Tóth Krisztina

FÖLDLAKÓ

“Lenyúltam, felemeltem a fejet… s bizonytalan moz-
dulattal, mint aki visszaad egy ajándékot, amit meg
sem érdemelt… a nyaka fölé közelítettem, és kérdően
néztem rá…”
(Karinthy Frigyes: ARABELLA)

 

Nehezen körbeírható érzés, afféle előjel nélküli előérzet volt. Nem lehetett tudni, mitől élesedett ki hirtelen a látása az addig figyelmen kívül hagyott mozzanatokra, de a szokott útvonalon egymás után fedezte fel a különös részleteket. Először a félbehajlott söröskupakok a HÉV-megálló letaposott földjében: eddig sohase vette észre őket. Mint-ha több száz arc nélküli szem hunyorgott volna a szűrt téli fényben.

Lakják a földet – futott át rajta.

Ment tovább, gyalogolt a lakótelep felé. És akkor a kopott, füves mezsgyén, ahol a kutyákat szokták futtatni, ott volt az a két talp. Nem cipők, hiszen olyat gyakran látni, főleg a konténerek mellé kitéve. Nem: ez két talp volt egymás mellett, fölfelé fordítva. Odalépett, lehajolt. Mint egy álomban, egy ember állt a földben, csak a talpa látszott.
Ezek szerint ki van fordítva a világ, és a lélegző valóság valahol odaát van. Akkor le-het, hogy valójában mind halottak vagyunk. Ilyeneket gondolt, miközben felért a másodikra. Mindig ilyen bonyolult és zavaros belső mondatai voltak, úgyhogy rég le is szokott róla, hogy megossza őket a többi emberrel. Gyorsan rendbe szedte magát, mert fél tízre várta a férfit, aki otthon minden második délelőtt azt mondta a feleségének, hogy elmegy focizni, majd megjelent egy nagy kék sporttáskával, és maradt fél egyig. Utána sietett a gyerekért az óvodába.
A nő sokat tűnődött azon, hogy mennyire nem ért a focihoz, és mikor legutóbb a férfi a háta mögé lépve az ágyra billentette, akkor hirtelen felrémlett neki, hogy ez les. Amikor meg orális szex közben megfogta a fejét, akkor az is eszébe jutott, hogy henc, tilos kézzel a labdához érni. Vagy nem mindig? Ezt az adott pillanatban nem tudta megkérdezni, utána meg elfelejtette. Ezen a délelőttön azonban ismét eszébe jutott. A férfi éppen fogta a fejét – sőt nemcsak fogta, hanem fekve a combja közé szorította -, a nő meg azon gondolkodott, hogy megint henc, előtte meg les volt. A lesről viszont eszébe jutottak a kupakszemek, azokról pedig a földben álló ember. A cipőtalpból nemlehetett eldönteni, férfi- vagy női testben folytatódik-e a föld alatti rész. Állandóan látta maga előtt az agyagkatonaként lefelé álló valakit, folyton az a két talp járt a fejében. Illetve most a férfi járt a fejében, ki-be, ki-be, de én most a gondolataira célzok, amelyek a HÉV-megállónál időztek, s melyek folyományaként megint erősen érezni kezdte azt a reggeli szédülést, amely hazafelé erőt vett rajta. Megjelentek előtte a fémesen hunyorgó szemek meg a földben strázsáló alak, képek merültek föl a gyerekkorából, és ahogy telt az idő, egyszer csak egyre különösebben érezte magát. Nem lehet tudni, mikor történt pontosan, melyik volt az a másodperc, amikor azt érzékelte, hogy a feje elválik a testétől, de tény, hogy a szeretkezés egy pontján ez bekövetkezett.

Nem valamiféle szürreális mozzanatról van szó, a képzelet játékáról vagy módosult tudatállapotról. Nem is arról, hogy egy érzés fizikai formát öltött volna, vagyis nem úgy érezte, hogy leesik a feje, hanem valóban levált. Azt is tudom, hogy az úgynevezett realitás ezt nem engedi meg. Hogy vannak csigolyák, artériák, inak és mindenekelőtt van gerincvelő, vagyis hogy egy elbeszélés nem dobálózhat felelőtlenül az erőltetett hasonlatokkal, pláne nem az emberi fejekkel. De mégiscsak ez történt. A nő annyit érzékelt, hogy a férfi ütemesen ringatja a tenyerében a fejét, de a teste már nem veszi át a mozgás ritmusát, sőt egyre kényelmesebb pozícióban fekszik az ágyon. A kissé kicsavart helyzetből apránként visszafordult, fél könyékre emelkedett, majd amikor észlelte, hogy a férfi önfeledten folytatja tovább a játékot, egyszerűen arrébb kúszott. Szeretője mindeközben semmit nem sejtett, a nő mellét ugyanis már jóval korábban elengedte, adott pillanatban már csak a szájára koncentrált. A nő pedig – jobb híján nevezzük így magát a testet – közben feltápászkodott, és kiegyenesedett. A lepedőn volt némi vér, de nem több, mint egy gyengébb menstruációnál, szóval szó se volt spriccelő erekről meg lüktető, bugyogó sebről, mint a filmekben.

Az egri várat ostromló piros sapkás janicsár jutott eszébe egy régi filmből, akivel a magyar dalia egyetlen vízszintes kardcsapással végez. Gyorsan a nyakához kapott. Rémületes érzés volt tapintani a ruganyos, érzéketlen és enyhén nedvező felületet. Nem spriccelt és nem lüktetett, már amennyire a meglepett, lakkozott körmű kéz ki tudta tapogatni. A test először kiment a konyhába, és arra gondolt, hogy iszik egy pohár vizet, de ez így, ebben a formában sajnos nem volt lehetséges. Ekkor elszaladt pisilni, mert már régóta kellett neki, csak nem akart szólni, a férfi ugyanis szeretett azon élcelődni, hogy mindig pont szex közben kell vécére mennie. Kapkodta a lábát a hideg kövön, a fürdőszobában is elcsöpögtetett egy kis vért, jó bőven pisilt, aztán visszasétált a szobába. A férfi még mindig a fejjel bajlódott, de látszott, hogy hamarosan kielégül. A test visszakúszott a helyére, aláfurakodott a nyaknak, és óvatosan megkereste az illesztési felületet. Sikerült a dolog, enyhe bódulat maradt csak utána, de ez szex után elég normális dolog. Hamarosan a szívverésük is helyreállt, bár a férfi mellkasa hoszszabban dübörgött.

Később ez a különös baleset többször is megismétlődött: a nő nem merte szóba hozni, a férfinak pedig nem tűnt fel. Minden alkalommal gyorsabban és simábban zajlott a folyamat. A nyakon bizsergő, aztán kivörösödő csík előre jelezte, hol lesz a törésfelület. Érdekes, hogy a visszaillesztés után sohasem maradt igazi, látványos heg, csak egy hámló, piros sáv, amit ekcémakenőccsel jól el lehetett mulasztani. Néhány hét elteltével a nő azt vette észre, hogy a folyamat időnként már beszélgetés közben megindul. Ültek például a kanapén, és bizseregni kezdett a nyaka. Vagy utaztak a HÉV-en, éppen valami munkahelyi fordításról mesélt a férfinak, amikor hirtelen olyan érzése támadt, mintha apró szemű nyakláncot húzgálnának körbe az álla alatt, vagy mintha egy magas nyakú gyapjúpulóver dörzsölné a bőrét. Lassanként rájött, hogy a jelenséget a férfi indítja el: valahányszor az arcát, a száját bámulja, és az orális szexre gondol, a nőnek elkezd leválni a feje. Nagyon kellett ezzel vigyázni, mert ha belement volna a játékba, könnyen megeshetett volna, hogy a nyílt utcán történik meg a dolog.

Egy alkalommal hazafelé menet megmutatta a férfinak a talpakat. Hogy még mindig ott vannak. – Azért furcsa, hogy nem mozdultak el, nem? – kérdezte. A férfi semmi különöset nem talált ebben, még a vállát is megvonta volna, ha nem lett volna tele a keze tescós csomagokkal. Így csak vitte tovább az ásványvizeket, a nő meg hirtelen ötlettel visszaszaladt, és megpróbálta megemelni a két talpat. Meg se mozdultak, a kemény földben még csak alájuk se lehetett nyúlni. – Hagyd már a francba – mondta a férfi, mert fárasztották a nő fura dolgai: pedig a lejáró fejről akkor még fogalma sem volt. Azt gondolta, a nő időnként úgy viselkedik, mint valami marslakó – és bizonyos értelemben igaza is volt. Nemcsak a foci nem érdekelte, hanem szinte semmi, ami az úgynevezett normális, hétköznapi embereket szokta. Nem tévézett, és nem szeretett öltözködni, egyedül a fordítások hozták lázba. Mondott időnként olyanokat, hogy szeretne gyereket, meg el akar menni Mexikóba, de már egy sima kirándulás után is elfáradt, és legszívesebben elbújt volna az emberek elől. Az eget szerette nézni, magyarázta, mit lehet a felhőkben látni – ez elég idegesítő szokása volt egyébként, mert amit mutatott, soha nem hasonlított a megnevezett állatra vagy formára.

Kora tavasszal, úgy március közepe táján a férfi felesége néhány napra elutazott a gyerekkel a nagymamához. Ritka volt az ilyen alkalom, első este el is határozták, hogy elmennek moziba. Pontosabban a férfi határozta el, hogy elviszi a nőt. Volt akkoriban a fővárosban egy új mozi, ahol háromdimenziós filmeket vetítettek. Ez újdonságnak számított, a férfit kérte is már a felesége, hogy menjenek el hárman, és nézzenek meg valamit, de most úgy alakult, hogy mégis a nő ült mellette az akváriumszerű vetítőteremben. Nem baj, gondolta magában, a tavaszi szünet után majd elhozza a családot is. Nézte oldalról a nő profilját. Milyen szép – csodálkozott rá. Amikor a nő fölvette a szemüveget, úgy nézett ki, mint valami űrlény. Ugyanaz az enyhe émelygés és szédülés fogta el, ami – mondjuk így – szétválás előtt szokta. Később a férfi gondolatait szerencsére elterelte a film, úgyhogy nem is adódott semmi baj. A vetítés végén úgy lépegettek kifelé karjukon a kabáttal, mint egy igazi házaspár. Az előtérben a férfinak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha csináltatnának a pláza földszintjén egy auratérképet.
A nő hagyta magát rábeszélni a felvételre, a kirakatban látható neonszínű testek különben se mutattak rosszul. Az üvegpult mögött álló fiatal férfi kedves, szinte gyengéd hangon hadarta nekik, hogy mi mindent árul el egy ilyen térkép rejtett betegségekről és elfojtott lelki problémákról – és végső soron magáról a személyiségről is.

A férfinak nem voltak se elfojtott lelki problémái, se betegségei, volt viszont szép, szivárványszínű, nagy aurája. A kinyomtatott lapot nagylelkűen a nőnek ajándékozta, aki szintén bevonult a kabinba. A második felvétel elkészülte után zavart csönd támadt. Meg kellett ismételni az egész procedúrát. Levetkőzni, nyakláncot levenni. Amikor a harmadik felvételen is ugyanaz látszott, pontosabban nem látszott, a fiatal természetgyógyász megadóan, szinte bocsánatkérően nézett fel az üvegasztal mellől:

– Ne haragudjon, asszonyom, de magának nincs aurája.

A nő zavartan mosolygott, mintha valami idétlen bókot kapott volna, amit pirulva illik elhárítani, hogy ugyan ne vicceljen már, ez azért túlzás. Közben meg az futott át rajta, hogy akkor ő meg van halva. Hogy ez csak akkor lehetséges, ha valamikor már meghalt, csak a teste itt maradt emlékbe a férfi oldalán. Ezt ott a gyógynövényplakátokkal és ezoterikus könyvekkel zsúfolt helyiségben nem kezdte el fejtegetni, inkább leült a szerelme mellé, aki most kérdezősködni kezdett, hogy volt-e már ilyesmire példa, meg hogy nem jelent-e ez valami rosszat, például betegséget. A természetgyógyász kicsit tanácstalan volt, a pénzt nemigen szerette volna visszafizetni, úgyhogy azt válaszolta, a vizsgálat során bizony gyakorta adódnak paranormális reakciók. A nőn a paranormális szónál átfutott, hogy akkor itt az alkalom megbeszélni ezt a fejdolgot is, de a férfi közben átlendülni látszott a kérdésen, és biztosította a nőt, hogy aura nélkül isugyanúgy szereti. A természetgyógyász, látva, hogy nem lesz reklamáció meg ÁNTSZ meg felügyeleti szerv, meg ami még ilyenkor szóba kerülhet, megkönnyebbülten elsorolta az összes egyéb szolgáltatást, amelyek közül ő személy szerint az előző életekbe tett utazások jótékony hatására esküdött. Mindjárt fel is ajánlott kárpótlásként egy utaztatást, ami azért volt furcsa, mert szemben pont egy Neckermann iroda működött, és tükröződött az üvegen a sárga felirat. Elmondta, hogy a konfliktushelyzetek megoldásában nagyon sokat segít, ha tudjuk, milyen karmikus adósságot törlesztünk, és milyen feldolgozatlan történeteket hordozunk, mert van például olyan, hogy valakinek fáj a háta, és ez azért van, mert az előző életében ott megszúrták lándzsával. A férfi mondta, hogy neki mondjuk eléggé fáj, és látszott rajta, hogy mindjárt felhasználja a bonusutaztatást, de a természetgyógyász ekkor váratlanul a nő felé fordult, és megkérdezte, hogy gondolkodott-e már valaha azon, ki lehetett ő az előző életében.

A nő majdnem rávágta, hogy hát janicsár, de aztán számára is meglepő módon hangosan és érthetően azt válaszolta:

– Gondolkodtam. Földlakó.

– Hogy értetted ezt? – kérdezte a férfi hazafelé a kocsiban, ugyanis elég kínosan érintette, ahogy a természetgyógyász a válasz után ránézett. El is határozta, hogy másnap lemegy a családja után, és felhozza őket kocsival. Olvad a hó, sár van, meg ott a kisbicikli is, minek vonatozzanak. Két hétig föl se hívta a nőt: ezalatt döbbent rá, valójában mennyire szereti.
A nő közben rengeteg fordítást elvállalt a munkahelyén, és igyekezett nem a mobiljára figyelni. Ez persze nem nagyon sikerült, minden nem fogadott hívás heves szívdobogással töltötte el, és titokban azt remélte, hogy a férfi a két hét alatt végleges döntést hoz majd. Várta a jeleket, mintha rádióhullámokat figyelne csukott szemmel a levegőben.

Hazafelé időnként megnézte a talpakat. Ott voltak, el se mozdultak a helyükről. Közben elolvadt a hó, feláztatta a földet, utána pedig munkások ástak gödröket a füves mezsgye szélére. A gödrökbe ványadt facsemetéket állítottak, az ingatag törzseket lécekből szögelt támasztékkal vették körbe.

A második hét közepén az egyik barátnője tanácsára fölkeresett egy pszichiátert, aki ugyan csak egy konzultáció erejéig ért rá, de megígérte, hogy két hónap múlva rendszeresen tudja majd őt fogadni. A rendelő a belvárosban volt egy gangos házban. A sovány, magas pszichiáter halk és biztató hangon tessékelte be a szűrt lámpafénnyel megvilágított kis szobába. Leültek egymással szemben, és azzal az egyszerre szemérmesen duruzsoló, ám mégis férfias hanghordozással szólította fel a nőt, hogy meséljen a problémájáról, amivel a nőgyógyászok és ügyvédek szokták bemondani a végösszeget.

A nő röviden, a lehető legkevesebb kommentárral ismertette a problémát. Nem szeretett nyafogni, úgy gondolta, egy szinte lehetetlen történetet csak egyszerűen szabad elmondania, nehogy hiteltelenné váljon. A pszichiáter hallgatott, bólogatott, aztán szárazon, célzottan kérdezett. Nyilván egy brutális apa vagy egy leányát elengedni képtelen, zsarnok anya sziluettjét látta kirajzolódni a háttérben, mert olyanokat feszegetett, hogy nem mondogatta-e véletlenül gyerekkorában az apja, hogy olyat kapsz, hogy leesik a fejed, vagy nem mondta-e neki valaha az édesanyja egy nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetben, amikor vigaszra lett volna szüksége, hogy ne veszítsd el a fejed. A nőnek egyáltalán nem tetszett, hogy a pszichiáter ilyen síkra próbálja terelni a beszélgetést, mert bevallottan nem volt barátja a modern, elemző lélektani módszereknek. Bizonygatta, hogy itt nem valamiféle érzetről van szó, nem egy belső lelki tartalom szimbolikus megjelenéséről, hanem egy nagyon is konkrét problémáról, amit – úgy tűnik – egy másik ember nagyon is konkrét vágya idéz elő. Miközben beszélt, végig úgy érezte, a pszichiáter biztosan valami hisztérikus félhülyének gondolja őt. De ebben nem volt igaza, mert a pszichiáter azt gondolta, hogy a nő egészen hülye, kinézett viszont belőle egy stabil állást, egy hosszabb, egy-két éves terápiát és esetleg egy futó kalandot is. Amikor az ajtóban elköszöntek, a férfi azt mondta, hogy nem látja megoldhatatlannak a problémát, de sok időre lesz szükség. Közben még mindig a nő száját nézte. A száj megkérdezte, hogy mennyivel tartozik, a kéz kiszámolta a hétezer forintos óradíjat, a fej meg közben azt gondolta, hogy na elmész te a jó kurva anyádba. A terápia ily módon rögtön véget is ért, mielőtt elkezdődhetett volna. A nő visszahívta a barátnőt, és beszámolt a szeánszról, a munkahelyén pedig még több fordítást vállalt, most már hétvégére is.

Péntek volt, épp a leendő fasor mellett lépegetett hazafelé, amikor a férfi felhívta, hogy úton van hozzá, és fölmehet-e, mert már itt van a lakótelep mögött. A játszótérnél járt, amikor szembetalálkoztak. Álltak, nézték egymást. A férfinak picit könnybe lábadt a szeme, a nő meg a sálját huzigálta, mert váratlanul, két hét szünet után bizseregni kezdett a nyaka.

És akkor megtörtént.
A fej ingani kezdett, először csak kicsit, mintha helytelenítené a kora tavasszal végzett faültetést, vagy mintha a nő bolgár lenne, és most azt felelné a férfinak, hogy igen, hozzád megyek feleségül. Aztán biccentett egyet, és leesett a sárba. A férfi rémülten körbenézett, aztán fölkapta. A nő továbbra is ott állt vele szemben, és nem rogyott össze, nem terült el a földön, a férfi pedig émelyegve bámult, és tartotta a fejet. Henc – futott át a nőn. A férfi közben a kabátjába törölte a fél kezét, a másikkal meg alányúlt az összecsomósodott hajnak. – Húzod – szólalt meg a száj. A férfi elnézést kért, és nem ájult el, pedig egy töredék másodperccel ezelőtt fordult vele egyet a világ, és a hátsó falon megpillantotta a jelen oldalán tátongó vészkijáratot. De mégse lépett ki rajta, noha azt se mondhatjuk, hogy uralta volna a helyzetet. Nem uralta. Végül a nő mozdult először, a test elindult, és a nyakát előretartva megpróbált alábújni a törésfelületnek. Az illesztéshez azonban függőlegesbe kellett volna hozni a fejet, mert épp a tarkó nézett lefelé. A nő picit ideges lett, azt gondolta, hogy a férfinak mégis el kellett volna ájulni, akkor mindent eldobott volna, és nem kéne itt a nyílt utcán bénázni. A szövetkabátos karok felnyúltak, és mint egy dinnyét, óvatosan kiemelték a férfi kezéből a fejet, aztán visszaigazították a helyére. A nő kicsit megmozgatta a nyakát, mint aki hosszan ült a számítógép előtt, aztán egy papírzsepivel letörölgette a férfi zsebe fölé kenődött vérmaszatot. Adott neki még egyet, mert a keze is sáros volt. – Tiszta – mondta -, csak gyűrött. – Majd otthon kezet mosol. – Aztán karon fogta, és vezette szépen a ház felé.

A férfi megivott egy rumos teát, és elszívott egy cigit, pedig nem is dohányzott. Aztán lassan magához tért, és beszámolt róla, hogy milyen szar volt az anyósánál, és menynyire hiányzott neki a nő. És hogy sajnálja ezt a fejdolgot, reméli, hogy nem lett rajta púp. A nő közben a konyhában tett-vett, és bevallotta, hogy halálosan kimerült, és hogy ma korán le fog feküdni, mert egész héten nem bírt aludni, folyton a jeleket várta. De most, hogy a férfi végre előkerült, most már biztosan menni fog. A férfin ekkor átfutott, hogy addig tulajdonképpen kölcsön is kérhetné a fejet, de aztán elszégyellte magát – meg különben is hova tenné. Bár – ezt azért még végiggondolta – a kék sporttáskába, amivel focizni szokott járni, pont beférne, és azt a felesége sose szokta megnézni. De aztán egy gyöngéd puszival elköszönt, és megígérte a nőnek, hogy segít a bevásárlásban.

Másnap úgy járkáltak a zörgő fémkocsival a polcok között, mint egy összeszokott házaspár. – Tojás – mondta a férfi. – Jaj de jó, hogy szólsz – felelte a nő. – Margarin. Sajt.

Gyümölcsjoghurt. Tej.
– Az nehéz, majd én hozom – készségeskedett a férfi, és egy átható, szerelmes pillantást vetett a nő arcára, fókuszban a szájával. Aztán a nő eltolta a kocsit a zöldségek felé. A férfi megtorpant a húszféle tejfeliratú téglagúla előtt, és eszébe jutott, hogy a felesége mindig biotejet szokott venni, de a nő talán nem, és ha nem, akkor meg milyet. A nő folyton fogyókúrázott, de ebből még nem következett okvetlenül a sovány tej, úgyhogy elindult vissza megkérdezni. A zöldségek előtt elhaladva a periferikus látásával valami szokatlant érzékelt. Közelebb ment, hogy megnézze.

A grépfrútok között a tárolóban egy női fejet vélt megpillantani. Először azt hitte, ez már tényleg az idegek játéka, aztán meg azt, hogy valami egzotikus, szőrös gyümölcs, hiszen annyi mindent lehet mostanában kapni. Amikor közelebb ment, látta, hogy mégiscsak egy női fej. Egy nyitott szájú, pislogó fej, amely szinte csábosan nézelődik a gyümölcspulton. Odament, körbepillantott, és fölkapta. Zakatoló aggyal tartotta a hóna alatt, aztán megnyugtatta magát, hogy ha a nőnek nem lett a múltkor baja, akkor ez nyilván másokkal is megesik, nem kell tehát rögtön valami rettenetes dologra gondolni. Egyébként meg jól jöhet otthon alkalmanként ez a fej. Egész fiatalnaktűnik. Úgy számított, a nő úgyis ellesz még a gyümölcsök válogatásával, úgyhogy a legközelebbi pénztárhoz sietett, és fölrakta a talált fejet a szalagra. – Nem tudom beütni, nincs rajta kód – felelte a pénztárosnő. – Hozzon egy másikat! – A férfi bizonygatni kezdte, hogy csak ez az egy darab volt, mire a pénztárosnő kelletlenül megforgatta és körbejárta a leolvasóval. Ahogy fölemelte és félrehúzta a hajat, a férfinak hirtelen ismerősnek tűnt a profil. Jézusom. – Inkább visszaviszem – hadarta a meglepett pénztárosnőnek, aztán két sampon- és fogkrémgondola közé beérve ráförmedt a nőre: – Mért nem bírsz szólni, hogy megint rád jött? Honnan tudtam volna?

A fej furcsán mosolygott, fogalma nem volt róla, hogy mi jött rá, és hogy merre le-het a test. Amaz időközben megérkezett az aszalt gyümölcsökhöz, de parancs és irányítás híján lecövekelt, kezével még mindig a bevásárlókocsit tartva. Az arra járó családok idegenkedő pillantással méregették, egy jól öltözött anyuka meg is jegyezte,mennyire viszolyog az ilyen agresszív, tolakodó reklámoktól. És hogy ez tulajdonképpen elég gusztustalan, nem is érti, mit hirdet. Az apuka fejtegetni kezdte, hogy hát éppen ez az, nem hirdet semmit, az intelligens vásárlásra hívja fel a figyelmet, majd rögtön be is tett tíz csomag hántolt napraforgómagot a leértékelt porszívó mellé.
Amikor odaértek, pont nem állt senki a közvetlen közelben. Egy Túró Rudit majszoló gyerek ugyan nézte őket a halaspult akváriuma mellől, de a férfi azt gondolta, ez a legkevesebb, és határozottan visszatette a fejet a helyére, mint ahogy a sapkát szokta a kisfiára rántani, amikor eljönnek az oviból. Közben azt fogalmazgatta, hogyan fog megszabadulni a nőtől, mert egyrészt utálta már a kettős bevásárlásokat, másrészt nemrég olvasott egy riasztó halálozási statisztikát a fiatal magyar férfiakról, és ebben előkelő helyen szerepelt a halálokok között a stressz. Nem fogsz te engem a sírba vinni, összegezte magában, miközben a pénztárhoz mentek. Rutinosan bezacskózott, mert a felesége mellett erre már nagy gyakorlatra tett szert, aztán az órájára pillantott. Persze hogy az egész délelőtt elment a bevásárlással. Délre meg azt ígérte, hazaér, mert még alvás előtt fel akarta ragasztani a gyerek plafonjára a világítós csillagképeket.

Kedden tudtak legközelebb találkozni, a felesége ugyanis gyógynövénytanfolyamra ment, a kisfiúra pedig a nagyanyja vigyázott. A férfi nem kocsival jött, hogy azért
tudjanak inni egy kortyot a nővel, és meglepetésként már a HÉV-megállóban várta. A nő meglehetősen fáradt volt, a látása pedig még a szokottnál is jobban kiélesedett. Az ülések vászonborításában állandóan különféle betűket fedezett fel, amikor pedig kiszállt, és lehajtott fejjel baktatott a lejárathoz, arra lett figyelmes, hogy a betonra köpött megkopott rágógumik csillagképekké állnak össze. Kis-Göncöl, Nagy-Göncöl, Hattyú. Törte az új csizma, a férfi kedvéért vette csak föl, aznap először.

A férfi átadta a cserepes azáleát, mert azt már megjegyezte, hogy a felesége szereti a vágott virágot, de a szeretője nem. Elindultak a lakótelep felé, miközben azt mondogatta, hogy úgy érezte, sose lesz vége ennek a napnak. – És még nincs is vége – mondta a nő, és valahogy olyan furcsán csengett a hangja, mintha nem örülne igazán,de lehet, hogy csak a csizma meg a fáradtság okán. Óriási kerülőt kellett tenniük, mert a facsemetés részen nem tudtak átvágni. Bokáig ért a sár, teljesen felázott a talaj, a barna lében cigarettásdobozok és eldobott jegyek rothadtak. El kellett gyalogolniuk az OTP-ig, ott körbekerültek, aztán visszafelé mentek a leendő fasor mellett. A férfit most az se zavarta, hogy egyik kezében női táskával, másik kezében egy azáleával megy, kutyasétáltatók ugyanis pont nem voltak. A nő egy pillanatra megtorpant: eszébe jutottak a talpak. Odament, hogy megnézze, a helyükön vannak-e.

Ott voltak. Nem mozdultak el, szinte lebegni látszottak a sárban. – Jé – mondta a nő, és elgondolkodva nézett valahova a távolba. A férfi beérte, és maga felé fordította.

– Szeretsz te engem?

A nő nem válaszolt, pedig két év óta most először fordult elő, hogy a férfi ilyesmit kérdezett. Ehelyett újra finoman ingatni kezdte a fejét, jobbra-balra, bolgárosan, mint-ha csak azt válaszolná a férfinak, hogy igen, és mondtam már, hogy hozzád megyek feleségül. Aztán a fej lebillent, és mielőtt a férfi eldobhatta volna a cserepes virágot és a táskát, legurult a sárba. Nem sokkal a talp mellett ért le, azonnal süllyedni kezdett. Pár másodperc elteltével csak az arc látszott ki az iszapsapkából, de a száj még mondott valamit, amin a férfi később nagyon sokat gondolkodott:

– Jobb volna nekem bárkivel, aki nem te vagy. – Aztán elmerült.

A férfi annyit látott, hogy a test hirtelen lehajlik, mint aki fejest készül ugrani: azt hitte, a haj után kap. – Mit csinálsz – kérdezte a nőt, aki a kérdést a helyzetből adódóan már nem hallhatta, tele volt a füle földdel. A test olyan mozdulatot tett, mint egy imára készülő muzulmán, majd előredőlt lefelé a latyakba. Nem tartott soká az egész alábukás, rövid idő múlva már csak a csizma két talpa látszott. Még ott volt az egyiken az árcédula.

– Mit csináltál? – suttogta megint a férfi, és nézett lefelé, mint aki egy sír mellett áll az azáleával.

Négy fekete talp rajzolódott ki a földben, mintha egy víziógyáros a Szeretkezz, ne háborúzz! felirat cipős változatát készítette volna el, jelezve, hogy ebben a különös háborúban a szerelmeseknek nem volt idejük levetkőzni.

– Mit csináltál – mondta még egyszer a férfi, aztán harmadszorra és negyedszerre és tizedszerre is. – Mit csináltál, mit csináltál… – De végül megmozdult, letette a táskát meg a virágot, mert a távolban feltűntek a kutyasétáltatók, az égen pedig a Kis-Göncöl, ami így kora tavaszi estéken meglehetősen szokatlan dolog.

Tóth Krisztina