Pintér Tibor:


AZ EROTIKA REGISZTEREI


Veszedelmes olvasmányok. 
Erotikus illusztrációk a 18. századi 
francia irodalomban
Az Országos Széchényi Könyvtár, a Tony 
Fekete Magángyűjtemény, a Bibliotheque Nationale de France, az Österreichische Nationalbibliothek és az aradi Biblioteca Judeţeană együttműködésében rendezett kiállítás katalógusa magyar és francia nyelven
Országos Széchényi Könyvtár–Kossuth Kiadó, 2007. 196 oldal, 4500 Ft

„A XVIII. század a vignetta százada. Ez a kor, amely a művészet szeretetreméltóságával ékesített mindent, amely stílussá nemesítette a csinosat. […] Ez a kor, amely számára elképzelhetetlen volt az olyan nyomtatott lap, amelyik nem gyönyörködteti a szemet: magától értetődik, hogy ez a kor, a XVIII. század, tehetséget, képzelőerőt, új, eleddig példa nélkül álló ízlést pazarolt a könyv szépítésére és derűsebbé tételére is. Ezért triumfál XV. Lajos uralkodása alatt a művészetnek az az ága, amelyet később illusztrálásnak neveztek el. A kép megtölti a könyvet, elárasztja a nyomtatott szöveget, keretévé válik, kezdi és befejezi, felfalja a legcsekélyebb üres helyet is.”1 E mondatokkal kezdik a Goncourt testvérek Gravelot munkáinak méltatását A XVIII. század művészete című könyvükben. Az illusztrálás művészete láttatja a szöveg által megjelenített eseményeket, azoknak sajátos miliőt teremt, az olvasót eligazítja a szöveg világában. Ez kétélű vállalkozás: lehet azt mondani rá, hogy az olvasót megfosztja fantáziájának működtetésétől, irodalmi-képi asszociációit egy mederbe, az illusztrátor látásmódja felé tereli, ugyanakkor megteremti azt a közeget, amelyben az olvasó nem verbális formában mintegy közelebb kerül a cselekményhez, a figurák világához, és a szituációk plasztikussá válnak. Természetesen mindez a legritkább esetben párosul mélyebb pszichologizálással. A két látásmód feltételezi egymást, különösen abban az értelemben, hogy a XVIII. század az ut pictura poesis elvében kölcsönviszonyként tekint szövegre és képre. Az illusztrációk egy tetemes része a francia forradalom után „dekadensnek” és erkölcstelennek bélyegzett erotikus könyvekben is sikert aratott. Ezt az illusztrációs művészetet mutatja be az Országos Széchényi Könyvtár Veszedelmes olvasmányok című kiállítása, melyhez remek, jó kiállítású és minőségű, a teljes képanyagot magába foglaló és négy igen megkapó, informatív esszét tartalmazó katalógus készült.
Az erotikus irodalom XVIII. századi, különösen francia virágzása igen összetett képet mutat. Ahogy a katalógus első remek esszéjében Granasztói Olga fogalmaz: „Nem okoz nehézséget meghúzni a határt, hogy meddig gáláns egy mű, és mikor sorolható a másik végletbe, vagyis ábrázol egyértelműen pornográf jelenetet, ám a kettő közötti finom átmenetek megnevezése, osztályozása már sokkal inkább: nemcsak az utókornak, hanem egykor a kortársaknak is.” (11–12.) A két végpont, a gáláns metszet és a pornográf ábrázolás adja a kiállításnak és a katalógusnak is a két szélső pontját. A galantéria az évődő kedvesség, a pajzán, de mértéktartó finom erotika világa, amelyben egyetlen célzás sem lépi túl a jól nevelt viselkedés stílusrétegét. (Érdemes megjegyezni, hogy a franciás műveltségű XVIII. századi német kultúra is átveszi a szót, és tárgyunktól egészen távoli példával élve Bach a Clavier-Übung első kötete, ismertebb nevén 
a Hat Partita [1726] kiadásának címlapjára ezt írja: „Clavier Übung, melyben vannak Praeludiumok […] s más Galantériák…”, és e művek célja, hogy „azoknak, akik szívelik, kedvük felvidítására” szolgáljon.)2 A galant homme a finom arisztokrata férfi, vagyis az úriember. A gáláns erotikum ebben az összefüggésben az arisztokrácia játéka, és egyetlen nagy irodalmi túlélője Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című levélregénye – világos a kiállítás címének allúziója. De miért is voltak ezek az olvasmányok veszedelmesek? A másik szélső pont felé tendáló anyag, a nyíltabb erotikus ábrázolás adhatja a kézenfekvő közelítést erkölcsi nézőpontból. 
A keresztény erkölcs világa semmi esetre sem tudja és akarja interiorizálni az erotikát. Ennek oka rendkívül sokrétű, de tény, hogy a keresztény kultúrkör az erotikusban démonit lát, szemben például az antik kultúrával, melyben az erotikum nem „ördögtől való”, nemcsak azért, mert nincs ördög, hanem azért, mert e kultúra nem él olyan test-szellem polaritással, mint a keresztény. Kierkegaard igen pregnánsan fogalmazta meg a keresztény kultúra viszonyát az érzékiséggel: „Először a kereszténység tételezte úgy az érzékiséget mint princípiumot, mint magában való rendszert, és ennyiben a kereszténység hozta a világra. De ha helyesen akarjuk értelmezni azt a tételt, hogy a kereszténység hozta világra az érzékiséget, akkor ezt úgy kell felfognunk, mint amely ellentétével azonos, hogy a kereszténység kiüldözte, kizárta a világból az érzékiséget.”3 Nem véletlen, hogy minden érzéki megnyilvánulás a kereszténységgel, pontosabban annak az erotikummal szemben tanúsított dogmájával ellentétes erőként tételezi magát. Ebben a Carmina Burana erotikája, a Don Juan-mítosz, a reneszánsz erotikus alkotásai és a felvilágosodás hasonló művei közösek. A veszedelmesség a kierkegaard-i leírás nyomán éppen azáltal válik plasztikussá, hogy benne kimondva vagy kimondatlanul a szellemileg kizárt jut szóhoz. Nem is meglepő, hogy ezt az irodalmat mind államilag, mind egyházilag s a XVIII. század politikai klímáját figyelembe véve egyúttal államegyházilag diszkreditálták. Ebben a tágabb összefüggésben az erotika, a pornográfia e korban nemcsak önmagáért való, hanem a szabadgondolkodás része. A libertinizmus nem pusztán szexuális szabadosságot jelentett. A felszabadított rabszolgára visszavezethető latin libertinus szó a szabadgondolkodás szinonimája, sőt a libertinus majdhogynem egyet jelent az enciklopédista filozófussal. Ugyanis a felvilágosodásban aki filozofál, az elsősorban szabadgondolkodó. Ez Rousseau-ra éppúgy igaz, mint Voltaire-re, Crébillon fils-re, Diderot-ra, Restif de la Bretonne-ra és Sade márkira. A hat ebben az összefüggésben szimbolikus név, ha tetszik, fokozatos „erősödése” a libertinus irodalomnak. Rousseau egyáltalán nem kokettált a nyílt szexualitással, Voltaire annál inkább, elsősorban az Orléans-i Szűz4 című finoman szólva is pajzán „comico-heroico” eposszal, míg Crébillon meghökkentő fantáziával írja meg főművét, az Egy pamlag emlékiratai-t,5 amelyre polemikus-parodisztikus válaszként született meg Diderot tollából a Fecsegő csecsebecsék. Restif szinte egész életművét e téma teszi ki, de az előbbieknél jóval alacsonyabb regiszterben, Sade márkit pedig mint a libertinizmus erotomániájának végső konzekvenciáit megfogalmazó szerzőt aligha kell bemutatni. A filozófiai regiszterrel természetesen nem minden mű rendelkezik. A kor egyik legnagyobb becsben tartott könyve a Jean Baptiste de Boyer-nak, Argens márkijának tulajdonított A filozófus Teréz című regény.6 A filozófia ebben az összefüggésben a szabadgondolkodás nevelési regényévé válik, amelyben Terézt az őt befolyásoló egyházi (!) személyek a szabad érzéki élet elfogadására ösztönzik. A regény Descartes-tól az enciklopédistákig a filozófiát népszerűsítő formában tálalja, ugyanakkor a történet a pornográf leírások nagy gyűjteménye. E kétpólusosság mutatja legjobban, hogy az e korban divatos erotikus regény mint műfaj közel sem meztelen pornó.
De az is. Mert a skála másik végén helyezkedik el például a névtelen szerzőjű és igen népszerű A karthauzi portás című regény, amely a szexuális élet jeleneteinek teljes arzenálját bemutatja, afféle pornográf mindenes gyűjtemény. Éppen ezért az erotikus irodalom e regisztere nem titkoltan az egyéni örömszerzés segédeszköze. Mind a kiállítás plakátja, mind a katalógus címlapja a Lavreince Veszedelmes regény című képe nyomán készült rézmetszetet viseli magán: egy férfi suttogásra utaló gesztusként szája elé emeli mutatóujját, mialatt egy hölgyet les meg, aki hatalmas baldachinos ágyán elalélva fekszik, míg az ágy mellett egy kis könyv hever. Az irodalom által feltüzelt érzéki fantázia lángjait vélhetően a könyvben lévő illusztrációk is tovább szítják. Kovács Ilona, a Casanova-kutatás nemzetközileg elismert tekintélye, valamint a francia libertinus irodalom szakavatott fordítója Az érzékek művészete című ragyogó esszéjében (60–102.) megemlékezik Casanova életrajzának azokról az epizódjairól, amikor vágyainak felszítására illusztrált erotikus köteteket lapozgatott. E két példa világosan mutatja, hogy túl a filozófián, az erotikus irodalmi és képi anyag azt a célt is betöltötte, amit ma a pornóipar. S mindkettőnek megvannak a remekbe szabott darabjai és ócska ponyvái, hiszen minden műfaj, így a pornográfia is, rendelkezik saját, belső mércével. A fent leírt Lavreince-kép azonban rávilágít az olvasás kultúrtörténetének egy jelentős fordulatára is. Az olvasó hölgy nemcsak erotikus helyzetéből adódóan jelenik meg a legintimebb szituációban, hanem az olvasás tényéből fakadóan is. Más szóval: az olvasás ekkor válik magányos és önmagáért való intim tevékenységgé. Kármán József írja az Uránia bevezetőjében, hogy számára nincs édesebb képzet, mint egy lugasban meglátni egy padon ülő fiatal hölgyet könyvvel a kezében. Kármán irodalmi óhaja is azt jelzi, hogy a rokokóban és a szentimentalizmusban megjelenik a modern olvasó prototípusa. Végleg eltűnik a hangos olvasás, és az olvasás mint ténykedés is kellemesebbé, kényelmesebbé válik. Az olvasási szokások megváltozása a könyvek méretétől kezdve az olvasóbútorokig rendre felülírja a múlt szokásait. Ennek legismertebb példája a „sezlony”, ami eredetileg a francia chaise longue, e kényelmes kanapéféleség a hozzátolható zsámollyal. Granasztói Olga így ír: „A korábbi olvasási formákhoz képest, mint a hangos olvasás, közös olvasás, felolvasás vagy a legműveltebbek könyvtári tudós olvasása, merőben újat jelentett a nők magányra vágyó olvasása.” (14.) Igen érdekes sajátosság, hogy az erotikus irodalom fellendülése a magányos hölgyolvasók nélkül elképzelhetetlen. Azaz, úgy tűnik, szakítanunk kell azzal a sztereotípiával, hogy az erotikus tartalmú irodalom és illusztráció a férfiak privilégiuma (lett) volna. Az egyetlen fennmaradt felvilágosodás korabeli magyar libertinus könyvgyűjtemény is egy grófnő nevéhez fűződik: a Csáky–Erdődy házaspár könyvtárában több mint ötezer kötetet számlál Erdődy Júlia francia nyelvű magánkönyvtára, ennek tetemes részét erotikus tárgyú könyvek teszik ki. (A kiállítás bőven merít ebből az azóta Aradra került gyűjteményből.)
Az illusztrációk tekintetében is érdemes a különböző regiszterekre figyelemmel lennünk. A legmagasabb, valóban művészi színvonalat a festmények jelölik. A gáláns irodalom illusztrációs forrásának nagy részét a festmények metszetreprodukciói teszik ki. Ebben a legfontosabb szerepük Boucher képeinek vannak. Figyelemre méltó, hogy Boucher négyszer festette meg Madame de Pompadour portréját, s ebből kettőn, az 1756-os és az 1758-as festményen7 mindama kelléktár megfigyelhető, amiről fent írtam. XV. Lajos maîtresse-e az ideális hölgyolvasó tündöklő alakja. Az 1756-os nagyobb, reprezentatívabb képen Madame egy szobabelsőben látható, hatalmas elomló ruhája valósággal elfedi a chaise longue-t, leeresztett jobb kezében kis könyvet tart, és ingerlően, álmodozva tekint fel könyvéből. Az 1758-as jóval kisebb festményen szinte ugyanez a jelenet ismétlődik, és mintha Kármán óhaját látnánk megtestesülni: Madame a szabadban, egy kis liget oltalmában, szintén „sezlonyon” ül, bal könyöke alatt könyvek, jobb kezében egy nyitott kötet, ugyanaz az álmodozó tekintet. Ismerve Bouchet gáláns erotikáját, csak találgatni lehet, mit olvas Madame, ugyanis álmodozó tekintete több, mint sejtelmes. A finoman erotikus gáláns képek legismertebbike Fragonard Hintá-ja.8 A festmény nem egy reprodukcióban terjedt, s felismerhető rajta a vignettaszerűség lehetősége, amelyről a Goncourt fivérek írnak. Ez a miliő és a szituáció tökéletesen alkalmas arra, hogy mintegy eszményi mintát lássunk benne a gáláns könyvillusztrációk számára. 
A nyíltabban erotikus illusztrációk legnagyobb mestere Gravelot, Eisen és Boucher volt. Művészi kimunkálásban a legelragadóbb a Gáláns metszetek Boccaccio meséihez című sorozat (1757–1762), melyet a három művész együtt alkotott, de Gravelot neve alatt jelent meg. Gellér Katalin Metszet a könyvben című esszéjében így ír a könyvillusztrálás összetett feladatáról: „A könyvillusztrációk a rajzoló, a metsző és a nyomdász szoros együttműködéséből születtek. Szinte hihetetlen az a minden részletében elkülönülő, specializálódott, mégis szorosan egymásra épülő munkamenet, amely egy-egy ékszerszerűen csiszolt könyv születését megelőzte. Létrehozatalában legkevesebb négy művész vett részt: a rajzoló készítette a képet, a metsző ezt átvitte a már előkészített rézlemezre, egy másik mester pedig elvégezte a finomabb részletek kidolgozását, végül a nyomdász következett, aki a könyv egészéért felelt. Ezt zárta könyvkötők nem kevésbé értékes munkája.” (44.) E pazar kiállítású kötetek mindazonáltal tiltott gyümölcsök voltak, noha a cenzúra egyre engedékenyebb lett a század utolsó harmadában. Általában „pult alól” lehetett hozzájuk jutni, és a széles körben elterjedt „másodvonalbeli könyv” kifejezés is onnan ered, hogy e köteteket a polc második, vagyis hátsó, nem látható sorában illett (és kellett) elhelyezni. Az illusztrációk esetében általános értelemben azt lehet mondani, hogy gá-
lánsnak számított az a kép, mely nyíltan nem ábrázol szexuális aktust, a genitáliák nem láthatók, a szereplők „előtte” vagy „utána” jelennek meg. A következő fokozat az intimitás „soft” változata, ahol a női mell ábrázolása megszokott, és akár ki is kandikálhat egy-egy fallosz vagy vagina, de a kép sajátosságát mégiscsak 
a finom miliő, a szituáció erősen erotikus, de nyílt ábrázolása uralja. A rá következő réteg 
a nyílt pornográfia, amelynek művészi kivitelezése remekbe szabott (ilyen a Boccaccio-illusztrációsorozat), majd a lényegre törő „hard core” anyaggal találkozunk. Jellemző, hogy például Sade műveinek illusztrációi rendre e kategóriába esnek, már csak azért is, mert Sade geometrikus rendben felépített gimnasztikai mutatványainak korántsem az a céljuk, hogy 
a galantériában fürdőzzenek hősei. Az elborzasztó jelenetek a szexuális és még inkább hatalmi fantázia kicsapódásai, ettől a világtól pedig tökéletesen idegen minden finomkodás: itt a gáláns metszetekből ismert rokokó idill girlandjai, gondosan megmunkált ruhazuhatagai, a kifejező arcok, gesztusok helyett a csupasz, rideg racionalizmus megfagyott képei borzolják a kései utód kedélyét. Nem vitás, a racionalista libertinizmus végső konzekvenciája ez. Hozzá kell tennem, hogy ebben a vonatkozásban a kiállítás és a katalógus egy ponton megtorpant, talán művészi megfontolásból, talán finomkodásból, talán prüdériából, esetleg anyagszűke miatt. De ha például a Taschen Kiadó Erotica Universalis című kötetét vesszük a kezünkbe, rögtön világossá válik, hogy a szexuális fantázia legmerészebb XVIII. századi darabjai messze vannak a katalógusban közölt Sade-illusztrációktól.

Jegyzetek

1. In: Edmond és Jules de Goncourt: A XVIII. század művészete és egyéb művészettörténeti tanulmányok. Ford. Pődör László. Corvina, 1975. 167. k.
2. In: Walter Kolneder: Bach-lexikon. Ford. Székely András. Gondolat, 1988. 312.
3. Søren Kierkegaard: Vagy – vagy. A közvetlen erotikus stádiumok, avagy a zenei erotikus. Ford. Dani Tivadar. Osiris, 2001. 61.
4. Itt érdemes megemlíteni a voltaképpeni egyetlen „tőrül metszett”, igazi magyar libertinus szerzőt, Galánthai Fekete János grófot, aki Voltaire művét lefordította/átdolgozta, s e műve máig kéziratban van. Ezenkívül igen sok libertinus versezet szerzője ő, de ezek irodalmi értéke meglehetősen gyenge. A magyar libertinage egyébként csak nyomokban fedezhető fel irodalmunkban. Néhány említésre méltó példa: Csokonai: Militat omnis amans et habet sua castra cupido, mely címe ellenére magyar nyelvű költemény, valamint A pendelbergai vár formája és megvé-
tele. Verseghy Ferenc: Az első egyesülés, Soror Formoza. Verseghy mindkét libertinus versét a kufstei-
ni vár tömlöcében írta. De ezzel együtt kimondható, hogy jelentős, egységes értelemben vett magyar libertinista irodalom nem volt.
5. Claude Jolyot de Crébillon: Egy pamlag emlékiratai. Ford. Kovács Ilona. Szeged, Lazi, 2004.
6. A filozófus Teréz. Ford. Kovács Ilona. New Mark Kft.–PolgART Kiadó, 2004.
7. François Boucher: Marquise de Pompadour. 1756, olaj, 201×157 cm. Alte Pinakothek, München. François Boucher: Madame de Pompadour. 1758, olaj, 72,5×57 cm, Victoria and Albert Museum, London.
8. Jean-Honoré Fragonard: A hinta. 1767, olaj, 81×64 cm, Wallace Collection, London.

Pintér Tibor