Fischer Mária

NÉLKÜLED

Azt mondják, hogy a macskák, a kutyák valahogy
látják még a halállal tűnő, gyalogos
lelkeket. – Ágyadon, akkor, Mone macska lapult,
nem mozdult, nem akart megmozdulni, lesett
rád; kicsi lett, csupa hűség, aprócska rokon.
Néha az álmok el-elhoznak, perceken át
van szereped, belopod hozzám mindig a múlt
képeit. Éles a kép, éles a kép, ahogyan
meghalsz. – Benne maradsz már a szememben, amíg
élek, mintha nem is mentél volna odább
egy lépéssel, egy űrbéli világba, ahol
nincsen dolga a szívnek. – Hosszú ez a tél.
Két macskával az ajtónál állok, a szél,
hallom, tépi a fákat. Nem lesz kiutam.