G. István László

FÜGGŐKETREC

.A gang körbeérő rácsai mentén,
mint egy függőketrec, valahol
felhőkbe tart, lebeg, jutott
eszembe, ez a súlytalan
kötődés, hogy mégis, milyen szoros –
mint két föld, amiben csak a kőolaj
közös, több évezred magmasúlya,
mennyi préselt élet energiája
csapott fel tekintetedből. Mire
kötelez? Ahogy olvad a gerinc, ahogy
csigolyák fogaskerekébe illik
egy ismerős mozdulat. Kezem a
rácsokon, hangszert penget, a
mélység nem hív, inkább küldene
a függőketrecen túl, hogy van mibe,
szemet lehunyni, óvó szemgödör – hogy a
sírban tükör lehessen a sötét,
amiben nem az én arcom esik szét,
hanem a tiéd.