokban. (Nem szeretek családi dolgokba beleavatkozni, de félek, hogy itt Paulus16 hatása érződik.)
Pár hónappal ezelőtt meglátogatott Déry Tibor, és „kivitattuk” egymással a Feleletet. A vita során Déry sok ellenvetésemet megdöntötte. Ezeket elfogadtam. Ami kifogásom megmaradt, az a negatív szereplőnek (Horthy, a kultuszminiszter, a gyáros) szerintem kissé olcsón pártos, majdnem a karikatúrára – a rossz karikatúrára – emlékeztető ábrázolása. De ez nem lényeges. A lényeges az, hogyan gondolta el Déry a Feleletet. A regény koncepciója 1949-ből való. Déry egy eszes és szívós munkásgyereket akart megírni, aki tömérdek nehézség és hátráltatás után végre a felszabadulás után vállalatvezető lesz. Ez volt a koncepció, ahogy be is jelentette a Felelet első oldalán.
A Felelet első kötete nagy, általános sikert aratott. Mindenki el volt ragadtatva Köpe Bálint figurájától. A második kötetnek nem volt sikere. Különböző kifogások hangzottak el a regény második része ellen. Ezeket Révai József egy nagy deklarációban magáévá tette.17 Mi tehát főleg arról vitatkoztunk, vajon igaza volt-e Révainak. Déry szerint nem. Nem volt igaza, főleg a Nagy Júlia és a professzor szerelme kapcsán. Ez az, amiben Déry meggyőzött. A második kérdés az volt, hogy miért nem kerül össze Bálint egy igazi kommunistával. Erről nem kellett, hogy meggyőzzön, mert teljesen egyetértettem vele. Kifejtettem Dérynek, hogy ha a regény első felében összehozza Bálintot egy úgynevezett igazi kommunistával, akkor nincs regény, mert ha úgy folytatta volna tovább, ahogy Révai szerette volna, akkor csak két eset lehetséges. Vagy az, hogy Bálint már a regény második felében kommunista lesz, és még inkább a következő kötetekben, amikor már nyilván jön a háború és a nyilas korszak, és amikor Dérynek ezer fantasztikusnál fantasztikusabb történettel kellene a regényt megnyomorítania, hogy Bálint minden csapdát kikerüljön és átvészelje a borzalmas éveket. Mert ha nem, akkor a legjobb esetben börtönben ül az egész idő alatt, ami eszmei fejlődése szempontjából nem volna baj, de regényesség szempontjából nem túl okos szabadon hagyni, hogy menjen és cselekedjék, mert akkor állandóan a lebukás fenyegeti.
Igaz, hogy Stendhal ezt a problémát is meg tudta oldani, mégpedig elég izgalmasan, a Pármai certosában. Végül volt még egy harmadik kifogásom is, amelyet azt hiszem, továbbra is fenn kell hogy tartsak, és az Ocsenás. Déry elhatározta, hogy Ocsenásból rendőrspicli lesz. Itt persze nyilván őszinte felháborodására más véleményem van. Először is Bálintot nyilván máshogyan kezelték a rendőrségen, mint Ocsenást. Néhány pofont persze ő is kapott. De nem ez a lényeges. A lényeges az, hogy akik kihallgatták, azok nyilvánvalóan igen jól tudták, hogy ez a fiatal gyerek még nem lehet veszedelmes az államra, és semmi értelme se volna, hogy nagy ügyet csináljanak az esetéből. Mármost hogy vagyunk Ocsenással? Hol derül ki az, hogy Ocsenás spiclinek született? Déry ezt azzal mutatta be, hogy mikor közösen vettek részt a szeptemberi tüntetésen, Ocsenás sorsára hagyta Bálintot. Tehát rossz karakter. Aszociábilis lény. Ez azonban szerintem polgári pszichológia. Én nem tudom, hogy Ocsenás kommunista-e vagy nem, de ha véletlenül kommunista, akkor egészen bizonyos, hogy cserbenhagyja Bálintot, mert Bálintnak nincsenek titkai, neki pedig vannak. (Nem akarom Déryre való tekintettel e gondolatomat tovább folytatni, illetve mégis közlöm vele, és gondoljon rólam, amit akar, minden további magyarázat helyett emlékeztetem Rajkra és másokra, akiket szintén azzal vádolnak, hogy rendőrspiclik voltak még miniszter korukban is. Úgy látszik, senki sem bizonyos addig, amíg valami pozíciót betölt, hogy mikor vádolják majd azzal, hogy spicli.)
Úgy tudom, Déry pillanatnyilag abbahagyta a Felelet folytatását. Mai véleményem az, hogy jól tette, mert nem lehet folytatni. Illetve lehet – hiszen mindent lehet –, de nem érdemes. Nem érdemes azért, mert Köpe Bálint pályafutása ma már nem érdekes. A regény koncepciójának idején Déry még azt akarta megmutatni, milyen szép dolog, hogy ez a szegény proletárgyerek a regény harmadik kötetének a végén vállalatvezető lesz. Milyen nagy eredmény, milyen nagy dolog. Félek, hogy ha tovább folytatná a regényt, az emberek a regény végére jutva azt mondanák, mondd már. Az ilyen karriereknek a megítélése ugyanis azóta már rég megváltozott. Ma már senki sem törekszik arra, hogy vállalatvezető legyen, sőt lehetőleg elkerüli, hogy odahelyezzék, mert ma az nem öröm. De hát ez persze reakciós ellenvetés, és nem akarom Déryt ilyen irányban befolyásolni, nehogy újra azt mondják, hogy én vagyok a rossz szelleme. Hát csak folytassa – ahogy Pétain mondta egy néger katonának, mikor megszólította: „Maga néger? – Az vagyok – mondta a katona. – Hát csak folytassa – mondotta Pétain.”

 

Jegyzetek
1. Dérynek a Nyugat 1917–1920 közötti évfolyamában megjelent elbeszélései a Déry Archívum Lia (1996) című kötetében olvashatók.
2. Nagymihályon – hivatalos nevén (a Kassa környéki) Garbóc-Bogdányon Déry és Németh 1929 márciusában–áprilisában vendégeskedtek Mihályi Ödön (1899–1929, maga is költő) birtokán.
3. Az ominózus regénynek, úgy látszik, több példánya volt. Egy töredéket, valószínű, a Németh által dicsért első feléből, megtaláltuk Déry hagyatékában, s a kézirat utólagos címén, Az X.-ik emeletek, közzétettük a Déry Archívum Kék üvegfigurák (1998) kötetében.
4. Címe: Fiatalasszony, in: A felhőállatok. Bp., 1976. 43.
5. A „társadalmi krónikák” – rövid hírkollázsok a tőkés társadalom abszurd jelenségeiből, újraközlésük a Déry Archívum A Halál takarítónője a színpadon (2004) című kötetében.
6. Az említett versek: utóbb Déry Énekelnek és meghalnak (1928), illetve A felhőállatok (1976) című köteteiben olvashatók.
7. A München melletti kis falu – a Starnbergi tó partján fekvő Feldafing, itt Déry 1926, 1928, 1929 során is megfordult, rokona, Szilasi Vilmos üdülőjében. A találkozás valószínűleg 1928-ban lehetett, mert szürrealista színdarabjait, köztük Az óriáscsecsemő-t Déry 1926 nyarán írta Perugiában.
8. A Németországban játszódó regény – az 1933-ban Dubrovnikban keletkezett Szemtől szembe, a „másik” a Bécsben játszódó – egy 1935-ben írt fejezet – A befejezetlen mondat-ból. Arthur Koestler 1933-ban került haza a Szovjetunióból, s csak az elsőt olvashatta, valószínűen az 1932 novemberében, a berlini közlekedési sztrájk előtt játszódó nyitó fejezetet.
9. Olaszországban Déry 1926-ban és 1928-ban járt, Norvégiában 1931-ben.
10. Mallorcán Déry 1934 novemberétől 1935 júniusáig tartózkodott, s A befejezetlen mondat második kötetén dolgozott.
11. Széljegyzetek egy nagy regényhez. Forum, 1947. dec., 12. sz., 934–947.
12. Szövegelemzés. Csillag, 1949. jan., 14. sz., 47–52.
13. A kötet az alábbi, 1945 előtt keletkezett elbeszéléseket tartalmazza: Lepkék, Békés szőlőhegy 1938-ban, Békebeli vidám történet, A költő dolga (utóbb Theokritosz Újpesten), Látogatás, Egy finom öregúr, Esőben.
14. Az Alvilági játékok című (s a főváros ostroma alatt játszódó) ciklusról van szó.
15. Lásd Jókedv és buzgalom (1947), Az óriás (1948), A porban (1948), A portugál királylány (1949).
16. Orevecz Paula írónő, Déry második felesége.
17. Révai József: Megjegyzések egy regényről. Társadalmi Szemle, 1952. aug.–szept., 8–9. sz., 741–761.