Jónás Tamás

MEGÍRTAM MÁR

Nem írom meg az alkonyokat,
félek újrateremteni őket.
Bár érdekesek, ahogy összemézezik
a bamba, vaksi tetőket.
Ahogy befolyik a fény, elém, a falra.
Aznapi gondjait kirajzolja,
s kamaszlánggal felmaszatolja, mit ő tett.

Nem írom meg a kormos kályhát,
a konyha közepén megálló hideget.
A padlásport csiklandó fénycsóvát,
s ahogy figyeltük, álmos gyerekek.
Nem írom meg anyámat. Ő se akarná.
Ahogy leült a székre, a zöldre, a falnál.
Megírtam már. Ahogy hallgatott, ahogy nevetett.

Nem írom meg a szájakat.
Arcok nélkül véstem agyamba
a húsosat, a nyitottat, az alvót,
s a fehéret, mi megremegett minden szavamra.
A kis pihéket, az ívek lágy hídjait,
ami, ha sokáig nézed, hallgatni tanít.
Nem! Minden száj lángoló szavanna.

Nem írom meg a véletlent.
Időmet, ahogyan össze- és visszakavarta.
Istent se írom meg. Nem pazarlom
a szavaim minden avarhalomra.
Az elhallgatást írom. A hiányban ragyogó pompát.
Ami megvan, elmúlik: felépítik és lebontják.
Őrzöm szavaim. Valami félkész alkalomra.