Miklya Anna

MARÓZCSOMÓ

Át kell jutni Budáról Pestre reggelente,
akkor is, ha javítják épp az összes hidat.
Nem akarok több barátot, ezt mondod.

Nehéz ilyenkor a Duna. Súlyos, földszínű
táblák, egymás ölében, lassan ringanak.

Beszélsz még, valami célszalagról. Hogy
mire gondol az ember, amikor meglát egy
másikat, szerinted ez a legfontosabb.

Aztán lesni a nyomait egy lakásban. Mintha
más is élne ott velem. Szinte hallani, ahogy
megfeszül, majd lassan elernyed a figyelem.

Most is, mutatod, eddig terjedek, ennyit foglalok
el a tájból. Nézd csak, pontosan egy felet.

Könnyezel a széltől. Ha köd lenne, nem látnánk,
milyen lassan csúszik közelebb a másik part.
Nyugtalan, naptalan a reggel. Félig rágott
falatot, nemrég vetett ki magából az ágy.

Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy én is beszéljek.
Nézem a hidat. Nem gondolok semmit. Csak,
hogy mennyire megviselt, mégis összetart.