Bertók László

MÁR HARMADSZOR OLVASSA

Már harmadszor olvassa, pedig úgy tűnt, hogy
elsőre érti, s talán értette is, de amikor megpróbálja
beilleszteni abba a mérhetetlen és változékony rendbe
(tömkelegbe?), ami az ismeretei (a tudása?,
a tapasztalata?, a készenléte?) összessége, mindenütt
és mindig kilóg a széle, vagy lötyög csak az ürességben.
Hagynia kéne, hogy a felesleges vagy méreten aluli
(ismeretlen?, értéktelen?, irritáló?) terjedelem
(minőség?, mennyiség?) automatikusan igazodjék?
Csináljon helyet magának? Szakadjon darabokra?
Azelőtt ilyenkor (anélkül, hogy eszébe jutott volna)
önműködően új rekesz (fiók?, fájl?) nyílt az „agyában”
(az érthetetlen, buta, hazug információnak is),
most meg szándékosan kell kutakodnia, s kénytelen
oda rakni (gyömöszölni, kötözni), ahol van már valami,
még ha semmi köze sincs a kettőnek egymáshoz.
Kinek (minek?) jó, hogy folyamatosan és erősen
figyelnie és kapaszkodnia muszáj, mert bárhol, bármikor,
váratlanul elakadhat (leáll, átverik), hogy már annak is
örülhet, ha észreveszi, nézegetheti, tapogathatja,
szétszálazhatja, találgathatja az értelmet (a szándékot,
az okot), ha a saját akaratából intézkedni képes?
A szavak megvannak mind. Eddig egy égig érő fa ágain
ültek, s ha kellett, azon nyomban a nyelvére röpültek.
Néha olyan gyorsan, hogy egymásba akadt a szárnyuk,
letaszították az előttük szólót, elhúztak az értelem fölött,
máskor meg odafészkeltek az ajkára, ráértek, úgy
viselkedtek, mintha azonosak lettek volna a jelentésükkel.
Miért, hogy most átláthatatlan rajban röpködnek körülötte,
a vállára, a kezére, az idegvezetékeire szállnak,
a szájából esznek, összepiszkítják a nagyszótár lapjait,
de nem találja azt az egyet (kettőt?, hármat?), amit keres?
Kezdje el egyenként összefogdosni, kalitkába zárni a
kavargó forgatagot? Rázza meg, vágja ki (ha tudja) a fát?
Emlékezzék, hogy a tüdejét, a szívét s a többi testrészét is
akkor fedezte fel, amikor nem működtek már észrevétlenül,
amikor egyszer csak úgy viselkedtek, mintha kölcsönbe
kapta volna őket? Nyugodjon bele, hogy részenként
veszíti el a tudatába szorult (szorongó) univerzumot?
Kösse fel magát, ha ott áll, de negyedszerre már
bele se kezd, mert „úgysem fog sikerülni”?