Fischer Mária

ITT ÁLLOK FEKETÉBEN

Itt állok feketében – ködösen, köd alatt.
Lappang bennem a tél. Szűkre szabott az idô
szűkre szabott terepen; nincs út visszafelé,
nincsen elôre sem. Átjár a hideg, vacogok
naphosszat, siratom múltunk napmelegét.
Félszárnyú madarak vergôdnek szavakon
túli magányba zuhant, színtelen álmaimon.
Van, hogy üvölteni kell; van, hogy megfeszülök
hangtalanul – s a világ dolgaiból kimarad
lelkem legjava. Csillagtalan éj közelít,
tudva tudom; levegôtlen, zord éjszaka jön.
Sápadt özvegyek érintenek: – És sohasem
lesz könnyebb, ne feledd! – Ennyi a béna vigasz.
Gyertyát kellene – mégiscsak – gyújtani már.