Lengyel András

„…A DOLGOK ÉRTELME SZÉTOSZLIK, AKÁR A FELHŐ”

Angyalosi Gergely: Ignotus-tanulmányok
Universitas, 2007. 184 oldal, 2100 Ft

Évtizedekkel ezelőtt, még a hetvenes években hosszabb ideig foglalkoztatott Ignotus életműve, kutatásaimból azonban csak egy, nem is túlzottan hosszú tanulmány készült el. Ignotus jelentősége azonban azóta sem kérdőjeleződött meg előttem, ma is a magyar szellemi élet egyik fontos, az irodalomtörténet-írás számára megkerülhetetlen alkotójaként tartom számon. Örömmel fedeztem föl tehát az újabb könyvek közt Angyalosi Gergely kötetét, az Ignotus-tanulmányok-at. Részben azért, mert alkalmat ad régi vélekedéseim újragondolására, részben azért, mert változatlanul úgy gondolom, az Ignotus-életmű mélyebb megértése nélkül egész „modern” irodalmunk kerül fátyol mögé, a csak félig, jól-rosszul megértett fejlemények közé.

(A könyv anyaga) Angyalosi Gergely nem filológus, a Kulcsár Szabó Ernő által pozitivistának nevezett metódus nem vonzza. Életrajzot nem ad, e kérdéskör mellett elmegy, nézőpontja egy posztmodern ihletésű kritikatörténészé. Abba persze e pillanatban nem érdemes belebonyolódni, hogy mi is a posztmodern, s Angyalosi melyik változatával hozható (ha hozható) összefüggésbe. Könyvének beméréséhez első menetben elegendő annyit leszögezni, az életrajzi és társadalomtörténeti kontextus nélküli szövegek értelmezése áll figyelme középpontjában: az Ignotus-életmű s a rá reflektáló, vele érdemi korrelációt alkotó, álláspontját erősítő vagy tagadó elődök és kortársak szövegei. Ez, kritikatörténeti munkáról lévén szó, nemcsak elfogadható, de majdhogynem természetes is. A kérdés inkább az: az a szövegkorpusz, amelyet az Ignotus-életműből kiválaszt és értelmez a szerző, mekkora és milyen súlyú? Másképpen kérdezve: reprezentálja-e az egész életművet? Vagyis e szövegkorpusz vizsgálata elegendő-e az életmű releváns magyarázatához? Nos, az első probléma itt, ezen a ponton merül föl. Angyalosi Gergely csupán néhány Ignotus-kötet anyagára hivatkozik, a rendkívül nagy terjedelmű, gazdag életmű hírlapokba szétszórt anyagát a jelek szerint nem vonta be az értelmezésbe. Márpedig Ignotus legalább négy évtizeden keresztül (a XIX. század kilencvenes éveitől a XX. század harmincas éveiig) ha nem is napi, de két-három napi rendszerességgel publikáló újságíró volt. A változó határú Magyarországon kívül 1919 után Csehszlovákiában, Romániában és Ausztriában is szerkesztőségek tagja (sőt egyik-másik lapnak szerkesztője) volt. (Ausztriában: Bécsben ráadásul német nyelven írt s publikált:
a Volkszeitung hasábjain például egy „osztrák” publicista életműve rejtőzik.) Az életművet alkotó szövegkorpusz becslésem szerint csak ötjegyű számmal írható le, s erről a szöveganyagról egyelőre bibliográfia sem készült. A csak néhány kötet alapján tett megállapítások tehát legalábbis kockázatosak: nyugodt szívvel senki sem állíthatja, hogy amit e kötetek anyaga elárul a hajdani kritikusról, csupán annyi s olyan a teljesítmény.
A merítési bázisnak ez a szűkössége, persze, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a számba vett írásokról önmagukban ne lehetne érdemi észrevételeket tenni. Ha egy-egy cikket kiemelünk a szövegkorpuszból, s a kiemelt textust mint egységet tüzetes elemzés alá vetjük, az életműről ugyan még nem, de a szóban forgó írásról valós ismerethez lehet jutni. Sajnos, némi probléma itt is adódik, Angyalosi Gergely nem ezt az utat választotta: részszövegekkel dolgozik, de az egészről mond ítéletet. Észrevételei érvényét kiterjeszti, s így kísért a túláltalánosítás veszélye.
Az értelmezéshez mintegy viszonyításként fölhasznált referenciaszövegek megválogatása már lényegesen jobb eredményt mutat. Nem mennyiségi vonatkozásban, a könyv itt is viszonylag szűk körből merít. De azok, akiknek írásait bevonja e körbe (Komlós Aladártól Lukács Györgyön át, mondjuk Horváth Jánosig), valóban releváns értelmezések létrehozói. S még azok is, akik – mint Dóczy Jenő vagy Hevesy Iván – csak második vagy harmadik vonalbeli szerzők (ahogy ezt Angyalosi meg is mondja róluk), Ignotusszal kapcsolatos álláspontjuk révén csakugyan tanulságosak. A Corpus Ignotusarumnak e méltatókkal és bírálókkal való szembesítése minden esetben érdekes, s valami lényegeset tesz láthatóvá. Az, ami így föltárul előttünk, természetesen nemcsak Ignotusról vagy az „impresszionista kritiká”-ról árul el valamit, hanem az egykori értelmezőkről, pontosabban az egykori értelmezői pozíciókról is. Ez pedig már csak azért is fontos, mert ezzel a módszerrel, a könyv egyik legnagyobb erényeként, érdemi gondolkodástörténeti kontextus rajzolódik föl Ignotus köré. Így az a kvalitásérzék, amely Angyalosit mind könyve hősének, mind a referenciaszerzőknek megválogatásában jellemzi, jelentős érték, s önmagában is a könyv megírásának igazolása. A szerzőt pedig ez az ő javára különbözteti meg az elméletírók túlnyomó többségétől. Mi több, érvelése egészének ad jól érzékelhető realisztikus tónust (mondhatnám némi szarkazmussal, ez az ő „vajszínű árnyalata”).
A könyv egyik fejezete, mintegy a lehetséges referenciaanyag kiterjesztéseként, az impresszionista kritika nemzetközi szakirodalmának vagy inkább fontos alapszövegeinek számbavételét végzi el. A francia, valamint a német és angol anyag bevonása az elemzésbe részben tágabb kontextust, részben újabb értelmezési keretet teremt Ignotus kritikai tevékenysége köré. Hogy ez a fölvonultatott anyag mennyire a francia, német vagy angol szellemi élet mainstream vonulata, s mennyire Angyalosi tájékozódásának – a személyes tájékozódás szükségképpeni esetlegességének – lenyomata, nem tudom megítélni. Erre az ítélkezésre a mai magyar szellemi életben nem is sokan vállalkozhatnának. Ám amit kiemelendőnek tartok, az nem is a számbavétel „teljességének” kérdése. Sokkal inkább az, hogy ez az apparátus relatíve elkülönülten, a vizsgált szövegkorpuszba bele nem keverten, azaz tisztán jelenik meg. Ezzel ugyanis biztosítva van átláthatósága, olvasói kontrollja. Ez pedig noha lemondás az „elméleti” tűzijátékról, a posztmodern konstrukcionizmusról – megint csak jótékonyan különbözteti meg a könyvet az elméleti irodalom legtöbb termékétől. S legalább ilyen fontos az is, hogy ez az így elérhetővé tett értelmezési horizont valós kérdések fölismerését segíti elő. Azon ugyan lehetne vitatkozni, hogy minden lényeges kérdés előkerül-e így, s mindegyik tematizálódó probléma egyként fontos-e. De azon nem, hogy ami előkerül, az valóban mérlegelést érdemel.

(A könyv fő tézise) Angyalosi Gergely inkább sugallt, semmint kimondott, de jól érzékelhető alaptézise valami olyasmi, hogy Ignotus vélekedéseiben rendszer van, írásai mögött végiggondolt teória áll, amely mintegy elméletileg is összefogja, összetartja „impresszionizmusát”. Ezt akár el is lehetne fogadni. Ám éppen az a bizonykodás, ami Ignotus impresszionizmusának egykori bírálatait akarja hatálytalanítani, óvatosságra int. Mert nemcsak a fiatal, még nem marxista Lukács György érvelt igen erőteljesen Ignotus kritikai beállítódása ellen, de a „nemzeti klasszicizmus” konzervatív programját érvényesítő Horváth János is. (Utóbbi Ignotus kapcsán egyenesen „locsogó sekélyesség”-ről beszél.) S mivel mind Lukács, mind Horváth nagy formátumú intellektus volt, nem lehet elvitatni, hogy kritikájuk több volt, mint pusztán esetleges alkalmi vélekedés. Azaz álláspontjuk bizonyos relevanciával bíró, kétségbevonhatatlan hatástörténeti tény. Angyalosi azonban egyáltalán nem akceptálja ezeket az impresszionizmusellenes érveket, jóllehet nehéz volna tagadni, hogy Lukács például nemzetközileg inkább jegyzett alkotó, mint Ignotus, s Horváth János – ha nem is kritikusként, hanem irodalomtörténészként – a magyar irodalommagyarázat egyik legnagyobb alakja volt. Kérdés, miért negligálja e tekintélyeket, s áll Ignotus mögé? Annyira erős benne a szubjektív vonzalom az ignotusi életmű iránt, hogy ez a vonzalom még a tekintélyekkel is szembefordítja? Ignotus „rehabilitációját” bizonyos keretek közt magam is szükségesnek vélem, el tudom tehát képzelni, hogy más is azért igyekszik őt előtérbe állítani, mert becsüli munkásságát. Angyalosi Gergelyben azonban aligha csak egy ilyen „érdek nélküli” vonzalom él. Éppen a Lukács kritikáját hatálytalanítani akaró okfejtésében olvasható egy árulkodó megjegyzés, mondhatnám, elszólás. Lukácsról ugyanis ezt írja: „A mai olvasó alig hisz a szemének: akárha egy posztmodernizmus elleni vádiratot tartana a kezében. Tovább erősödik ez a benyomás, amikor Lukács rátér az impresszionista világszemlélet művészi következményeinek taglalására. Minden művészi hatás véletlenszerű lett – mondja –, mert minden felületté vált; horribile dictu, még az is előfordulhatott, hogy amit a művész komolynak szánt, az a »felvevő véletlen hangulatában vidámságnak lett okozója«.” (96–97.) S hogy ebben a régi vitában Angyalosi ma hol áll, beszédes adat, amikor Lukács érveléséről azt mondja, hogy az egy bizonyos „ponton akaratlanul is kis híján komikumba fordul” (97.), majd később azt írja, hogy ez a lukácsi érvelés „mai történelmi tudásunk birtokában nem csupán komikus, de némiképp hátborzongató is” (97.). Ignotusban tehát a jelek szerint a posztmodern magyar ősét, előfutárát látja s becsüli. Vonzalma ebből az őskeresési igyekezetből fakad.
Szerencsére ez az őskeresés nem megy el addig, hogy átrajzolná Ignotus álláspontját. A „megcsináltság” ignotusi elvéről elismeri, hogy az egy „a saját farkába harapó kígyóként működő latens argumentáció” (12.), hogy „csiki-csuki érvelés” (12–13.). Ám nagyon jellemzően mégis azt tartja fontosnak, hogy ezzel az érveléssel Ignotus megteremtett „egy viszonylagosan szabad beszédteret ama »gyakorlati esztétika« számára, melyről” korábban már szólt. Mert szerinte „[e]z tette lehetővé […] »a kimondott tételek és igazságok relativizálását és individualizálását«, »a variációk jogának biztosítását« s végül »mindennek szinte feminin erotikus gyönyörködéssel való vállalását«” (13.). Az idézetek itt Németh G. Béla Ignotus-jellemzéséből valók (Angyalosi nagyra becsüli szakmánk e valódi nagyságát!), ám az idézetek megválogatása és összehozása már félreérthetetlenül posztmodernizátori gesztus. Ignotus jellemzését ugyanis Angyalosi oda futtatja ki, hogy: „Igenis, paradox módon »elvi« állásfoglalásról van szó, voksolásról a »szöveg öröme« mellett, amint ezt egy kései szellemi rokona, Roland Barthes kifejtette.” (13.) S ehhez kapcsolódva jelenik meg a könyv programja is: „Jómagam ezen a vonalon továbbhaladva szeretném [Ignotus] kritikusi életművének nekünk szóló üzenetét újraértelmezni.” (13.)
A kérdés csupán az: nem emelődik-e ezzel elvi magaslatokba a csupán taktikai? Nem abszolutizálódik-e az alkalmi, a viszonylagos?

(Impresszionizmus: önkény vagy szükségszerűség?) Ignotus egyes kritikusai szerint az impresszionista pozíció, amelyet nálunk kétségkívül ő képviselt a legnagyobb tudatossággal, valamiféle eltévelyedés. Voltaképpen, ha jól meggondoljuk, ez volt Horváth János vélekedése is, s ez a tézis valamiképpen valamennyi elutasító bírálatba belejátszott. Az impresszionizmust a posztmodernizmus előjátékaként fölfogó értelmezés tehát érthetően erre helyezi a hangsúlyt, illetve ezt igyekszik cáfolni. A hajdani kritikának azonban volt egy olyan dimenziója, amely nem egykönnyen semlegesíthető. Angyalosi (s ez intellektuális érzékenységét és tisztességét dicséri) elismeri Lukács érveléséről, hogy „Lukács tulajdonképpen egy korszakváltás körvonalait kívánja felvázolni. Csakhogy nem a konzervativizmus különböző válfajait támadja egyfajta modernség-eszmény nevében, hanem egy modernség utáni állapot bajnokaként lép fel. A meghaladandó modernséget pedig teljes egészében az impresszionizmussal azonosítja” (95.). Angyalosi, persze, ma éppen az impresszionizmus érdekében érvel, Lukácsot tehát az impresszionizmus „ideologikus kezelésével”, sőt „képtelen csúsztatással” kell vádolja (96.). Ám ha kilépünk a könyv érvelési stratégiájának vonzásából, óhatatlanul szembesülnünk kell azzal, hogy a „meghaladandó modernség” impresszionizmussal való lukácsi azonosítása egyáltalán nem önkényes tételezés. Impresszionizmus és modernség gondolkodástörténetileg szorosan összetartozó fejlemények – legalábbis a modernségnek abban a szakaszában. S hogy mennyire nem Lukács önkényes összekapcsoló gesztusáról van szó, s hogy az impresszionista modernség mennyire valóságos probléma volt, Rilke egyik fontos (más összefüggésben Angyalositól is idézett) megjegyzése világít rá. A „híres rilkei passzus” a Malte Laurids Brigge feljegyzései-ből (1910) így hangzik: „De én rettegek, szörnyen rettegek a változástól. Hiszen még el sem tudtam helyezkedni e világban, amely elég jól megfelel nekem. Egy másikban mihez is kezdenék? Annyira szeretnék ugyanazon jelentések között maradni, hiszen már megszerettem őket. […] Eljön a másfajta értelmezések ideje, minden szó leválik a másikról, a dolgok értelme szétoszlik, akár a felhő, és lehull majd, mint az eső. […] A változás küszöbén én vagyok a benyomás.” (Idézi Angyalosi is: 24–25.) Kétségkívül lényeges szöveghelyről van szó. De kérdés, mit mond ez a locus, mi az a diagnózis, amit fölállít? A válasz egyértelmű: a rettegés valami érvényesülő trendtől – ez az, ami Rilke szövegében megjelenik. Ennek fölismerése két irányba nyitja meg az értelmezés lehetőségeit: figyelhetünk a leírt trendre, s figyelhetünk a trend kiváltotta reakcióra, a rettegésre. Úgy vélem, a leírt trend hiteles és lényeges, valóságos szociokulturális fejlemények húzódnak meg mögötte: ez a (rejtélyesen érvényesülő) trend hozta létre az intellektuális reagálásmódok impresszionista változatát (s ez vezet tovább, egészen az úgynevezett posztmodernig). Ennyiben, de csak ennyiben az impresszionizmus az egyik szükségszerű gondolkodás- és művészettörténeti fejlemény. Ergo: nem „egyszerű” eltévelyedés, aminek a kortársak egy része vélte. Ám itt szükségképpen fölmerül
a kérdés, mi hozta létre s mi működteti ezt a trendet? S miért a tőle való „rettegés”? Az utóbbi kérdés az egyszerűbb, ezt maga a rilkei szöveg is elárulja: „szeretnék ugyanazon jelentések között maradni”, s nem jó számomra, ha „a dolgok értelme szétoszlik, akár a felhő”. Ezt persze önmagában akár egyszerű lélektani „konzervativizmusként”, a megszokotthoz való ragaszkodásként is lehet értelmezni, s tény: a „maradiság” reakciói mindig valahová ide vezethetők vissza. De úgy gondolom, ez esetben ennél jóval többről van szó. Egy gondolkodástörténeti korszak ellehetetlenülése jelenik meg itt számunkra: a szilárd jelentések világából az „értelemszétoszlás” világába való átlépés. S ezt a váltást már nehezen lehetne a „korszerűség” jegyében egyértelmű előrelépésként, „haladásként” fölfogni. Az impresszionizmus, majd – jóval később – a posztmodern konstrukcionizmus elleni számottevő berzenkedés, amelyet csak önkényesen lehet figyelmen kívül hagyni, jól jelzi a helyzet problematikusságát.
De ha idáig eljutunk, az igazi kérdés már az, hogy mi termi meg és működteti ezt az impresszionizmusba (is) torkolló új trendet?
A posztmodern nézőpont hívei, s köztük e könyvben Angyalosi Gergely is, benne állván a folyamatban, ezt a kérdést föl sem vetik. Nem érzékelik, vagy nem tartják relevánsnak. Pedig, legalább hozzávetőlegesen, elnagyoltan megadható a válasz. A „dolgok értelmének szétoszlása” mögött a kapitalizmus, jelesül a kései kapitalizmus „piaci” logikájának mentális leképeződése, interiorizációja érhető tetten – egyféle mentális klónozás. Konkrétabban: a piac részracionalitások sorozataként föllépő uralhatatlan irracionalizmusa. Az impresszionizmusnak, majd a posztmodernnek fölszín alatti, rejtőzködő modellje ugyanis az úgynevezett globalizáció felé haladó kései kapitalizmus „gazdasági” logikája, amely – hogy profitot hozó áruvá változtassa a világot – széthasítja az egy és oszthatatlan értéket értékre s eladható, „értékes” árura, s az egész törmeléket folyamatosan sokszorozza. Azt a folyamatot, persze, amelynek eredményeként az „üzletelő” magánemberek társadalmi gyakorlata „a dolgok értelmének szétoszlásához” a logikai szükségszerűség erejével vezet el, csak egy külön könyvben vagy inkább könyvekben lehetne pontosan leírni. De a homológia a „gazdasági” tevékenység logikája és a mentális képződmény között kétségkívül megvan, s jól érzékelhető. S ezt az összefüggést csak a tudatlanság vagy az ebben való „érdekeltség” vonhatja ki az értelmezésből.

(Magasabbrendűség vagy hanyatlás?) Angyalosi Rilke idézett passzusához lábjegyzetben tesz egy fontos megjegyzést: „Thomka Beáta hívta fel a figyelmet nemrég, hogy Rilke utolsóként idézett mondata – »Ich bin der Eindruck, der sich verwandeln wird« – az eredetiben sokkal erőteljesebben sugallja a belső változás megállíthatatlanságától való rettegést.” (25.) Hogy Rilke e „rettegése” szimptomatikus fejlemény, úgy gondolom, nem vonható kétségbe. Érdekes, hogy Angyalosi mégis elmegy e tény mellett, sőt némelyik másik szerző, például Spengler vagy a magyar Hevesy Iván írása kapcsán kimondottan nehezményezi az impresszionizmusnak a hanyatlással való összekapcsolását. S bár Hevesyvel szemben, nem alaptalanul, kijátszhatja Spenglert, magát a tényt neki is rögzítenie kell: „Az impresszionizmus Spenglernél is »az utolsó lépés«
a hanyatlás útján, a »vég kezdete«, mely után már nem létezik »sorsos szükségszerűségtől áthatott művészet«.” (28.) Ám ha nem arra fordítjuk erőinket, hogy Hevesynek vagy Spenglernek az érveléstechnikáját, szövegeik benső, logikai koherenciáját mérlegeljük, hanem vélekedéseiket elfogadjuk mint egy kortendencia ellenében létrejött tüneteket, s ehhez mai tudásunk szerint hozzávesszük, hogy az úgynevezett posztmodern is megszülte immár ellenzőinek táborát, annyit mindenképpen el kell ismernie a tárgyilagosságra törekvőnek, hogy az impresszionizmussal – a legmegengedőbb ítélkezés szerint is – valami ellentmondásos, „problematikus” fejlemény jelent meg. Az egyértelmű, aggálytalan „magasabbrendűség” tételezése róla szólva legalábbis kétséges.
Az ellenzők frontja ugyanis igen széles, s egymáshoz viszonyított különbségeik ellenére egy pontban, az elutasításban egységes.

(A korszituáció teoretikus leképeződése Ignotusnál) Angyalosi Gergelynek Ignotus hajdani bírálóival folytatott vitája kétségkívül posztmodern nézőpontú és kondicionáltságú, magát az ignotusi életművet azonban nem erőszakolja meg: többnyire tárgyias és tárgyszerű (bár hiányos) ismertetését adja. Érdekes, hogy Ignotus fölfogását Pikler Gyulára vezeti vissza, pontosabban vele összefüggésben tárgyalja. Ezzel óhatatlanul ad neki némi pszichológiai alapozást. Pikler valóságos hatásának, Ignotus nézeteire gyakorolt befolyásának filológiai vizsgálata nem is volna haszontalan. (Sejtésem szerint Angyalosi ezt az összefüggést némileg túlterjeszti valóságos határain.) Ami azonban bizonyos: Ignotusnak ebben az összefüggésben idézett két szövege csakugyan jellegzetes álláspontot rajzol ki. Az egyik (ezt Angyalosi a Feljegyzések című kötetből idézi) szinte emblematikus szöveg: „Egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges. Az értékelő kritika sem mondhat többet, hogy az én ítéletem szerint mit ér a dolog. A kritikának semmi egyéb lehetősége nincs, mint tudomásul venni a művészi munkákat, s e tudomást továbbadni, leírni azokat, mint ahogy leírnak egy vidéket vagy egy eseményt, s hogy nem leltárt írunk róluk, hanem csak benyomásokat, az éppen azért van, mert láttatni akarjuk ama dolgokat, márpedig a leltárban az ember a részletektől nem látja az egészet. Nem értem, hogy a kritikának miért kellene egzaktabbnak lennie a fizikánál és a kémiánál, amelyeknek még úgynevezett törvényeik sem egyebek, mint jelenségek leírásai.” (Idézve: 48.) A másik szöveg, amelyben mintegy ennek az álláspontnak a pszichológiai (értsd: „tudományos”) megalapozása történik, Pikler nézeteire épít. (Címe is szimptomatikus: A lélektan megfordítása.) Ebben, előbbi cikkénél időben jóval később, már kritikusi pályája nagy korszakát lezárva, Ignotus azt írja, hogy Pikler „megfordítja a lélektant, valahogy úgy, mint ahogy idők során megfordult például a csillagászat, mikor a föld helyébe, mit addig a mi világunk közepének hittek, a Napot állították oda”. Ezzel, túl az analógián, szándékai szerint szcientista igazolást is ad a kifejtendő álláspontnak, majd rögzíti „Pikler megfordításának” mibenlétét, hogy ti. „mikor a külső világot érzékeljük, akkor is magunkat érzékeljük. A ma általánosan vallott nézet helyett, mely szerint a világ tárgyairól való érzékleteink a tárgyaknak testünkre gyakorolt benyomásai, magasabb értelmi életünk pedig e benyomások egymásra való hatásából s feldolgozásából alakul: Pikler azt tanítja, hogy érzékleteink testünknek a tárgyakkal szemben való ellenállásából erednek, magosabb értelmi életünk pedig abból, hogy testünk ezt az ellenállást a tárgyak együttes vagy egymás utáni soraival szemben az élet lényege szerint való eleven, folyton újjászülető s újra meg újra alkalmazandó módokon végzi el” (50.). Ez az okfejtés, ha jól belegondolunk, a változó történeti körülmények közt élő, de mindig s mindenhol a maga igényei szerint megnyilatkozni akaró szubjektum középpontba állítása, fölértékelése és igazolása. A történész, aki nem vonatkoztathat el az e beállítódást megszülő történeti konstellációtól, s nem siet e tézist az ember antropológiai állandójának föltárulásaként elfogadni, könnyen fölismeri mögötte azt a „szabadságharcot”, amelyet Ignotus folytatott. A szubjektumnak ez az általános érvényigénnyel föllépő abszolutizálása ugyanis egyben a saját szubjektum elfogadtatási igényeinek bejelentése. Itt a társadalmi emancipációért küzdő asszimiláns zsidó polgár és az önmagával adekvát művészi kifejezőeszközök körének bővítésében érdekelt alkotó szólal meg – mintegy elvileg igazolva igényeit és küzdelmét. Ignotus egyik legjobb értője, Komlós Aladár nem is véletlenül éppen ezt az összefüggést hangsúlyozta róla szólva.
S magam is úgy vélem, Ignotus történeti jelentősége a magyar mentalitás- és gondolkodástörténetben elsősorban e „szabadságharc” révén mutatkozik meg.
Ignotus, mint a magyar modernizáció egyik zászlóvivője, a harci logikának engedelmeskedve persze nem hangsúlyozta e modernizáció szükségképpen jelentkező árnyoldalait. Pontosabban: ha érzékelte is (erre vonatkozó, ezt igazoló fragmentumok a terjedelmes szövegkorpuszból alighanem előbányászhatók lennének), nem tartotta aktuálisnak, az adott körülmények közt célravezetőnek ezek előtérbe állítását, elméleti általánosításait. Bár vannak olyan elhíresült, de nem biztos, hogy jól értett aforisztikus megnyilatkozásai, amelyekből így is kiderül, hogy „nem értett egyet önmagával” – az árnyoldalak tematizálása és hangsúlyos megjelenítése a „kétlelkű” Adyra maradt. A kor reprezentatív irodalmi gondolkodója ezért (s nem pusztán költői hírneve miatt) lett Ady – akit, éppen a „problematikus” fejlemények kifejezése és tematizációja miatt olyanok is elismertek, akik (láttuk) Ignotust megkérdőjelezték. A „zsidó” Lukács György például, vagy a konzervatív, „nemzeti klasszicista” Horváth János.
A tárgyi igazsághoz tartozik azonban, hogy Ignotus mint okos ember – ellentétben az Ignotus-képpel – maga is vonzódott a modernizáció sötét oldalainak és összefüggéseinek megismeréséhez. A pszichoanalízishez s annak pápájához, Freudhoz való, magyar viszonylatban igen korai odafordulása, sőt a pszichoanalízisnek a Nyugatba való beemelése jelzi, hogy érzékelte az általa középpontba állított szubjektum státusának problematikusságát. Aligha véletlen, hogy Freud több, általa fordított s a Nyugatban reprezentatív nyilvánossághoz segített írásának egyike éppen az az 1917-ben publikált cikk, amelyben Freud bejelenti, hogy „az én nem úr a saját házában”. (A pszihoanalizis egy nehézségéről. Nyugat, 1917. jan. 1.) A cikk ismerői tudják, ez az az írás, amelyben Freud a nárcizmus három „sérelmé”-ről, a kozmikus, a biológiai és a pszichológiai sérelemről beszél. Ebben két személyes fölismeréséről szólva kimondja: „…a két felvilágosítás: hogy a nemiség ösztönéletét bennünk nem lehet egészen megfékezni s hogy a lelki folyamatok magukban tudattalanok s csak tökéletlen s megbízhatatlan észlelet útján jutnak el az énhez s vettetnek alája: tulajdonképpen azt az állítást jelenti, hogy az én nem úr a saját házában. S együttvéve az önszeretet harmadik sérelmét jelenti, melyet a pszichológiainak neveznék” (uo. 52.). Ezt a cikket, bár a fordító a Nyugatban ezúttal nincs megnevezve, jól fölismerhető stílusából következtetve maga Ignotus magyarította. Ami azt is jelenti, hogy az énnek ez az alapvető jelentőségű pszichoanalitikus teorémája magyarul az ő nyelvén szólalt meg. Nem érdektelen fejlemény azonban, hogy – mint oly sokan – Ignotus sem nézett szembe a kínálkozó kérdéssel: a freudi tézis valóban tudományos factum, s így valami antropológiai állandó-e, vagy nagyon is korfüggő fejlemények általánosító túlhangsúlyozása? A történeti naturalizálása? Nyilvánvalóan azért nem, mert az énnek a tudattalanra való redukciója önmagában még nem kérdőjelezte meg a szubjektum önérvényesítésének ignotusi programját, csak „finomította”. S egyben a szcientista igazolás fényével vonta be. „A lelkem alatt a nagy mocsár: a förtelem” gondolata nem is nála, hanem Adynál jelent meg.

(A „politikus” Ignotus) Ignotus, akárhogy nézzük, egy súlyos kollíziókat termelő kor ideológusa volt, nagy debatter, aki a helyesnek vélt cél érdekében kemény harcokat vívott – irodalomban is, politikában is. Úgy vélem, jelentősége nem is vitatható el. De kérdés, miben áll ez a jelentőség? Angyalosi Gergely kimondatlan, de egy egész könyv érvelésével alátámasztani vélt fölfogása szerint abban, hogy Ignotus megfogalmazta az impresszionista kritika teoretikus alapelveit, s ezzel egy, egészen a posztmodernig vivő út döntő lépéseit tette meg. Nem kétséges, lehet ilyen interpretációt is adni, eltekintve a történeti kontextustól s az életmű döntő hányadától. Magam, nem akarván azt a cinikus érvet előhozni, hogy Ignotusnál mindenre meg mindennek az ellenkezőjére lehet szöveghelyet találni, azt tartom lényegesnek, hogy Ignotus maga nem is akarta elveit rögzíteni és általános érvényűvé tenni. Nem azért, mert nem voltak ilyen elvei, nagyon is voltak (s ezt Angyalosi joggal hangsúlyozza), hanem azért, mert az 1918 előtti Ignotus eminens érdeke éppen az volt, hogy a tradíciót, az olyan-amilyen, de létező hagyományt lebontsa, méghozzá úgy, hogy az a látszat keletkezzék: nem valamely konkrét, „magyar” hagyományt bont le, ő, a „zsidó”, hanem minden megmerevedő vagy legalábbis nem eléggé „rugalmas” gondolati alakzatot. A konkrét történeti igényeket tehát elfednie, naturalizálnia kellett – el kellett bújnia a „benyomások”, az „impressziók” mögé. Ebben a játszmában persze két valóságos történelmi fejlemény igényei artikulálódtak: a kibontakozó magyarországi kapitalizmus dinamikájához, illetve az asszimilálódni és érvényesülni akaró zsidó polgárság emancipációjához való igazodás fölismert követelménye. Mindkettő úgynevezett progresszív fejlemény, de egyik sem ellentmondások nélküli, „tiszta”, homogén fejlemény, amelynek megítélése ne járt volna együtt súlyos érdekkonfliktusokkal. Az „egyszerűbb” a kettő közül az úgynevezett zsidókérdés, amely egy másik aspektusban mint az antiszemitizmus problémaköre jelent meg: általában mindmáig ez áll a történeti diskurzus előterében. Súlyát és jelentőségét nem is lenne célszerű elvitatni. A probléma, Ignotusra fokuszálva is, megérdemelne egy kismonográfiát. Aktuálisabbnak mégis az ezt is sok szempontból determináló kapitalizmusproblematikát tartom.
Az impresszionista kritika elveinek nézőpontjából is.
Ignotusnak a kapitalista modernizációhoz való viszonya politikai értelemben aránylag könnyen bemérhető: politikailag leginkább az úgynevezett polgári radikálisokhoz (Jászi Oszkár, a Huszadik Század köre) állt közel. Azaz
a liberalizmusnak egy korszerűsített, némely ponton a szocializmus eszmekörével is érintkező, de nem szociáldemokrata beállítódás jellemezte. Vannak, akik a polgári radikálisokat (s így a velük összefüggésbe hozható Ignotust is) valamiféle „szabad”, libertárius szocializmus körébe utalják – erős kritikai fölhangokkal. Sok mindent föl lehet hozni, ami ezt az értelmezést igazolni látszik, ám – úgy vélem – e fölfogás mégis félreviszi az értelmezést. A döntő vonatkozás nem ez volt, hanem Ignotus prokapitalizmusa. Ez teszi érthetővé, hogy miért vélekedett úgy, hogy a múlttal szemben egyetlen kötelességünk a múlt elfelejtése, eliminálása, hiszen ez a beállítódás nyitott teret az „új” kibontakozásának. Sajnos, Ignotus politikai publicisztikája (amely persze egyáltalán nem független beállítódása egészétől) lényegében ma még áttekintetlen. Angyalosi Gergely ugyan most ad egy fejezetet e témakörnek is, de ez a fejezet oly kicsi anyagra épül, hogy még hozzávetőleges és ideiglenes fölmérésnek sem tekinthető. A fölhasznált kicsiny szövegkorpusz elégtelensége itt mutatkozik meg a legpregnánsabban, s így ez a fejezet a könyv leggyöngébb része. Angyalosi mentségként fölhozhatná persze, hogy Ignotus politikai publicisztikáját mérjék föl a történészek és a sajtótörténészek – ez nem lehet az irodalomtörténész dolga. Ám ez csak félig-meddig helytálló érv lenne. Ignotus prokapitalizmusa nem csak politikatörténeti kérdés. Ignotus publicisztikájában, az elsődlegesen politikai érdekűekben is, mindig az egész valósághoz való (éppen aktuális) viszonya artikulálódik, így tematikailag a legkülönfélébb motívumok együtt, összefonódva, sőt szervesülve jelennek meg. E sajátosság következménye, hogy publicisztikájának legföljebb fölszínét, ma már kevésbé érdekes külső „kérgét” adják a direkt politikai kérdések. Mellettük (vagy ahogy ő írta sokszor: „mögülük”) a modernitás nagy fejleményeihez való, ismétlődő és variálódó alapviszony jelzései érhetők tetten. S ez az, ami az irodalomtörténész számára is megkerülhetetlen.
Az, amit e témakörben Angyalosi Gergely elmulasztott, egykönnyen természetesen nem is pótolható. Csupán hajdani olvasmányaim emlékére támaszkodva, egy rövid recenzióban magam sem mernék vállalkozni „végleges” ítélkezésre. De hajdani alapbenyomásom alapján annyi itt is kimondandónak látszik, hogy a prokapitalizmus és antikapitalizmus alternatívájában Ignotus számára a súlyosabb érv az előbbi mellett szólt. Azaz nem azokat az összefüggéseket igyekezett tematizálni, amelyek a modernizáció sötét oldalát mutatták volna meg, hanem azokat, amelyeket – ott s akkor – előnyösebbnek vélt. A személyiség maradéktalan és külső erőktől nem korlátozhatóként fölmutatott önérvényesítő és önkifejező funkcióját mindenek előtt állónak vélte, s föl sem merült benne, hogy az „impresszionizmus” elvének súlyos, lényegében éppen az énintegritást veszélyeztető járulékai lehetnek. (Ady viszont éppen ezt a kettősséget tematizálta nagy erővel.)
Úgy gondolom, a relatíve teljes szövegkorpusz számbavételének és elemzésének követelménye éppen ezen a ponton válik megkerülhetetlenné. Ignotus ugyanis, aki okos és problémaérzékeny fő volt, aki teljes egyéniségével benne állt saját korában, s akinek intellektuális tisztessége nem vonható kétségbe – a személyiség modernitásbeli történetének oly gazdag adattárát hozta létre, amelyet (ha nem vagyunk belezáródva a posztmodern dogmatikába) sok tanulsággal lehetne faggatni. Nemcsak eredményei, de tévedései és balfogásai is megvilágosítók lennének.
S akkor, de csakis akkor az impresszionista kritika alapelveinek valóságos dimenziói és vonzatai is föltárulnának.

(Az impresszionista kritika lehetőségeinek megrendülése) Angyalosi Gergely könyvének utolsó fejezete, mintegy lezárásként, a „kényelmetlenné vált túlélőt” villantja föl. Érdekes, hogy Ignotus pozícióvesztését voltaképpen egy másod- vagy harmadrendű szerző, Dóczy Jenő tükrében ismeri föl. A pozícióvesztés szerintem is tény, megállapításához azonban Dóczy esszéjénél súlyosabb érvek hozandók föl. Magam inkább azt hangsúlyoznám, hogy 1919 után az egész történeti kontextus változott meg, s benne a lehetséges – szociológiai relevanciára igényt tartó – egyéni attitűdök is.
A változás ugyanis, ami 1919 körül bekövetkezett, jóval nagyobb súlyú volt, mint amilyen egy mégoly jelentős irodalmi belügy lehetett volna. A világháborús összeomlás (s ami ezzel járt) voltaképpen a modernizáció addig rejtőzködő veszteseinek kaotikus és céljaikat szükségképpen el nem érő, „eredménytelen” lázadását hozta – a modernizáció adott módja ellen. A félperiféria lázadása először azokat tolta előtérbe, akik a továbblépés lehetőségének utópikus hitében próbáltak cselekedni, majd, kudarcuk után, visszahatásként azokat, akik
az addigi modernizációt is sokallták. S mivel, e lázadásoktól részben függetlenül, a nemzetközi erőviszonyok és trendek alakulása következtében fölerősödött az ország félperiferiális alárendelődése a centrumkapitalizmusnak, a modernizáció vonzó, de illuzórikus „személyiséggazdagító” programja (amelynek az ignotusi impresszionista kritika is egyik megjelenési formája volt), teljességgel ellehetetlenült. Ezt a fordulatot már Osvát Ernő személyes tragédiába torkolló utóvédharca is megmutatja, de emblematikus megjelenésének nyilvánvalóan Babits Mihály „konzervatív” – értékvédő – fordulata tekinthető. Megítélésem szerint jóval több történt itt s ekkor, mint amit valamiféle egyéni „megalkuvással” magyarázni lehetne: nem Babits volt megalkuvó, hanem az egész Nyugat pozíciója rendült meg. S ez a folyamat vezetett el oda, hogy – Osvát halála után – a „kényelmetlenné vált” Ignotusnak a nevétől is megszabadult a folyóirat – a kor reprezentatív, szociológiai relevanciával is bíró irodalmi vonulata pedig a veszteseket kompenzálni akaró, „óvatos” és felemás modernizációt hirdető, de „rusztikus” ízlésű, a nyugatos esztétikai preferenciáktól elszakadó népi mozgalom irodalma lett. Az 1919 előtti modernizáció személyiségtörténeti lehetőségeit pedig az új szociokulturális kontextus ellenében egy félmarginális csoport, az „urbánus” Szép Szó köre igyekezett védelmezni – nem sok sikerrel. A Szép Szó köre, bár a kor talán legjelentősebb magyar költője is szerkesztőként jegyezte, már csak mint utóvédharcra kényszerülő csoport szerveződhetett meg. Hogy 1918–19–20-ban milyen hatalmas erejű, tektonikus mozgások bontakoztak ki, mi sem jellemzi jobban egy irodalmár számára, mint hogy a kifinomult irodalmiság maszkjában föllépő, kései önmeghatározása szerint egyenesen „homo aestheticus” Kosztolányi, mint az Új Nemzedék éles tollú publicistája a félperiferiális alárendelődés ellen lázadó modernitáskritikus törekvések egyik élharcosa lett – igaz, inkognitóban, rejtekezve.
Ignotus pozícióvesztését persze nem elegendő szociológiailag jellemezni: vizsgálni kellene, hogy ő maga – félemigránsként, de tartósan az ország határain kívül – intellektuálisan hogyan dolgozta föl ezt a nagy törést, volt-e releváns válasza az új helyzetre? S itt megint oda lyukadunk ki, hogy róla szólva lényegesen nagyobb szövegkorpuszt kellene bevonni az értelmezésbe. A Dóczy Jenő írásában megmutatkozó „hatástörténet” tanulsága túlzottan sovány. A csehszlovákiai és romániai magyar szerkesztő és újságíró, az ausztriai „osztrák” publicista s a magyarországi fórumait egy ideig még megtartó, a Világban, majd a Magyar Hirlapban publikáló „régi” Ignotus kiterjedt publicisztikáját legalább hozzávetőlegesen át kellene vizsgálni.
Úgy vélem, Ignotus volt annyira okos és tapasztalt helyzetelemző, hogy – bár pozíciója irodalomszociológiai értelemben csakugyan megrendült – a maga módján megkísérelje az új helyzet gondolati földolgozását. (Kár, hogy ennek mégoly vázlatos áttekintésével Angyalosi könyve adósunk maradt.)

(Mérleg) Ha összegző ítéletet kellene mondani az Ignotus-tanulmányok-ról, egy-két mondatban nehezen lehetne megfogalmazni a tárgyszerű és méltányos ítéletet. Ha – némi redukcionizmussal – úgy formulázzuk meg a kérdést, hogy megérte-e megírni s megjelentetni ezt a könyvet, a helyzet már egyértelműbb: Angyalosi Gergely könyve (összes hibája és egyoldalúsága ellenére) kétségkívül nyereség. Az, ami a szerző speciális tájékozottságát adja, hiányzott a magyar kritikatörténetből, s meggyőződésem, ez a többlete termékenyítő hatású. Az, ami hiányzik kutatói gyakorlatából, az empirikus filológiai búvárkodás, pótolható – valaki, ő vagy más, idővel elvégezheti e munkát. Elméleti beállítódásának az a realisztikus vonása pedig, amely e könyvben is érvényesül, vitaképessé teszi érvelését a másféle nézőpontú megközelítések számára is. S ez a vitát lehetővé tevő érvelésmód nem méltányolható eléggé: ez nemcsak jótékonyan különbözteti meg a posztmodern konjunktúra fölszínen mozgó efemer képviselőitől, de hozzásegíti a „szakmát” a valódi megújuláshoz is. Ösztönző vitaanyagot prezentálva elvbarátainak s az eltérő velleitású kutatóknak egyaránt.
A nyugati mainstream irodalomtudomány eredményeiből ugyanis nem a kelet-európai „aktualitású” fölszíni habzást kell átvenni, s azt neofitaként forgatni, hanem azt, ami saját problémáink megfogalmazásához és megértéséhez segít hozzá bennünket. Minden más csak levegőben úszó ideologéma lehet, amely nem használ, hanem árt, s negatív szerepét betöltve úgyis kihullik a „megfertőzött”, de meg nem semmisült átvevő közegből.