Fischer Mária

GYÁSZ

Ott, ahol átragyog egy felhőn este a hold,
ott járnak ki-be – ősztől – a fakó, szomorú
angyalok. Ott emelik mind magasabbra, fehér
gyolcsba tekert szavaink közt, a magányba szorult
lelkeket. – Égre tekintek, megfojt a jelen.
Most is szól a harang, érted szól a harang,
jaj. Sírós öregekkel sírok, valahol
megvagy, gondolom. Isten tükrében, azúr
paplanon alszol, a vérszínű rózsa enyém
melleden. – Itt csak az ásó, a lapát s az agyag
súlya maradt; a hiányod mélysége sötét
kút, nincsen vize. Lábad nyoma semmibe vész,
és nem szólsz, nem ölelsz többé. Gondolatom,
minden gondolatom, hozzád hajlana, hajlana még –