Beck Tamás

EGY FÉLSÜKET MONOLÓGJA

Bár térlátásom és időérzékem tökéletes (hogy a
vakoknak mi az, ami tökéletes, az kérdés; talán
a térérzékük és időlátásuk), csupán a bal fülemmel
hallok, és olvastam, hogy az ellenkező agyfélteke
dolgozik mindig, esetemben tehát a jobb, az érzelmek
központja, ami megszitálja észleléseim még tudatom
előtt, s a réseken kihullik minden száraz és tényszerű:
a sápadt fényben úszó üzemcsarnokokban vagy kávészagú
irodákban eltöltött kora sötét délutánok, mert ősz van,
mind gyakrabban úsznak felhők a Nap elé, hogy árnyalják
mindennek a jelentését, az eddig amorf idő is órákba
rendeződött, s a filmszalagon, ami nyáron még sebesen
pörgött a vetítőgépben – igaz, hogy Isten híján üres
nézőtér előtt –, most ügyetlen kézzel, kockánként keresgéljük
az életünk, ám megmaradnak érzelgéseim, amikor
hanyatt dőlök az avarban, mint megbillent
tükörben a világ, és vigasztalom magam, mert amit most
fölfalni készül a bulímiás enyészet, azt tavasszal
emésztetlen ocsmányságként okádja ki újra… De vajon
ugyanaz a valóság lesz-e majd vagy olcsó utánzat?
Műkincset a becsüs – vizsgáljuk szüntelen, és rájövünk:
ha Valaki alkotta egyáltalán, süket volt mindkét
fülére és kétbalkezes.