Loschitz Ferenc

KÖLTÖZÉS ELŐTT

Vasúthoz költözöm, még nem lakom.
De már nézhetek ki az ablakon,
és érezhetem remegni a földet,
mikor a vonatok eldübörögnek.
Vasúthoz költözöm? Igen, oda.
Átépül a ház, néhány ablaka
új irányból mutatja majd, mit eddig
mutatott és szélei kimeresztik
a látványt, ami, mint légsúlyos görgeteg,
szobánkba tolja a közeli kerteket.
S a tervek. A változtatások öröme,
gondja túl sok, nem hagy hamar nyugodni se:
ez a diófa nem ott lesz, a bodza
apró gyümölcsét szintén máshol hozza,
és kivágjuk azt a száraz barackot…
Milyen megfontolt az ember, ha alkot!
Falakat bont, terek határa terjed,
eredeti alakot visszanyernek
régi zugok, konyhasarkok, teljes szobák.
Mint aki előző múltját viszi tovább.
Vasúthoz költözöm. De mi a „költözés”?
Hogy máshol vagy, amikor hazaérsz?
Máshova viszed át az életed
részét képező cselekményeket?
Másik térbe lépsz át és más szobákban
mondod magadban sokszor: „Ez a házam!”?
Vasúthoz költözöm. Az állomás
percre sincs, mindenhez közel a ház,
s meghallom, ahogy a rekedt géphang bemondja
egy érkező vonat nevét a mikrofonba.
De az tovafut… Hány ablak sötéten fut tova!
Mint szálló füttyjelet, most csak minket hozott haza.