Finy Petra

ANYABÖRTÖN

Minek meséljem el a testemet?
Kit érdekelnének a méh híg lucskai?
Vagy a sejtek zihálása, ugyan
Ahogy a csigolyák egymást nyelik el
Felemésztve bennem a csontot és meszet
A végén, majd figyeld meg
Úgy festek, mint egy túlfújt guminő
A mellkasig érő daganat
Nevezzük hasnak
Mely egyre többet fal be tüdőmből
De tudom, hogy szívemre éhezik
És a végén az eszem is majd elveszi
A párában még néha a bőr felragyog
Ám egy sóhajtással szétmállik
És nem marad más
Belőle csak combom márványosra hasadt bőre
Ágyékom borostabokrai
És akkor még a vádlimon tekergő kék kígyókat nem is említettem
Mondhatnám rájuk, hogy visszér, de minek
Vegyem el tőled a kedvem
Így sem tudom, hogyan lesz majd ez
Egyszer csak kifúrod magad belőlem
Megjelensz
Én meg azonnal szeresselek
Azért ezt te sem gondolhatod komolyan
Hisz miattad torzulok el
Miattad haldoklom, hogy élhess
Már a fogaim is a levesbe hullajtom
Mert egy szép napon bennem sűrűsödtél önmagaddá
Itt gombolyítottad le gerincoszlopodat
Itt húztad vissza úszóhártyáidat ujjaidba
Hányszor próbáltad már elharapni a köldökzsinórt
Nehogy azt hidd, hogy nem tudok róla
Mégiscsak az anyád vagyok
És hiába volt olyan csontkemény az ínyed
Mégsem szakadtál el tőlem
Az utolsó pillanatban mindig tátva maradt a szád
Magad sem érted miért
Talán megláttad a tekintetem
Az összes bőrrétegen keresztül észrevetted, hogy nézlek, és ezért
Így lebegsz most véremben-vizemben
Hónaljba fúrt karokkal, mint egy beragadt szárnyú sirály
Minden vágyad ellenére mégis
Bennem maradtál
Én pedig körülötted
Hát jó, leszek még a börtönöd
De azt tényleg nem értem, hogyan
Lehet neked olyan szűkös ott benn
Ha én ekkorára nőttem