Fogarassy Miklós

„A BARÁTSÁG SZELLEME”

Szabó István (1931–1976) annak az írói nemzedéknek volt egyik legragyogóbb csillaga, amely az 1950-es évek elején – a legsötétebb Rákosi-éra után, az 1953-as „olvadás” idején – lépett színre. Az Új Hang közölte elôször novelláikat, majd az ak
kor létrehozott, oldottabb szellemű Magvetô Kiadó vonultatta fel ôket elôször az Emberavatás (1955) című antológiában. Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Csurka István, Kamondy László mellett ô volt az a novellista, akire az akkori irodalmi világ rögvest felfigyelt.
A háború utáni társadalmi átalakulás emelte ki és fel ôket; ezek az ifjú tehetségek mintegy a kommunizmus szélárnyékából léptek elô – menten az „urbánus” versus „népi” irodalom rossz hagyományaitól. Szociális és kulturális értelemben homo novusok voltak; szinte mindegyikük a társadalom mély és szegény televényeibôl jött, és többüket rokonította az is, hogy vidékrôl, falusi világból kerültek Budapestre. Ki a szétvert népi kollégiumok felôl, ki a Színházművészeti Fôiskola dramaturgosztályára kerülve jött az irodalomba.
Szabó István, a cserszegtomaji születésű parasztgyerek (több évtizeden át Veszprém megyéhez volt csatolva ez a Keszthely környéki vidék, de az író öntudatosan zalainak és „cserszeginek” vallotta magát; a Kodolányi János–Szabó István levelezés – egyebek között – ezt is dokumentálja)1 már kamasz- és serdülôkorában olvasta a világirodalom java remekeit – persze mentorainak útmutatását is követve, segítségükre is támaszkodva. Elsôsorban az oroszokat – Tolsztojt, Csehovot, Gorkijt – szerette, de a parasztház petróleumlámpájának világánál például Giordano Brunót, Pascalt, Platónt, Hegelt, Kantot, misztikusokat is studírozott. Mindeközben özvegy apjával hajnaltól napestig művelte a földjüket, hordta a keszthelyi piacra az eladnivalót. Polgárit végzett; volt gyári és építkezési munkás, traktorista; behívták katonának, az Alföldön szolgált, de egészségi okokból elég hamar leszerelték.
Jankovich Ferenc, akivel szintén levelezett, nagy nehezen rávette, hogy mint „szakérettségis” jöjjön fel a fôvárosba, és végezzen egyetemet. Ösztöndíjat, kollégiumi helyet is szerzett neki. A cingár termetű, vékonypénzűnek látszó – bár a paraszti munkán edzett – fiatalember nem sokáig koptatta az egyetem padjait. Az elsô félév bölcsészvizsgáit még letette, de aztán kiiratkozott. Egyik levelében elmondja, hogy unta, utálta azt, amit az órákon hallgatnia kellett (csak Trencsényi-Waldapfel Imre ókori irodalomról szóló elôadásait tekintette kivételnek). Attól tartott, hogy az akkori dialektikus marxizmussal átitatott stúdiumok megkeserítik benne azt, amit kisgyerek kora óta imádott szerelmének és hivatásának tartott: az irodalmat. Így aztán a késôbbi években egyik albérletbôl a másikba hurcolkodott. Nyaranta hazament, és idôs apjának segített a földet művelni; ösztöndíjából, majd tiszteletdíjaiból anyagilag is igyekezett segíteni a korosodó, magányos gazdát. Az Írószövetség az 50-es évekbeli, fiatal tehetségeket támogató kisebb-nagyobb forrásaiból, honoráriumaiból úgy-ahogy meg-
élt; idegenként, szinte lelki hontalanként egzisztált Budapesten.
Megjelent elsô novellagyűjteménye.2 1956 ôszén Albániában is töltött pár írói vendéghetet (a forradalom napjaiban érkezett haza). Késôbb is küldözgették külföldre, járt az NDK-ban, Moszkvában, Lengyelországban is.
Már kislegény korában is – keszthelyi „úrilányok” iránti reménytelen szerelmei mellett – falusi pajtásai jelentették számára a barátság fontos támaszát. Valamilyen különleges tekintélye lehetett elôttük, pedig a cserszegi fiúk elôtt is rejtegette azokat a füzeteit, amelyekbe korai (késôbb megsemmisített) novelláit rótta. Ezek közül párat – gyöngybetűivel gondosan letisztázva – Kodolányinak is elküldött, és levélváltásaikban közösen elemezték ezeket a zsengéket. Párszor meg is látogatta balatonakarattyai magányában az írót.
Mikor a fôvárosba jött 1953 szeptemberében, a Ménesi úti kollégiumban (az egykori „Eötvös”-ben) ismerkedett meg „könyvtáros barátaival” (ôk is többségükben vidéki ifjak voltak). Élete végéig a barátjuk maradt. Kapcsolatukat nemcsak a „barátság szelleme” táplálta, de az is, hogy Szabó napestig könyvtári olvasótermekben töltötte az egyetemi óráktól mentessé vált idejét – falta a köteteket. Magyar
és világirodalmat, tudományos műveket. Tulajdonképpen az ô „munkahelye” is a könyvtár lett. Eleinte a kollégiumban lévô Eötvös Könyvtárban olvasott, majd az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermébe telepedett át, a Nemzeti Múzeum épületébe. Szinte „bérelt” helye volt a nagyolvasóban.
Barátságainak másik köre természetesen író és irodalmár barátokból állt.3 Elsôsorban Kamondy Lászlóval ápolt mélyebb barátságot.
Az alábbiakban közölt öt levél egy levélegyüttesbôl van kiemelve. Ezeknek a négy könyvtáros barátnak írt leveleknek a sora többé-kevésbé folyamatos. 1955-tôl haláláig, 1976-ig ismételten golyóstollat ragadott, és játékos, évôdô, nemegyszer vitriolos, ironikus szellemű leveleket adott postára nekik. Egyik-másik hosszabb episztolán néha napokig dolgozott. Többnyire a politikai humor viszi a prímet; akad közöttük olyan, ami a bolsevizmusról szóló swifti szatírának hat. Szabó István mint író direkt módon sohasem politizált (elbeszéléseiben sem), ám az az elôszava, amit Ne nézz hátra című könyvéhez írt 1972-ben, épp politikai szókimondása miatt nem ment át a cenzúrán.4
Könyvtáros „komáinak” körét kezdettôl fogva négy személy alkotta.
Közülük kettô itt nem szerepel a címzettek között. Az egyik Korbuly Dezsô, aki szintén kollégista-évfolyamtársa volt, és könyvtárosnak készült; 1956-ban disszidált, és történészként doktorált Münchenben. Korbullyal egy évtizeden át váltottak leveleket, ezekben elsôsorban „nemzetpolitikai”, történelmi kérdésekrôl vitáztak. (A fô témájuk a németek, a németség európai és magyar megítélése volt.)5 – A Papp Istvánnak adresszált Szabó-levelek sem szerepelnek összeállításunkban, de a levélszövegek ismételten utalnak ôrá is. A két „István” közül a másik 1950-ben került Budapestre (majd 1951-ben az egyetemre), és bár Papp nem volt kollégista, a Pesti Barnabás utcai egyetemi épületben hamar ösz-
szemelegedtek. Egyebek mellett közös „zalaiságuk” volt és maradt évôdô, meleg barátságuk, illetôleg az episztolák játékos fundamentuma – Papp István Zalaegerszegrôl származott. 1969-tôl 1982-ig ô volt az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjának igazgatója, és mint nemzetközi hírű könyvtári szakember a Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár fôigazgató-helyetteseként vonult nyugállományba. – Ugyancsak dunántúli – Vas megyei – származású volt Kiss Jenô, akihez az elsô két levél szól. Szintén szép könyvtárosi pályát futott be, és a Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár fôigazgatói székébôl ment nyugdíjba; pár évvel ezután meghalt. (Kiss fôigazgatósága alatt Papp István szakmai koncepciója alapján készült el a központi „Szabó Ervin” restaurált és kibôvített épülete.) – Három levél szól Bereczky Lászlóhoz; róla a hosszabb levelekhez fűzött jegyzetekben olvashatók életrajzi információk. Ide csupán az kívánkozik, hogy nem csak az Új Könyvek és a Könyv, könyvtár, könyvtáros fôszerkesztôje volt, hanem író is. Két kisregénye jelent meg (Okulásul fiamnak, 1975; Lovak Koháron, 1986).
Talán ezeknek a leveleknek az emberi, írói minôsége kedvet ébreszt Szabó István remek novelláinak (újra)olvasására is. (A Holmi hasábjain élt/él egy rovat ezen a címen: Találtam egy könyvet.)
Az alábbi leveleket betűhíven közöljük.

 

1 Kodolányi János és Szabó István levelei. Szerk. Csűrös Miklós. Holnap, 1999.
2 A lázadó (1956).
3 Író, költô és irodalmár barátaihoz írott leveleibôl a Holmi 1990. 11. sz. közölt egy csokorra valót.
4 A Gyôri János szerkesztette Az Isten teremtményei című gyűjteményes kötete (Szépirodalmi, 1999) – egyéb hagyatékában maradt írásokkal együtt – ezt is tartalmazza.