László Ferenc

SZEREPZAVART

Borgos Anna: Portrék a Másikról

(Alkotónôk és alkotótársak a múlt századelôn)

noran, 2007. 411 oldal, 3499 Ft


Három múlt századi értelmiségi nô életútját, szerepkonfliktusait s megküzdési stratégiáit fürkészi új mûvében a tudós Borgos Anna. Pszichobiográfiai vizsgálódásának három hôsnôjét – legalább névrôl – minden többé-kevésbé kimûvelt emberfô ismeri: a magyar irodalomtörténet s az irodalmi legendárium máig ôrzi a literátorfeleségek, Török Sophie, Harmos Ilona és Böhm Aranka emlékezetét. Igaz, most is, akárcsak életük során, a férjeiktôl jócskán beárnyékolva, a kultuszok elhagyhatatlan mellékalakjaiként. Ilyesformán mindhármuk emlékezete döntôen a nagy társra referál, a néhai férjet jellemzi, sôt voltaképpen még a személyes ismertetôjegyeket is annak karakterétôl kölcsönzi: a merev és félszeg Babitsné vagy a játékos és kulturált Kosztolányiné alakja éppúgy férji citátumnak tetszik, akár az élces Karinthyné anekdotikus svádája.
Ezt a merôben problematikus helyzetet, az alkotótárs, a feleség és az autonómiára törekvô értelmiségi nô hármas szerepkonfliktusát taglalja Borgos Anna érzékeny elemzése. Mindhárom irodalmi feleség többszörösen szerepzavart szituációban élt és mûködött, s e zavarok egyszerre fakadtak a nôi önkifejezést és jelenlétet gátló korabeli társadalmi, illetve irodalmi nyilvánosság ellenállásából, a sérülékeny személyes lelki kondícióból (ami persze aligha függetleníthetô az elôbbi tényezôtôl) s végül magából az írófeleség státusából, amely minden elônye és csábereje mellett részben csapdának bizonyult Török Sophie és társai számára. Az irodalomba való beházasodással ugyanis az önmegvalósításnak, az önreprezentációnak jobbadán csak korlátozott lehetôsége nyílt meg az írói ambíciókkal bíró nôk számára. Borgos Anna életrajzaiból nyilvánvalóvá válik, hogy éppen az írói ambíció hiánya teremtett Böhm Aranka számára kényelmesebb, frusztrációktól jóval kevésbé veszélyeztetett pozíciót a férje oldalán. Ezzel szemben Tanner Ilona, aki még írói nevét is férjének, azaz férje tagadhatatlanul öntetszelgô gesztusának „köszönhette”, valósággal vergôdött a saját, remélt írói pályafutását ellehetetlenítô feleség-fôpapnôi szerepben. Harmos Ilona számára ugyancsak problematikusnak mutatkozott az írói kiteljesedés lehetôsége, ám az ô esetében a személyes ambíció csekélyebb mértéke szerencsésen mérsékelte a lelki konfliktusokat.
Borgos könyve inkább csak utalásszerûen említi, ám figyelemre méltó tény, hogy a Nyugat s a folyóiratot környezô irodalmi közvélemény Kaffka Margit (s tán még Lesznai Anna) kánonba emelésétôl eltekintve, utóbb viszonylag kevés affinitást mutatott a nôi teljesítmények iránt. S bár ez aligha elválasztható a húszas-harmincas évek nemi repressziójától, az mindenesetre említésre érdemes, hogy az irodalmi-politikai ellenoldalon bizony több és nagyobb lehetôséghez jutottak egyes autonóm nôi alkotók. Tormay Cécile a Napkelet fôszerkesztôjévé válhatott, vagyis olyan tekintélyes irányító poszthoz jutott, ami a Nyugatnál elképzelhetetlen lett volna, s az is megállapítható, hogy a Nyugat lanyha rokonszenvvel és az affirmatív gesztusokat jobbára mellôzve szemlélte a kor nôi regényíróinak hazai és nemzetközi sikereit (például Földes Jolán esetében). A jelenség amúgy ismert, hiszen száz évvel korábban sem az új irodalom képviselôi, hanem az idejétmúlt öreg verselô, a nemesi konzervatív Gvadányi József mutatta a legnagyobb megértést és nyújtott lovagiassággal elegy támogatást az akár mûkedvelô nôírók számára is. (Még egy példa a nôi reprezentáció intuícióellenes arányaira immár a jelenkor politikai életébôl: 
a MIÉP-nek már volt nôi miniszterelnök-jelöltje, míg ellenben…) A jelek szerint a modernitást és a professzionális színvonalat normatív szemponttá emelô (férfi)alakulatok, ha nem kicsinylik is le okvetlenül a nôi teljesítményeket, de a konkrét esetekben nem egykönnyen adják fel távolságtartó magatartásukat.
Borgos Anna mindazonáltal nem autonóm nôírókat kívánt vizsgálatának középpontjába helyezni, hanem tudatosan olyan életutakat keresett, ahol a külsô korlátok és a személyes szerepkonfliktusok gondos pszichobiográfiai felderítése lehetett az áhított cél. Mindhárom „Nyugat-feleség” ilyen életutat járt be, s habár a portréik megrajzolásához felhasználható források éppoly különbözôk, mint a három személyiség reflektáltságának mértéke, Borgos Anna rendkívül alapos munkát végzett. „Két névvel jelölt az élet…” – áll az idézet Tanner Ilona/Török Sophie pszichobiográfiájának élén, érzékeltetve, milyen sérüléseket szenvedett ez a személyiség a magyar irodalomba beházasodván. Ám az életrajzot olvasva hamar kiderül, hogy a leendô Babitsné már házassága elôtt komoly lelki és egzisztenciális problémákkal küzdött: a függés, a kiszolgáltatottság, a frusztrációk és a beteljesületlen ambíciók ösztönözték a költôfejedelemhez való közeledését, hogy utóbb e problémák egy másik szinten újratermelôdjenek. Borgos Anna empátiával és mintaszerû forráskezeléssel dolgozik, amikor Török Sophie leveleit, naplójegyzeteit s szépirodalmi mûveit fogja vallatóra. Néhány ponton szinte már túlzásnak is hat a kutatói empátia, hiszen bármily kiszolgáltatottnak érezzük is a Babits Mihály és Szabó Lôrinc körül tébláboló fiatal nôt, a két poéta – állítólagos – megállapodását a nô sorsáról mégsem azonosíthatjuk nyugodt lélekkel a kulturális antropológia „ajándékcseréjeként” (mely a „cserepartnerek” viszonyának megerôsítését szolgálja, míg az asz-
szony pusztán tárgya az alkunak). Tanner Ilona/Török Sophie döntési szabadsága és a saját sorsáért viselt felelôssége e kérdésben éppoly megkerülhetetlen tényezô ugyanis, mint ott, ahol irodalmi jelenlétének felemás, az elônyöket elfogadó s a férji tekintélyt megszenvedô problémahalmazáról kell szót ejteni. Különösen revelatív Török Sophie 1934-es Hintz tanársegéd úr címû regényének elemzése, s ha olykor rugódozik is az emberben az olvasói ösztönén, mondván, a mûvet nem „csak” projekciós felületnek, de akár irodalomnak is tekinthetnénk, a pszichológiai értelmezés oly kézenfekvô, hogy teljességgel igazolja a lucidus kutatói megközelítést.
A második életrajz, Harmos Ilona pályafutásának áttekintése alkalmat teremt Borgos számára, hogy egy nagyjában sikeres megküzdési stratégiát vázoljon fel, a szerepkonfliktusok lehetôségig eredményes kezelését. Harmos esetében a házasságot megelôzô személyiségfejlôdés éppúgy harmonikusabb jövôt ígért, mint ahogy Kosztolányival megkötött frigye is – szemben Babitsék házaséletével – több emberi, szellemi megerôsítést tartogatott számára. Egészen profán módon megfogalmazva: a feleség kisebb irodalmi ambíciója, ám jobb íráskészsége, illetve a házasság érdemleges szerelmi elôtörténete s a pár játékossága, humorérzéke jócskán mérsékelte Harmos szerepkonfliktusait, amelyek Babitsné esetében – s az említett pozitívumok hiányában – szinte felôrölték a személyiséget, s legalábbis megkérdôjelezték annak szuverenitását. A hasonló társadalmi, szociológiai közeg hatását tehát szerencsésen felülírták a személyes és párkapcsolati adottsá-
gok, melyeknek eredményeképpen Harmos Ilona férje halála után is képesnek bizonyult a létfenntartásra s az alkotásokkal megtámogatott önreprezentációra.
A harmadik portré Karinthy Frigyes második feleségét, Böhm Arankát mutatja, s e harmadik életrajz felvázolása komoly nehézségek elé állítja a szerzôt. Részint mert Böhm Aranka sosem folytatott szépírói tevékenységet, sosem volt alkotónô, sem pedig alkotótárs; részint mivel alakja – fájdalom! – túlnyomórészt anekdotikus. Böhm Aranka ugyanis a ma már némiképp túlfújtnak tetszô Karinthy-legendakör szereplôje, s figuráját hiába foglalták kulcs-
regénybe, hiába tûnt fel megannyi visszaemlékezésben, a sok frappáns történet bizony menthetetlenül kilúgozta a temperamentumos feleség egyéniségét. Ami megmaradt, az sajnos alig több, mint a kiállhatatlan férjnyomorító hisztérika és a férfibolondító rassz szépasszony ismert kliséje. Ebbôl az anyagból Borgos Annának sem sikerül komplex személyiségrajzot kanyarítania, ám nyomaiban még így is felsejlik a hús-vér nô a népszerû anekdotaalak mögött.
Borgos Anna nem éri be a három „Nyugat-feleség” portréjának megrajzolásával, s munkájának elsô harmadát a korabeli nôszerep-stratégiák részleges felvázolásának szenteli. 
A szerzô itt kedves kutatási határterületét fürkészheti, s ha észlelhetô is némi inkoherencia az elsô fejezetek kötetbe illesztése körül, a nôiség és a pszichoanalízis témájának boncolgatása érdemleges felismeréseket tartogat az olvasó számára. Különösen érdekes a beteg leányok s a pszichoanalízis berkeibe utóbb bebocsáttatást nyerô gyógyító nôk csoportjai között felfedezhetô átjárás vizsgálata, s korántsem csak azért, mivel az a férfiak (a szerelmi-szexuális viszony) révén megvalósuló értelmiségi integráció mûködô példáját mutatja. Érdekes, mert a nôi szerepkonfliktusok részleges meghaladását s egyszersmind a nôi térnyerést mutatja, méghozzá egy olyan terepen, ahol a nôi lét csökkentértékûsége tudományos elmélet formáját öltötte. „Önök e szempontból kivételek” – idézi Borgos Sigmund Freud fordulatát, amelyet a pszichoanalízis atyja az elméletének terjesztésére szegôdött lelkes nôkhöz intézett. Befogadás és elkülönítés, mozgástér és korlátozás, adományozott identitás és az alkotás lehetôsége, e kettôsségek nyilatkoznak meg az írófeleségek életrajzaiban is, bizonyságául annak, hogy a pazar portrék egyediségükben is a kort rajzolják.