Pintér Tibor

A HANGOK ÉS A FORMÁK

Eduard Hanslick: A zenei szép. 
Javaslat a zene esztétikájának újragondolására
Fordította, a jegyzeteket készítette 
és az utószót írta Csobó Péter György
Typotex, 2007. 365 oldal, 3200 Ft

„Zenérôl írni olyan, mint építészetrôl táncolni” – mondja az ismert graffiti. A zeneesztétika az a tudomány, amely ezt a (kötél)táncot járja. A XX. század egyik legmeghatározóbb zeneesztétája, Carl Dahlhaus a graffitiben megfogalmazott paradoxon mögött álló jelenséget a következôképpen írja le: „A zeneesztétika nem valami népszerû stúdium. Zenészkörökben arra gyanakodnak, hogy elvont szószaporítás, amelynek nincs sok köze a zene realitásához; a zenehallgató nagyközönségnek nincs bizalma hozzá, mert olyan filozófiai reflexiónak véli, amelyet a beavatottakra kellene bízni, nem gyötörve az elmét fölös nehézségekkel.”1  A graffiti névtelen szerzôje föltehetôen a nagyközönség soraiból lépett a falhoz, hogy felfirkantsa mondatát. Ám Dahlhausszal folytatva: „…ha érthetô is az ingerült gyanakvás azzal az üres szócsépléssel szemben, amely zeneesztétikának mondja magát, mégis téves az az elképzelés, hogy a zeneesztétikai problémák valahol a ködös messzeségben lebegnek, túl a zene köznapi gyakorlatán. Józanul szemügyre véve, ezek a problémák nagyon is megfoghatók, élôk és közvetlenül jelenvalók”.2  Eduard Hanslick mûve egyike ama ritka könyveknek, amelyek témái nem „a ködös messzeségben lebegnek”, hanem olyan problémákat tárgyalnak, amelyek valóban „élôk és közvetlenül jelenvalók”. A széles nagyközönség felôl közelítve a kérdéshez: valóban olyan magától értetôdô-e, hogy miképpen hallgatunk zenét? Amennyiben a kérdésre adott válasz nemleges, úgy felmerül a következô kérdés: Miként tudunk megnyilatkozni zenei tapasztalatainkról? Ha másképp nem megy, legalább próbáljunk meg táncolni róluk. Én mégis inkább írnék minderrôl ama könyv magyar megjelenése okán, amely, többek között, a zenei befogadás esztétikájának legtöbbet vitatott klasszikusa. A tény, hogy a mû immáron magyarul is olvasható, önmagában jelentôs. Amennyiben egy recenzióban kellôképpen magasra lehet tenni a mércét, akkor azt mondanám, hogy e könyv a zenérôl valaha írt egyik legjelentôsebb munka. Szerzôje azonban nem a legdivatosabb zenei írók között szerepel. Írásai közül magyarul korábban a nem túl bizalomgerjesztô Megbukott zenekritikák3  címû kötetben jelent meg néhány idézet, valamint egyik Wagner-kritikájának hosz-
szabb részlete olvasható egy zenetörténeti válogatáskötetben.4  Hanslick fômûve teljes szövegének megjelenése elôtt a fordító, Csobó Péter György a Vulgo címû folyóiratban, illetve a maga által szerkesztett és fordított zeneesztétikai szöveggyûjteményben adott közre összesen három fejezetet.5  Mielôtt a lényegi kérdésekre térnénk, nem fölösleges néhány szót szólni kevéssé ismert szerzônkrôl és fômûvérôl.
Eduard Hanslick (1825–1904) prágai születésû bécsi zenekritikus, zenetörténész és -esztéta. Apja a prágai egyetem könyvtárosa és esztétikaprofesszora. Pályáját zongora- és jogi tanulmányokkal kezdi Prágában, s már húszas éveinek elején zenekritikákat publikál egy prágai folyóiratban. Mindeközben sorra megismerkedik a kor jelentôs zeneszerzôivel: Schumann-nal, Berliozzal, Wagnerrel, Liszttel, illetve a kritikai és mûvészetelméleti élet fiatal képviselôivel. 1846-tól Bécsben él, és 1848-tól ô a Wiener Zeitung vezetô zenekritikusa. A forradalmi idôk után demokratikus közéleti publicisztikájában a sajtószabadság, a vallási türelem és a zsidóemancipáció eszméit hangoztatja. Mint jogi doktor hivatalnokként él, és e kenyérkereset mellett írja zenekritikáit. Igen alaposan dolgozik, minden egyes hangverseny elôtt áttanulmányozza, zongorán átjátssza a partitúrákat, sokszor a próbákra is eljár. Fômûvét meghökkentôen fiatalon, 1854-ben, 29 évesen jelenteti meg, s amint a késôbbiekben ki fogok térni rá, olyan neuralgikus pontjain szúrja meg a zenei alkotás és befogadás évszázados elméleti alapjait, hogy neve rögtön széles körben ismert lesz. A zenei szép végigkíséri Hanslick egész pályáját, életében még kilenc kiadás lát napvilágot, és ezeknek szinte mindegyikében kisebb-nagyobb változtatásokkal él, így az ultima manus kiadása az 1902-es lesz. De a mû a késôbbiekben – noha természetszerûleg egyre inkább veszít naprakészségébôl – az 1990-es történeti-kritikai kiadással együtt összesen 22 kiadást ér meg. A legkorábbi recenzióktól a mai napig írt monográfiákig a Hanslick-irodalom központi mûve A zenei szép maradt. Hanslick már a megjelenést követô második évben jelentôs szakmai sikerként könyvelheti el mûvét, mert a bécsi egyetem elfogadja habilitációs írásnak, és kinevezik a zenetörténet és zeneesztétika egyetemi magántanárává, majd rendkívüli egyetemi tanárrá. Elôadásai népszerûek, ô vezeti be az egyetemi elôadásokon, akkoriban szokatlan módon, szemléltetôeszközként a zongorát. Tanítványai kifejezetten humoros elôadói stílusára emlékeznek vissza. 1861-ben életre szóló barátságot köt Brahmsszal, akinek mûvei fogják jelenteni Hanslick számára a zenei formafolyamat kibontásának mintapéldáit. Nem is véletlen, hogy az 1860-as években meginduló wagnerizmus egyik legélesebb hangú kritikusa Hanslick lesz. A tradicionálisabb, rossz, de ismert kifejezéssel élve a „konzervatív romantika” lipcsei iskolájának szerzôit – Mendelssohnt, Schumannt, Brahmsot tekinti mértékadó komponistáknak, míg a „progresszív romantika”, más néven az Új Német Iskola weimari ága – Liszttel és Wagnerrel az élen – erôs ellenkezést vált ki belôle. Zenekritikáiból is kibontható zeneesztétikájában Wagner és Brahms zenéjét egymás ellenpólusává teszi. Így jut el legnevezetesebb, noha feltehetôen nem annyira óhajtott szerepköréhez: ô lesz Wagner legnagyobb kritikai ellenfele. Persze Wagner is visz-
szacsap, ennek egy példája, hogy a Mesterdalnokok (1868) Beckmessere az elsô változatban Hans Lick névre hallgatott… 1878-ban Bayreuthban megnézi a teljes Ring-et, majd jelen van a Parsifal ôsbemutatóján 1882-ben. Mindkét mûvet igen éles kritikával illeti. Kritikusi munkásságának záróköveként adja közre zenekritikáinak gyûjteményes válogatását Die moderne Oper címmel kilenc kötetben, melynek utolsó darabja 1900-ban jelenik meg.
E. T. A. Hoffmann nevezetes Beethoven-recenziójától6  kezdve a zene mûvészetelméleti és esztétikai diskurzusában a tisztán instrumentális zene válik paradigmává. Ez a változás a XVIII. századhoz képest hallatlanul nagy jelentôségû, s ennek lesz majd késôbb, az 1840-es, 1850-es évektôl kezdve neve az „abszolút zene” terminus, amelyet szélesebb körben Hanslick vezet be. A korábbi barokk és klasszicista zenefelfogásban a vokális zene paradigmatikus. A hangszeres zene az 1770-es évek tájékán Charles Burney kifejezésével élve nem több, mint „innocent luxury”, egyfajta „ártatlan játszadozás”, „édes évôdés”, a felesleg mûvészi luxusa. Ahogy Dahlhaus írja: „Míg a hangszeres zenét kezdetben, a XVIII. században a common sense esztétái mintegy a nyelv alatti, »kellemes zörejnek« tartották, addig a mûvészet romantikus metafizi-
kája már nyelv fölötti nyelvvé nyilvánítja.”7  A zenei hermeneutika órája fordul a századfordulón, és az uralkodó zenei paradigma a tisztán hangszeres zene lesz. Ebben természetesen óriási szerep jut annak a stílusbeli átrétegzôdésnek, amely éppen a bécsi „klasszikus triász” életmûvében jut el csúcspontjára. Ez a zene már nem a Burney-féle ártatlan felesleg mûvészete. A zenei szép-ben a tiszta hangszeres zenére fokuszál Hanslick is. Számára – hogy 
a fentebb idézett Dahlhaus-leírásra utaljak – a zenérôl való gondolkodás írásos produktumainak nagy része vagy az „elvont szószaporítás”, vagy pedig a „fölös nehézségekkel” megterhelt „filozófiai reflexió” termékei. Nézôpontjának alapját egyfelôl a gyakorló zenész anyagszerû gondolkodása adja mûvészetérôl, noha nem volt hivatásos muzsikus, másfelôl a mûvészetelmélet-író erre adott reflexiója. A zenész sok esetben filozófiailag nem reflektál,8  a mûvészetelmélet-író nem gondolkodik anyagszerûen. Ez a kettôs feszültség hozza létre azt a teret, amelyben Hanslick valóban kötéltáncot jár a zenei jelenségek világában. Érdemes az abszolút zenének a romantika óta érvényben lévô bizonyos mai hallgatói elvárásait szemügyre venni, hogy ily módon közelítsünk e 150 éves könyv aktualitásához. Nehéz lenne tipológiáját adni a zenehallgatási szokásoknak, noha erre Adorno kísérletet tett a Bevezetés a zeneszociológiába címû mûvének második fejezetében – az azonban bizton állítható, hogy a klasz-
szikus zenét hallgató nagyközönség, amely operába, koncertekre jár, lemezeket hallgat, a zene emocionális hatása miatt keresi fel a zenei befogadás emez intézményesült formáit. Ezért a zene sajátos célját ebben az érzelmi dimenzióban keresi. Ez a zenehallgatói magatartás azonban nem modern jelenség. A zeneesztétika története azt mutatja, hogy a zene mint az érzések mûvészete – ilyen vagy olyan, itt nem részletezhetô formákban – végigkíséri az európai zenekultúra történetét. A másik, a hangokhoz magukhoz közelebb álló, de absztrakt zenei gondolkodásmód a matematikai típus. 
E kettô hangsúlyaiban történetileg változó módon, de elementáris alapját adja a zenei gondolkodás tradíciójának. Hanslick abban a korban írja mûvét, mikor a zene par excellence az érzések mûvészeteként manifesztálódik a közönség számára. A matematikai elem – a hangok proporcióin alapuló konstrukció – háttérbe szorul, és az érzésesztétika uralja a zenérôl szóló közbeszédet. A hanslicki kritika egyik legfontosabb része arra irányul, hogy a zenét valóban csak és kizárólag az érzések ábrázolásának tekinthetjük-e. Azért van-e a zene, hogy ezeket az érzéseket ábrázolja? Válasza egyértelmû nem. A zene nem ábrázol, mert nincs olyan mintája, amely a klasszikus utánzásfelfogás értelmében megtalálható lenne, kivéve a madárdalt és az efféle egyszerû akusztikus imitációt, de ez önmagában aligha adná a zenei ábrázolást. Másrészt legfeljebb a dinamika tarthat számot az érzések felkeltésére. Egy példával élve: „Ha azt akarjuk, hogy lábunk szilárd talajon álljon, mindenekelôtt kíméletlenül szét kell választanunk az efféle jó ideje összekapcsolt metaforákat. Suttogás? Igen – de semmiképpen nem a »vá-
gyakozásé«. Viharzás? Mindenesetre, mégsem a »harci kedvé«. A zene valójában csak az egyikkel rendelkezik, a másikkal nem; képes suttogni, viharzani, zúgni – a szeretetet és haragot csak a mi szívünk teszi hozzá.” (28.) Esetleg azt lehetne gondolni, hogy Hanslick mindezekkel szemben a zenematematika mellett érvel, de nem errôl van szó. Az esztétikai elem a zenében számá-
ra éppúgy megkérdôjelezhetetlen fundamentum, mint az érzésesztétika szószólóinak. A zenei esztétikum esetében az érzés meghatározatlan organonjával szembeállít egy másikat: a fantáziát, azt az organont, amely a zene szemlélésének „szerve”. De nem a szabad fantaziálásról beszél – ami másképp fogalmazva a zene által keltett asszociációk végtelen sora lenne –, hanem a zenei formafolyamatok lefutásának képzelet által vezérelt szemlélésérôl. E szemléletmód a befogadói attitûd hanslicki polarizálása. A kóros (pathologisch) befogadást követô hallgató a maga szenvedélyeit keresi a zenében, akar a zenétôl „valamit”, így sértve meg a kanti érdek nélküli tetszés esztétikai imperativusát, élvezi az abba való alámerülést, ez az élmény egyfajta narkotikus állapotba hozza, s ezt az elragadtatott állapotot fogja a zene céljának gondolni, miközben a formafolyamatok szemlélése teljességgel elmarad. Az esztétikai befogadás ezzel szemben a képzelet által vezérelt folyamat, amelyet Hanslick a kaleidoszkóppal és az arabeszkkel illusztrál. Ebben az esetben a hallgató lelki szeme elôtt végigköveti a zenei folyamatot mint egyfajta rajzolatot, és ebben a koncentrált állapotban „rajzolódnak ki” számára a zenei szépség formái. A problémát történetileg megvilágítva érdemes emlékeztetni arra, hogy a korai romantikától kezdve divatos zenei címhasználat, utóbb pedig a liszti szimfonikus költemény, vagyis a tág értelemben vett programzene a legnagyobb mértékben alkalmas volt a kóros zenehallgatás elharapózására, s így nem is véletlen, hogy Hanslick számára ez a zenetípus az abszolút zene elleni merényletként leplezôdött le, miközben Liszt és Wagner a maguk átpoetizált zenefelfogását szintén abszolút zenének nevezték, a szó romantikus mûvészetfilozófiai értelmében. Így aztán ugyanaz a fogalom valójában két gyökeresen ellentétes zenei gondolkodást takar. Hanslick felfogásában a költôileg „aládúcolt” zenemû esetében a cím vagy a program a hallgató elôl mintegy elrejti, eltakarja a zenei formafolyamatot, vagy elleplezi annak sekélyességét. Két példával világítanám meg ezt a problémát: ismert, hogy Beethoven igen sokszor nem adott címeket mûveinek, e gesztusra a kiadó kérte meg a kelendôség érdekében. Így lett az op. 27/2-es cisz-moll zongoraszonáta (1801) elsô tétele „Holdfény” vagy az op. 24-es F-dúr hegedû-zongoraszonáta (1801) „Tavaszi”. Ebben az esetben – Hanslick logikáját követve – a hallgató érzelmi-affektív reakciója a holdfény és a tavasz asszociációitól nem mentesül, mi több, azt gondolhatja, hogy ez az adekvát befogadói attitûd. A másik példa a korabeli szalonzene egyik népszerû darabja, Maria Tekla Baderzewska A szûz imája címû zongoramûve (1856). A zenei folyamat két igen közhelyes anyag hosszan tartó ismételgetésébôl bomlik ki. A „jelentést” a cím hordozza, mely az érzékeny(kedô) szalonokban nyilván mindenkit megríkatott. Ez utóbbi példa nyomán azt mondhatjuk, hogy a zenei megmunkálás, a szó eredeti értelmében vett poétika, a zenei alkotás „megcsinálásának” mûvészete ellehetetlenül. És éppen ez volt Hanslick egyik legnagyobb problémája korának zenehallgatási szokásaival: az odafülelés helyett csak az érzékenykedô hallgatás maradt. Nem véletlen, hogy e nyomvonalon haladva jut el könyvének legismertebbé vált mondatához: „A zene tartalmát hangozva mozgó formák alkotják.” (54.) A híres definíció végzetes lett Hanslickra nézve. E legtöbbet citált mondat közkeletû megfogalmazása valahogy így szól: „a zene nem más, mint hangozva mozgó forma”. Így aztán Hanslickra menthetetlenül rásütötték a formalista bélyeget, ami éppen a korabeli wagnerizmusnak és az azzal karöltve haladó liszti szimfonizmusnak a tökéletes ellenpólusát alkotta. Ha valaki az érzések és a zene kapcsolatának megkérdôjelezhetetlennek tûnô felfogása ellen érvel, az nem lehet más, mint szûkkeblû, rideg formalista.9  Természetesen ennél jóval árnyaltabb Hanslick zenefelfogása. Elôször is egyáltalán nem tagadja, hogy a zene érzéseket indukál a hallgatóban. De minden ilyen érzelmi hatás merôben szubjektív. Miután az érzések a racionalista emberkép letûntével nem klasszifikálhatók megnyugtató módon, épp ezért a zenére adott érzelmi reakció sem szavatolja a zene megismerését és jelentését. Hanslick a „zenei jelentést” fantomként írja le, melynek hiába is erednénk a nyomába, nem lelnénk sehol. Mindennek az az oka, hogy a zenei jelentést a befogadás érzelmi-affektív oldalán keressük, míg az, ami anyagszerûen elhangzik, puszta vehikuluma a vélt érzelmi jelentésnek. Hanslick épp ezért ítéli el a barokk-klasszicista hagyomány „szótáresztétiká”-ját is, amely – erôsen leegyszerûsítve – az egyik oldalon feltételezi a racionalizált affektusok katalógusát, s ezekhez a másik oldalon hozzárendel bizonyos zenei formafolyamatokat, így írva le, hogy ezek rendeltetése amazok ábrázolása. A romantikus érzésesztétika gyakori formája pedig az a „fölösleges szószaporítás”, mely a zene által indukált érzésvilágot úgy írja le, hogy mindeközben tudomást sem vesz az elhangzott hangokról. A tartalom és forma analízise során Hanslick rávilágít arra a tényre, hogy a hangok nem egyszerûen hordoznak valamit, amit ha megnevezünk, maga lenne a tartalom, hanem elmés hasonlatával élve a zene olyan pezsgô, mely a palackjával együtt változik. Másképpen: „azok a hangok alkotják egy zenemû tartalmát, amelyekbôl a mû áll, amelyek mint részek adják ki a mû egészét”. (128.)
Hanslick a mozgó forma fogalmát a vokális zenére is alkalmazza. Legélesebb argumentuma a paródiát, vagyis a szövegcserén alapuló zenemûvet érinti. Ebben az esetben az affektív tartalmakat hordozó szöveg bátran kicserélhetô, és az azonos zenei anyag ettôl még tökéletesen „mûködôképes”. Bach és Händel számtalanszor élt ezzel az eszközzel, leginkább akkor, amikor a határidô szorította ôket. A példák azt mutatják, hogy az érzéstartalom rögtön megváltozik a szövegcsere nyomán, míg a zene által indukált dinamika azonos marad. Így az affektustartalmat nem a zene hordozza, hanem a szöveg. A könyv végén azonban ez a gondolatkör egyre problematikusabbá válik, és 
egy ponton úgy tûnik, tarthatatlan, ez pedig az opera. Gluck Iphigéniá-ja kapcsán írja Hanslick: „…ezt az »Oresztészt« nem a zeneszerzônek köszönhetjük: a költô szavai, a szereplô megjelenése és mimikája, a jelmez és a festô díszletei – készen csakis ezek állítják elénk Oresztészt. Amit a zenész mindehhez hozzátesz, talán a legszebb mind közül, de éppen ez az egyetlen olyan összetevô is, amelynek semmi köze sincs a valódi Oresztészhez: ez pedig az ének”. (131.) A mechanikusan mûködô barokk-klasz-
szicista operadramaturgia esetében a szövegcserén alapuló érvelés azért helytálló, mert a dramaturgiai pontokat az érzelmi-affektív szituációk jelölik ki, amelyek egy bizonyos karakterrel rendelkeznek. Ezt a karaktert a zenei dinamika tökéletesen visszaadja akár két különbözô opera zeneileg azonos bosszúáriájában. Hanslick is megengedi, hogy a dinamika a maga sajátosságaival hozzájárul a librettóban kijelölt drámai szituációhoz, még akkor is, ha a szövegtôl megfosztott zene ezt a drámai szituációt nem képes ábrázolni a maga érzelmi-affektív teljességében. De az individualizált operahôsök minôségi ugrást jelentenek. A fenti sorokat Gluckra vonatkoztatva igaznak találhatjuk, de Monteverdi egyes figuráira nehéz érvényesíteni, éppúgy, mint Mozart bizonyos alakjaira. E hôsöket a komponista zenéje teremti meg. Éppen az ô énekük az, amely által a zenedrámai típusból egyéniség lesz. És éppen Wagner – valamint sok szempontból Verdi – bizonyos operahôsei minden bizonnyal ilyen minôséget jelentenek: ellenállnak a hanslicki vokális zenefelfogás érvényesítésének.
Az érzésesztétika kritikája a zeneszerzôrôl alkotott képzeteket sem kerüli el. A szubjektív élmény hangokba transzformált kliséje a preromantika óta a legszélesebb körben ismert. Utalva a fenti példára: ha egy mûbôl „a harci kedv viharzásá”-nak érzése törne elô, akkor 
a vulgárromantikus értelmezés számára ez a szerzô élményvilágával hozható összefüggésbe. Hanslick azonban itt is megengedve, hogy a komponista érezhetett, gondolhatott bármit – ahogy a hallgató is érezhet, gondolhat bármit –, azt mondja, hogy mûve alkotásakor a hangok maguk kötötték le a figyelmét, nem pedig az a lelkiállapot, amelyben feltételezett módon vagy valóban volt. Így természetszerûen válik a hanslicki zeneesztétika mûközpontúvá, amely szerint a mû befogadása során nem annak átélésére, hanem vizsgálatára van szükség. Ezen a ponton születik meg a modern zeneesztétika és a késôbbi zenetudomány analízisfelfogása. Az értô befogadás ízekre szedi a mûalkotást, s így keresi arra a választ, hogy miben áll az adott mû sajátosan zenei szépsége. Ezáltal pedig affektív értelemben is átsajátítja az elemzô a mûvet, hiszen a zene által indukált érzések nem fantomok. De ez az átsajátítás az elemzô szubjektív élményvilágához tartozik, ami nem azonos a zenei mû értelmezésével. Hanslick zenefelfogása nem meglepô módon a természettudományok mintájára pozitivista jellegû. Éppen az ô munkája nyomán alakul 
ki az a tendencia, hogy a mûkritikának természettudományos alapokra kell helyezkednie, s ezen a ponton jelenik meg az az igény, hogy az esztétikát felváltsa a mûvészettudomány. A könyv alcímében jelzett „javaslat” valójában ezt a programot hirdeti meg. Lehet, hogy mégis pusztán a „beavatottakhoz” szólna e javaslat, s csak és kizárólag a zeneesztétika és/vagy a zenetudomány számára releváns? Egy könyv nyilvánvalóan nem változtatja meg egyetlen nemzedék mûvészethez való viszonyát sem, míg arra viszont képest, hogy egy új tudományos diskurzust indítson el. Hanslick azonban bámulatos módon két legyet üt egy csapásra: mûve a zenei analitikus gondolkodás, hosz-
szabb távon pedig a zene fenomenológiájának nyit utat, és annak a késô modern-posztmodern zenefelfogásnak lesz elindítója, amely a zenei pszicho-logocentrizmust felváltva a szonocentrikus zeneértelmezést állítja középpontba. Ugyanakkor a könyvet, minthogy nem szaktudományos nyelven íródott, a nagyközönség minden gond nélkül olvashatja. Hanslick semmiképp nem akart rendszeres zeneesztétikát írni, ugyanakkor rendszerben gondolkodott. Ehhez társul erôsen pedagógiai ihletettségû éthosza, amely kerüli az akadémizmust. Mûközpontú zenei gondolkodásmódjában a zenehallgatót rá akarja bírni a tudatos zenehallgatásra, a kritikust az elmélyült elemzésre, a zeneszerzôt pozíciójának világosabb kijelölésére. A mai olvasónak e felsorolásban egyvalaki bizonnyal hiányzik: az elôadó. Noha Hanslick tisztában van a zene eredendô reproduktivitásával, az a tény, hogy az elôadó-mûvészetrôl mint e reproduktivitás hordozójáról nem beszél, annak tudható be, hogy kora még mindig abban a zenei tradícióban állt, amelyben a zeneélet legfontosabb kérdéseit a jelen mûvei alkották. Azaz az autonóm elôadó-mûvészet önállóbb, mint bármikor korábban, de még nem vált le egészen a komponálásról, noha a differenciálódás már erôsen megindult.10 
A könyv magyarítása remekbe szabott munka, és Csobó Péter György nem állt meg pusztán a fordításnál. Mivel a történeti-kritikai kiadást használta a fordítás alapjául, a jegyzetapparátusban rendre idézi a különbözô kiadások során végzett szerzôi változtatásokat. E jegyzetapparátus szövegmagyarázataival igen értékes részét adja a könyvnek. A terjedelmes utószó pedig minuciózusan körüljárja A zenei szép recepciótörténetét. Így a magyar kiadásban a 137 oldalas fôszöveg egy 365 oldalas könyvvé bôvül. A nem túl gazdag magyar zenei könyvkiadás egy világhírû könyv világszínvonalú kiadásával lett gazdagabb.

Jegyzetek

1. Carl Dahlhaus: Az abszolút zene eszméje. Ford. Zoltai Dénes. Typotex, 2004. 7.
2. Uo.
3. Megbukott zenekritikák. Összegyûjtötte és sajtó alá rendezte Ormay Imre. Zenemûkiadó, 1958.
4. Örök muzsika – zenetörténeti olvasmányok. Összeállította Barna István. Zenemûkiadó, 1958, 19782. 370–380.
5. Az elsô két fejezet in: Vulgo VI. 1–2. 119–157. 
A harmadik fejezet in: Zene és szó – Zeneesztétikai szöveggyûjtemény. Bessenyei Kiadó, Nyíregyháza, 2004. 113–145.
6. E. T. A. Hoffmann: Beethoven V. szimfóniája. In: E. T. A. Hoffmann: Válogatott zenei írások. Szerk. és ford. Várnai Péter. Zenemûkiadó, 1960. 105–123.
7. Dahlhaus: i. m. 15.
8. Ebben az összefüggésben érdekes Brahms, a Hanslick által legnagyobbra értékelt kortárs zeneszerzô bon mot-ja, miszerint „egy igazi muzsikusnak legalább annyit kellene olvasnia, mint gyakorolnia”.
9. Ezzel, de más összefüggésben értelmezhetô a mû magyar fordításának eddigi hiánya is: a II. világháború után a marxista esztétika és az ideologikus zenepolitika a mûvészeti aktivizmus elvárásának jegyében diszkreditálta.
10. Ehhez lásd: Pernye András: Elôadómûvészet és zenei köznyelv. Zenemûkiadó, 1974. Különösen 259–
367.