G. István László

NE ÉRJEN TÖBB HOMOK

Hordhatatlan lett, poros kabát,
a gomblyuk széle rojtos, akár egy foszló
ígéret, hogy nekem csak veled. Nap se szívja
így ki színét a homoknak, beáll
a sivatag, úgy hullámzanak a szemek,
akár hajzuhatag fénypászmái közt
a rés, napról napra más a rajz. Vonulnak
tevék, málhájuk barázdát húz, nyomukban
szél egyenget. Bölcsek se tudnak erre
jó szót mondani, a felejtést gyakorolni
kell, nézd a szelet, ahogy a homokkal
gyakorol, ruhával öltöztet követ, a szemeket
gúlába hordja fel, aztán porzanak szanaszét.
Ahogy tárgyak égnek el, és valódi
jelük a füst, mert a lélek eltűnés,
úgy marad csupasz a kő.
Széllel beérni,
a hajat fújja el, kabátot ne érjen
több homok.