Mátyus Norbert

MAI ÉS MAGYAR: 
PIRANDELLO

Luigi Pirandello: Az álom valósága. Ötven novella
Válogatta és szerkesztette Lukácsi Margit
noran, 2007. 677 oldal, 3999 Ft

Képzeljünk el egy koros asszonyságot erôteljesen kifestve és lenge, fiatalos öltözetbe bújva. Miként tapasztalatból mindannyian tudjuk, a szemlélô elsô reakciója a nevetés, amely hamar tompa mosollyá szelídül, hogy végül átadja helyét a szánalom gyomorforgató érzésének. A világgal, jelen esetben az idôs nôk öltözködési szokásaival szembeni elvárásaink és a valóság között feszülô durva ellentmondás ugyanis az egyszerû észlelés szintjén még komikusnak tûnhet, ám a látvány továbbgondolása, valamint az asszony helyzetének jó okkal feltételezhetô vagy csak általunk elképzelt indítékainak mérlegelése után a szituáció egésze már inkább tragikusnak hat.
A kép és a hozzá fûzött magyarázat Pirandello 1908-ban megjelent könyvnyi terjedelmû, Humorizmus címû mûvészetelméleti esszéjében a mûalkotás tárgyát és hatásmechanizmusát hivatott bemutatni. Az irodalmi mû eszerint elsôsorban egy érdekes és látszólag köny-
nyeden szórakoztató szüzsébôl nô ki, hogy aztán az olvasótól megkövetelt reflexió révén az elbeszélt helyzet tragikuma, groteszk avagy – Pirandello kifejezésével élve – humorisztikus jellege kerekedjék felül.
Az álom valósága címû, Pirandello novellatermésébôl most ötvenet magyarul nyújtó kötet olvasója szinte minden darab elolvasásakor meggyôzôdhet arról, hogy a szerzô miként gondolta gyakorlattá tenni a fenti poétikát. Saját tapasztalatom általánosításaként mindenekelôtt azt mondanám, hogy a humorizmus módszerével elénk állított történetek általában a mindennapi élettôl elrugaszkodott, reálisan csak a legritkább esetben megvalósulható szituációkat festenek; egyszóval a valószerûtlenség érzését keltik. Van itt gazdag öreg profesz-
szor, aki titkos viszonyra ösztönzi fiatal és üde feleségét és egyik tanítványát (Gondold meg, Giacomino!); fazekasmester, aki egy széttört korsót belülrôl kapcsoz össze és benne reked (A korsó); megsértett asszony, aki úgy áll bosz-
szút férjén, hogy álmában megcsalja (Az álom valósága); a teliholdas éjszakákon visszatérô rohamot kapó férfi, akinek betegségét a felesége arra használja, hogy megpróbálja visszaédesgetni egykori szeretôjét (Holdkór); szabad idejét sírfeliratok megszövegezésére fordító, megözvegyült ügyvéd, aki viszonyt kezd legjobb barátja immáron szintén özvegy feleségével, és csupán azért nem akar vele törvényes frigyre lépni, mert már elkészítette mind saját, mind pedig az asszony sírfeliratát, mégpedig kinek-kinek az elsô hitestársa sírkövén (Két hitvesi ágy).
A felszínen kusza történetek – miként a szerzô figyelmeztet – éppen valószerûtlenségük által lehetnek hû képei a felbomlott valóságnak. A Nehéz választani címû darabban a novellista narrátor egyik gyermekkori emlékét idézi, mikor is a vásári bábfigurák közül csak nehezen és az árusok hosszú unszolásának engedve tudott választani a szépnek tûnô, ámde legtöbbször hamis alakok közül egyet-egyet. Az immár meglett regény- és novellaíró hasonlóan nehéz választás elôtt áll, amikor szereplôt és helyzetet választ megírandó szövegeinek, hiszen az elé táruló zsibvásárból nem körvonalazódik más, mint „olyan alkotások, melyek a mi szétzilált gondolatainkból, a mi indulatos és szinte törvény nélkül való cselekedeteinkbôl, a mi ezer felé ágazó érzéseinkbôl és a legellentétesebb sugalmazások diszharmóniájából születtek meg”. (256.)
Más szóval a pirandellói poétika a mimézis ôsrégi elvét választja zsinórmértékül, csakhogy a szerzôt körülölelô realitás szétaprózódása következtében a „legellentétesebb sugalmazások diszharmóniája” és a szétzilált valóság bemutatása szükségszerûen az ellentétek ábrázolásában teljesedik ki. És az ellentétek nem csupán a szituációkat, hanem a novellák szereplôinek hitét és hagyományaikat is átszövik, miként sokszor a szereplôk identitását is, hogy végül maga a narrátor és a narrátori szó szintén a felbomlás és szétaprózódás áldozata legyen.
A Frola asszony és Ponza úr, a veje két, teljesen normálisnak látszó embert tár elénk, ám kétségtelen, hogy egyikük álomvilágban élô bolond. Ponza úr, prefektusi titkár, feleségével Valdana városában telepszik le, majd fél évre rá házat bérel anyósának is. A település lakói nem értik, hogy az ily közeli rokonok miért nem férnek meg egy lakásban. A probléma hamar kiderül: Frola asszony elbeszélése alapján a zord kinézetû titkár úr nemes szívû ember ugyan, de olyannyira féltékeny feleségére, hogy még annak anyját sem engedi a közelébe. Ponza úr elôadásában ugyanez a szituáció kissé más megvilágítást kap: valójában Frola asszony lánya, a titkár elsô felesége meghalt, s a szerencsétlen anya beleôrült a fájdalomba. Most Ponza úr és új felesége azon fáradozik, hogy a megtébolyult asszony abban a hitben élhessen, hogy lánya nem halt meg, csupán féltékeny veje rejtegeti ôt elôle. Csakhogy Frola asszony – saját állítása szerint – mégsem bolond, hiszen egyáltalán nem halt meg a lánya, csak Ponza úr képzeli ezt beteges féltékenységében, s ô csak eljátssza a fájdalomba beleôrült anya komédiáját a valóban bolond veje elôtt. A történet érdekessége, hogy mindkét fôszereplô az önzetlen áldozathozatal által megszentelt életet él egy logikusan felépített világban, identitásuk sziklaszilárd, és a külvilággal való kapcsolatuk is felhôtlen. Problémát és ellentmondást csak a város lakói látnak, amennyiben „rá nem tudnak jönni, hogy vajon melyikük lehet a bolond, hol lehet az illúzió, hol a valóság”. (210.)
Máskor a valóság és illúzió egymásmellettiségének és egyenértékûségének problematikája az egyén, a személyiség szintjén jelentkezik. Stefano Giogli, háromhavi, szinte önkívületben, a leendô ara bûvöletében leélt jegyessége után lassan kijózanodik, ám azt tapasztalja, hogy ifjú felesége nem ôt tekinti férjének, hanem azt az embert, aki ô maga jegyességének mámorában volt. Giogli féltékeny lesz önmaga másik személyiségére, majd harcolni próbál a felesége felépítette új identitásával, ám belebukik a küzdelembe – arra ítéltetik, hogy haláláig megtûrje önmaga mellett önmagát. És Stefano Giogli egyáltalán nem patologikus eset, s a novella sem akar lélektani drámává terebélyesedni: a szöveg egyszerû konstatálása annak a ténynek, hogy személyiségünk annyiféleképp realizálódik, amennyi külsô és belsô értelmezést kap (Stefano Giogli egy, Stefano Giogli kettô).
A fentiek mintegy szükségszerû hozadéka, hogy a plurális személyiséget bemutató narráció és maga a narrátor is többsíkúvá alakuljon, vagy legalábbis számoljon önnön pluralitásával. Pirandello novelláiban a narrátori pozíció bizonytalanságára Az ember elpusztítása lehetne az egyik legszembeötlôbb példa: „Csak azt szeretném tudni, hogy a vizsgálóbíró úr legjobb meggyôzôdése szerint talált-e akárha egyetlen indítékot is, amellyel valamiképpen meg lehetne magyarázni ezt, amit ô elôre kitervelt gyilkosságnak nevez…” (638.) – indítja a kilétét nem meghatározó, de egyes szám elsô személyben megszólaló narrátorunk Nicola Petrix brutális tettének – a tizenöt elvetélt terhesség után végre a szülés küszöbén álló Porrella asszony folyóba taszításának – leírását. S a továbbiakban is mintha védelmébe venné a gyilkost, lévén állítása szerint a novella mûfaja vita „a vizsgálóbíró úrral” (639.). Ám ahogy a „tények” leírása, majd a „tényállás” bemutatása – ami „olyan, akár egy zsák, ha üres, nem áll meg magától” (644.) – lassan halad elôre, úgy szembesül az olvasó azzal a furcsa helyzettel, hogy a beszélô nem cselekedetek és tények logikus láncolatát fekteti olvasója elé, hanem egy megbomlott elme pontos, szinte belülrôl rekonstruált rajzát. S amikor a végkifejletben azt tapasztaljuk, hogy az eddig látszólag tanúként vagy védôügyvédként felszólaló beszélô az utolsó órák bemutatását ismét csak elsô személyben kezdi, akkor derengeni kezd, hogy itt mintha a vádlott szenvtelen okfejtését kapnánk az emberi faj elpusztításának szükségességérôl.

Az itt kicsit hosszan és iskolásan felmondott pirandellói poétikának és narrációs technikának azonban van egy igen komoly árnyoldala: az, hogy jórészt visszavonhatatlanul a múlthoz, az irodalomtörténethez tartozik. A bonyolult és valószerûtlenül ható történetek, a narratív sémák felbontása, a narrátori szó pluralitására való tudatos rájátszás, az idô- és térdimenziók elbizonytalanítása stb. mind-mind olyan sajátság, amelyet a XX. század prózája mára szinte közhelyszerû klisévé formált. Azt lehet ugyanakkor mondani, hogy ettôl függetlenül Pirandello a prózanyelv átalakításakor az élharcosok között küzdött, vagyis munkásságának történeti értéke kétségbevonhatatlan.
Ha ez igaz, akkor persze az életmû egyik, igen tetemes szeletének magyarítása is hasonló értékkel bír. Vagyis jelen kötet kiadója, szerkesztôje és fordítói komoly kultúrmissziót teljesítettek akkor, amikor útjára bocsátották – ráadásul igen szép kivitelben – ezt az ötven novellát.
Igaz azonban az is, hogy a válogatás Pirandello novellatermésének mindössze az ötödét nyújtja – persze ez is több mint ötszöröse annak, amit eddig magyarul olvashattunk e korpuszból. Miként a szerkesztô-fordító Lukácsi Margit az utószóban megjegyzi, Pirandello 1922-ben kikristályosodott terve egy olyan „egyetlen testként” az olvasó elé tárandó novellagyûjtemény lett volna, amely az év minden napjára ellátja olvasnivalóval a közönséget. 
A tervezett 365 szövegbôl aztán végül 241 készült el s látott – részben már a szerzô halála után – napvilágot. Ám a Novellák egy esztendôre így is egyetlen nagy testként áll elôttünk: olyan nagy test ez, hogy kicsit túlsúlyos is. A magyar válogatás azzal, hogy az eredeti méreteit kicsit átszabta, nem kurtította meg ezt a testet, nem lett karcsúbb és egyáltalán nem lett sovány e 670 oldalas korpusz; inkább erôteljesebbnek, izmosabbnak mondanám. A szelekció ráadásul minden szempontból arányos: a szerzô minden korszakából kerültek be mûvek; az évtizedek folyamán többször módosuló és hangsúlyaiban változó pirandellói írásmûvészet lenyomatait is kiegyensúlyozott eloszlásban kapjuk; illetve a novelláknak az életmû egészébe való beágyazottságukat láttatandó, a késôbbi színmûvek forrásainak számító szövegek is helyet kaptak a kötetben – a már említett A Korsó, Gondold meg, Giacomino!, Frola asszony és Ponza úr, a veje címû darabokat Pirandello színmûvekként is megírta, míg a Stefano Giogli egy, Stefano Giogli kettô a kései nagyregény, az Uno, nessuno e centomila (Egy, senki és százezer) vázlataként is olvasható.
Vagyis bizton állítható, hogy e kötettel a magyar olvasó reprezentatív képet kap a nagy olasz klasszikus eddig nyelvünkön nem hozzáférhetô termésébôl. Csakhogy az effajta hiánypótlónak mondott, a magyar nyelv és irodalom hagyományába ötven, száz, esetleg ezer év késéssel becsöppenô kötetek általában a polcon végzik, szépen besorakozva az iskolai kánon kijelölte helyükre, illetve lassan beszüremlenek a kötelezô olvasmánylistába, de a legritkább esetben képesek valós hatást kifejteni a kortárs irodalomra. Nincs kétségem afelôl, hogy Pirandello novellái is megtalálják majd helyüket Móricz, Kosztolányi, Gelléri Andor Endre szövegei mellett, s hogy hamarosan egyetemi szemináriumok anyagaként jelennek meg. Mégis, végigolvasva a könyvet, az az ember érzése, hogy – nem Pirandellónak, sokkal inkább a fordítóknak köszönhetôen – ez egy igazi mai magyar novellagyûjtemény. Még ha a jól artikulált, szépen kibomló, két háború közötti világ megjelenése és az olasz nevek ismétlôdése mérsékli is ezt az érzést, a szövegek nyelvi megformáltsága félreismerhetetlenül kortárs magyar alkotásokká alakítja Pirandello százéves olasz novelláit.
A Valaki nevet címû szöveg egy bizonytalan célú karneváli estélyt kíván lefesteni; a baljós elôérzetekkel terhes és megmagyarázhatatlan módon feszült tömegben egyszerre, a terem több pontján, nevetésre lesznek figyelmesek a meghívottak: egy apa és gyermekei keresik kacagva egymást. „Amikor végül a terem egyik díványán mindhárman találkoznak – az apa fia és lánya között –, boldogan és kimerülten, égve a vágytól, hogy átöleljék egymást a saját örömükbôl fakadó nagy mulatság hevében, amely úgy magával ragadta ôket, és amely úgy tört ki ebben a nagy nevetésben, mint múlékony habok zúgása, a három üvegajtón keresztül – mint fekete dagály a hirtelen kitágult égbolt alatt – egyszer csak közeledni látják a meghívottak egész tömegét, amely végtelenül lassan hömpölyög, egy homályos összeesküvés drámai lépteivel, elôször nem értenek semmit, nem hiszik, hogy ez a bolondos felvonulás nekik szól, egymásra néznek, kicsit még mindig mosolyognak; mosolyuk azonban egyre növekvô megdöbbenésbe hajlik, és mivel nem tudnak elmenekülni, de még csak hátrálni sem, hátukat a dívány háttámlájának vetve, már nem is megdöbbenve, hanem lesújtva, kezüket ösztönösen felemelik, mintegy feltartóztatandó a tömeget, amely egyre csak közeledik, és végül szörnyûséges módon föléjük tornyosul.” (558.)
A céltalan, baljós tömeg bemutatása, amely lassan, bár érthetetlen indokkal mégis megtalálja célját, de leginkább a jelenetet leíró hosz-
szan hömpölygô, indázó mondatok epikus áradása a magyar irodalmi hagyományban, Krasznahorkai olvasása után, bizonyosan egészen más befogadói viszonyulást kíván és tesz lehetôvé, mint az eredeti szöveg poétikája megkívánta humorisztikus reflexió.
De a magyar kiadás csúcspontja, talán akaratlanul is, a Kilakoltatás, amely az olasz gyûjteményes kötet utolsó, Pirandello életében nem publikált darabja, s amely eredetiben inkább emlékeztet egy egyfelvonásos monológ jól megírt vázlatára: a szöveg a színpadkép rövid és pergô mondatok segítségével felskiccelt bemutatásával indít, majd következik az apja által prostitúcióra kényszerített lányanya – rövid szerzôi instrukciók szabdalta – monológja az immár halott apa ágya mellett.
A magyar fordítás azonban valódi novellát teremt: az elején nem színpadot fest gyors mozdulatokkal, hanem világot épít ponttól pontig feszülô mondatokkal. Aztán nem instrukciókat ad a színésznek, hanem kiléptet a monológból, lelassít és árnyal. S a lányanya szabdalt, csapongó, az információkat fokozatosan adagoló szövegébôl lassan olyan tragédia bomlik ki, amely olasz nyelven elôadva talán valóban megtörténhetett egy városi bérházban, de magyarul szinte bizonyosan ama hajdúsági Görbe utcában zajlott le, amelyrôl Tar Sándor írt hasonlóan feszes, rövid és alattomos gyomorgörcsöt okozó mondatokkal.
Megköszönve nekik a klasszikus szerzô magyarítását, de leginkább kortárssá avatását, ideillesztem a fordítók névsorát (és útmutatásul a fordított szövegek számát): Füsi József (3), Lengyel Péter (1), Lukácsi Margit (21), Nemeskürty István (3), Rónaky Eszter (5), Sermann Eszter (10), Szénási Ferenc (1), Vörös Eszter (6).