Bódis Kriszta

NYOLCADIK PART:
KATHERINE MANSFIELD

Részlet egy versfolyamból

Szeretném ha látnád a partot
az ösvényt a lézengő lányokat
mellettük sétálok el zsenge palánták
föléjük hajolok a széles pálmaágak
kalapja ananászillatú és agavék
halott virágtörzse döf az égig
nem tudom lerajzolni
de akarok-e mást mint a talányt?

Föl akarom kelteni benned a vágyat
miközben mégsem hiszem hogy
ez volna az egyetlen mi idecsal
sőt azt sem tudom hogy akarlak-e
idehívni az elviselhetetlen sárga fénybe
ahol sem kívánság sem munka sem öröm
csak a hiány oxigénadóssága

Azt is írtam már hogy „légy szabad
ami veled történik engem nem érint
nem függök tőled és nem tudsz megrendíteni
ne kínozz hamis nyomasztó leveleiddel”
melyek felszíne akár a kocsonya remeg
s úgy szűrődnek rajtam át mérgezőn
mint sejtmembránon a gyógyszerek

Meg kellene halnom
vagy láthatatlanná válni
mint a planktonok falán
ki-be járó víz
és különösképp csillámlani kéne
áramolva a kopoltyúhámokon
hogy te minden dologban könnyed
és szabad lehess

Tudtam rólad
s ebbe néha minden beletartozott
ami most csak körvonal
mert belőlem más
nem maradt csak az író és ne zavard fel
immár személyes énem
mert kevesebb vagy nekem
mint bárki a világon púpos árnyékoddal együtt
ahogy a parti ösvényen ez a macska itt
amelyik sosem fut egyenesen
kerülgeti a fűcsomókat
a fölfordított ladikok alá surran
de mancsa sosem éri a földet
mintha attól tartana követik
egyszóval hallgass végre és ne veszítsd el
arányérzékedet
mert ez mindkettőnket tönkre fog tenni
váljunk el mint férfi a férfitól

 

PS:
melegen kell öltöznöd
és nem folyton kekszet enni
kerül amibe kerül