Tatár Sándor

NYILVÁN A NIRVÁNA

Hirdettem én is, bah! derűt,
mint ki jajongóknak befűt,
csak épp az idő elrepült,
s már látom én, hogy: ellenünk –
legyen szenvtelen, ha bír, indus;
engem rémít e labirintus,
mely szűk, sötét és fojtogat,
izzaszt s szárítja torkomat,
üldöz, mint pánikbeteget,
és egyre azzal fenyeget,
hogy elvéteti célomat:
agyam és testem szétrohad!
Túlélne álmom vagy szavam?
Mit ér, ha kaján-ordasan
kísér a több-mint-sejtelem,
hogy semmi más nem lesz velem,
mint ami mindenkire vár,
kiben a metronóm megáll,
s csak a pőre csont mértana,
mit… ah, ki is ne értene?
az lesz a végső lecke itt,
ha lemorzsoltam perceit
az egyre fogyó haladék-
nak (vigaszt honnan hallanék?!
ki mondhatná, hogy látta már,
mit rejt az az ádáz határ:
hurik, cháriszok, angyalok,
s majd karonfogva andalog
azokkal, kiket szeretett –
s mindezt megunni nem lehet…)
Mi békítsen, ha semmi nincs,
csak testem, e romló bilincs,
mely ideköt, hol egyre csak
lejtőn csúszom; sár vagy salak
vagy bármi vár, de nem menyorsz’
– Törvény, ki bizton megtorolsz
képzelgést és önáltatást:
hogy van miért: a porladást,
az elszivárgást jeltelen
rögökbe, hajszálereken,
kijátszhatják tán részeink,
(legyen: remény s nem ész szerint)
ha maguk műbe szöktetik,
s mint költőit vagy bölcseit
őrzi őket majd a… mi is??
– a tér (a dics-tér) légüres.
Persze nem csak ezt bünteted;
él(t)ünk, ez már elég neked;
szép sorban minket visszavonsz
– lejárt érmékből újra bronz…
Ez az? Lehet, hogy tán ez épp:
fölösleges lét szégyenét
nem kell viselni (Ez csapás??) –
s hogy kihuny, azt is félje más!

…Mert fennmarad a láncolat
(szép, szivárványló hártya),
és feltölteni ráncokat
a földnek nincsen párja.
Na és a ravasz indusok!
és ha titkuk csak annyi,
hogy rettegésre semmi ok,
hisz nem kell itt maradni?!