Mohácsi Sándorné


RÉTI ÉKEK



Parlagi ligetszépe


Titkos udvarlók kedvence,
egy napig nyitott szelence,
illatodat éjjel ontod,
mire új nap hátat fordít,
pilledt szárnyakhoz hasonlít
beszédes-sárga bozontod.




Ernyős sárma


Csodálatos ernyős sárma,
mért nevezünk kígyószisznek?
Ha elült a játék-lárma,
ujjacskánkat szánkra téve
csillagok közt kígyót várva
megborzongtunk minden pszt-nek
– így csak a gyermekek hisznek.




Szarkaláb


Árokparti szarkaláb,
elfut a nyár, fut tovább –
itt, e mezei csokorban
helyet találsz legalább.




Vitéz kosbor


Vitéz kosbor,
sisakostól
emelkedsz ki
pázsitokból,
bíboroktól
piros ostor,
ki őrhelyén
büszkén posztol;
de csak hangyák
szorgos méhek
ismerik el
vitézséged.




Csenkesz


Szélkirály hű udvaronca,
hajbókoló csenkesz.
Szenderedik úr és szolga:
a susogó palotában
szokatlan nagy csend lesz.




Hérics


Küldetésed, hérics,
hogy szíveket téríts
tavaszimádatra;
kékségre mosolyogj,
felhőket fehéríts.




Zsoltina


Neved zsongít, zsoltina,
minden pici piros szirmod
szélörvénybe szórt ima.




Hajnalka


Napsugár kapcsol be
hajnalra,
gramofontölcsér
hajnalka.

Ámulva látom
kert lugasából
kék zene árad az
ablakra.




Utóhang: a szerkesztő leveléből


Kedves Asszonyom! Bevallom, nem túlságosan nagy reményekkel kezdtem olvasni ezeket a kézzel, kicsit iskolás betűkkel, vonalas füzetbe írt verseket. Először arra gondoltam, aki írta, még talán iskolába jár. De hamar beláttam, hogy ez kevéssé valószínű. Ekkora jártasságot a botanikában nemigen lehet feltételezni egy iskolásról. Aztán azt is látnom kellett, hogy a versek írója a magyar költészetben is járatos, sőt a verstan alapfogalmaival is tisztában van, határozottan tud rímelni például. Viszont az is kétségtelen, hogy a versízlése valahol a múltban gyökerezik, leginkább Weöres Sándor tájékán. Ami persze nagyszerű tájék, és tanulni kevés költőtől lehet anynyit, mint tőle. Ha mégis iskolás volna, könnyebb lenne a dolgom, mert bátran biztatnám: írjon csak tovább, a tehetsége megvan hozzá, a hatásokat pedig majd kinövi… Ez azonban nem egy fejlődésben levő, hanem egy kialakult, megállapodott versvilág. A szerkesztő ilyenkor azt szokta mondani (és nem is őszintétlenül), hogy érdemes volt megírni a verseket, mert nyilvánvalóan komoly belső igényt elégítenek ki, gazdagítják írójuk életét – erről kár volna lemondani. De ezzel be is töltötték a hivatásukat. Szerzőjük nem dilettáns ugyan, vagyis nem az a fajta akarnok, aki költőnek hiszi magát, holott a vers megformálásának legelemibb szabályaival sincs tisztában. Inkább amatőrnek nevezném, műkedvelőnek, akinek megvannak az eszközei, a technikája, de belül marad egy határon, nem érdekli önmagáért a vers, nem akar új költői világot teremteni. Beéri azzal, hogy a megtanult eszközeivel, a birtokolt határokon belül rögzítse a lelkiállapotait, hangulatait (ahogy a tájat, az arcát stb., ha műkedvelő festő vagy rajzoló).
Ez volna a szerkesztői reflex. De végül is látnom kellett, hogy ezekben a versekben, ha ingadozó sikerrel is, de másról van szó: nem hangulatokat akar rögzíteni, hanem – hanem mit is? Játszik. Játszik a szavakkal, a növények sajátságos neveivel. Láthatóan lenyűgözi ez a különleges szótár, és izgatja, hogy milyen rímszavakat talál hozzá, amelyek azért az egyes virágok tulajdonságait is tükrözik, kerülve a nyelvi humornak olyan léhább regisztereit, mint amilyenre mondjuk Kosztolányi ragadtatta volna magát, ha pl. a nadragulyáról ír: Nadragulya, nadragulya, / amit ebből főznek, az nem / az ínyencek vadraguja. Inkább átszellemült játéknak mondanám, amit művel. És ebben bizony föl-fölcsillannak a költészet fényei. És szerencsés esetben égve maradnak, amíg el nem hangzik az egész, sóhajnyi miniatűr.
A Holmi szerkesztősége különös határesetnek tekinti ezt a gyűjteményt. Alapjában véve kívül esik azon a körön, amelyben a mai magyar költészet legfrissebb, legerősebb hangjait keressük, de olyan kuriózum, amiből egy csokornyit, úgy érezzük, érdemes közzétenni.