Miklya Anna

KÉTARCÚ ISTEN

Rólad akarok írni. Ez a vers célja. Csapdába ejtselek.
Le akarom írni, hogy ez az év mindenestül a tiéd
lehet, így is kezdődött, vérrel. Megtanultuk, a vér
jó barát. Azt jelenti, hogy nem lesz gyerekünk.

Persze, gyereket is neked szülnék egyedül. (Ezt jobb
lett volna nem elmondani, ahogy azt sem, mennyire

rettegtem attól, hogy tényleg így lesz. Hogy egyszer csak
megfogan. Hogy be kell ismernünk, te meg én egy
történet vagyunk, aminek folytatása van.

És játszottam vele, milyen lenne nem megölni őt.
Mondjuk, képzeld el, kávét főzök este, kinyitom a
konyhaszekrényt, hogy kivegyek egy bögrét. És
amikor hátrafordulok, hogy rád mosolyogjak,

ki mosolyogna rád akkor? Én ott maradnék a mozdulat
mélyén, rejtőzve, mint az árnyék. Körbeölelném
magunkat, amíg lehet, nem engednélek a közelünkbe.
Féltékeny lennék rád, a kezedre, a szádra, bármelyik

testrészedre, ami jogot formál rá, hogy megérinthesse a hasamat.
Idegenkednénk tőled, milyen kevés vagy te, így, egyedül.

Aztán egyszer úgy érezném, túlcsordulok. Nagyjából az
év vége felé. Mint olajos borból egy csepp, ami ott táncol
a pohár peremén. Önmagam hordoznám, mint egy korsó,
valami mázas cserépedény, törékeny lennék és nehéz.

Két kézzel fognék mindent, tárgyat, a kezed, egy beszélgetést.)

Nem akarok nálad több lenni. Csak valami könnyű, valami
hordozni mégis túl nehéz, taszítson minket egymás
felé egy másmilyen nehézkedés. Ne legyen egyéb ez az év,
másoknak maradjon két fénylő arc, ami ott ragyog az öntudat
előtt, nekünk semmi több, csak egymás terhei.