Jenei László

LOVE ME I LOVE YOU

1

Vidám emberek adták a majom kezébe, hogy produkálja magát. A rozsdás benzineshordón ülô állat beleivott az üdítôbe, utánozta, amit a katonák csináltak, azt lehetett várni, hogy még böfögni is fog. Amikor a cigarettába is beleszívott, Kati ellökte a karomat a válláról, és hátrament a sátrak mögé. A rovarok, hüllôk elleni védekezés miatt mindenhol kövekre, betondarabokra felfektetett pallósorok voltak, azokon közlekedtünk. Nem juthatott messzire, tudtam, hol találom. Amikor meglátott, bosszankodás nélkül állt meg.
Aminek a hátát vetette, úgynevezett kiszolgálólétesítmény volt, raktár, ahogy otthon mondanák. Ennek az egyetlen épületnek volt szilárd alapja, mégis szanaszét szaladtak a falai, olyan görbületei voltak, mint itt mindennek, de tényleg mindennek, amivel szinte kizsarolták a kóros európai tartózkodást. Megérkezésünk napján a bizonyítás szenvedélyétôl elragadtatva, fékeveszetten röhögtünk ezen a szanaszét szaladó „városon”, ráadásul még azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a legtöbb „épületet” nemzeti színeinkre festették. A fehér sávba írták: DEPUTY, a piros falak között pedig a zöld ajtó, odébb ugyanez, COMMANDER, piros fal, zöld ajtó, és így tovább. Nem tudtunk szabadulni a helyi vezérek olthatatlan közlésvágyának varázsától, mert minden ajtó megért egy táblát. Minden szilárd felület. Don’t get marry soon. Go to school! – olvastuk, és meghökkentô üresjáratokat produkált az agyunk, hiszen nekünk is van történelmünk és jövôlátó víziónk.
Kati háta szinte hézag nélkül illeszkedett a fal egy kisebb mélyedésébe. Igaz, ehhez elôre kellett görnyednie, és ez a testtartás, amibôl elvileg azt is levezethetném, hogy a következô pillanatban az izmok erôteljes rándításával rám veti magát, most csupán annak jele volt, hogy engedett végre a feszültségébôl. Tegnap is így állt, az óceán partján megfeneklett, megdôlt hajó rozsdás tatjához igazodott, látszott a vállán, a tarkóján, hogy a háttérhez szervez mindent, odagyûjti magát a feladathoz, ami részérôl nem több és nekem mondva nem kevesebb, mint a képben való részvétel. Felnézett, és megkért, hogy a hajó sok, immár funkciótlan fedélzeti létráját is fényképezzem le, hisz nincs is vidámabb téma, mint a vízszintes tagoltsághoz sehogy sem igazodó tárgyak.
Akkor is így sütött a nap, a tegnapi, akkor is ilyen meleg volt, itteni barátaink arcán is volt errôl igazoló véset, hogy ôk ezt már régóta tudják, minden hosszas és alapos vizsgálódás teljesen fölösleges, amire jutsz, az úgyis ezredmásodpercek alatt elkeveredik. Kati viszont úgy állt a hajónál, és ma is, itt a ház oldalánál, mint aki nem döntött még.
Úgy látszott, hogy sírt, a szeme is lucskos volt, de hát neki mindig olyan steril üzem a szeme, használat elôtt és után átmossa, annyit sír mostanában. A nadrágja szárán ott maradt a kosz, a felcsapódó és lassan lefolyó sár erezete, feljebb, a combjánál meg valamiféle mézszínû kopás tüntetett, reggel még nem volt ott semmi. A melle alatt összefogott férfiing ujja fel volt tûrve, de valahogy a belsô hajtásokból is ki bírt türemkedni néhány kötegbe ragadt szál, rojtos, cafatos anyagvégzôdés. Kati öltözéke a ráérôs pusztulás jeleit mutatta.
A haja is már-már fehérnek látszott, akár a széltôl-naptól-sótól megtámadott vitorlavászon. Bal kezének mutatóujján egy kis seb maradt az elôzô esti haltisztításból, vérének emléke közvetlenül a majom kezébe simuló coke-os doboz pirosát idézte meg, és innen már könnyû volt, akkor a haja pedig a ráncos majomujjak közti cigaretta fehér csövecskéjét. Milyen közeli és mégis mennyire távolinak tûnô emlék, ahogy a füst mögül elôvillan a világosbarna állati szempár.

*

Ne próbálj nekem semmirôl se ugatni, emelte fel a sebes mutatóujját Kati, és ez stílszerû volt így. Sérült embert ne bánts, nézd, milyen védtelen vagyok, harsogta az ábrázata, emlékezz rá, mennyire vérzett tegnap.
Igen, vérzett, de nagyon nevettünk közben, Kati annyira, hogy néhány métert hátrált is közben, és majdnem egy homokfelhôt maga után húzó teherautó kerekei alá került. Rémülten rohantam hozzá, fel akartam rázni, azt gondoltam, tán valami hisztéria ez a vérrel, és tán a rabja is lett, hiába, mégiscsak a második hónapot töltöttük itt, de amikor lejjebb szállt a sárga por, azt láttam, hogy boldog – hogy egészséges felszabadultsággal nevet. Meg akartam szidni, a teherautóra akartam mutatni, nézd meg, te marha, majdnem kinyírt, aztán mégsem tettem. Egy kis gépágyú volt a rakománya, az oldalára pedig fehér festékkel kenték rá: ARTILLERY NOTHING PASS GOD.

*

Nekem te ne ugass, mondta újra Kati, amikor közelebb léptem hozzá. Ne érj hozzám! Kitalálta, hogy mit akarok.
Jó, nyugtattam meg, akkor beszéljünk így, és ebben az engedményben mindenem benne volt, ami fölött igazán rendelkeztem. Elvesztettem a hatalmamat, és ez nem ma, nem most történt. Az én idétlen ötletemnek köszönhetô, hogy itt rekedtünk a második harminc napra is. Egyszerûnek tûnt, az agyongyötört angolján lélegzetelállítóan mesélô, minden tekintetben bennfentesnek bizonyult férfi ismeretségeit felhasználva bejelentkezni a nemzetközi segélyszolgálatnál, elintézni a papírokat, engedélyeket, vizsgálatokat. Kati fellelkesült, ment volna bárhová, ha én is ott vagyok, még mondta is, hogy jó lesz neki az a háborús közeg, legalább jobban láthatom, mennyi kiérlelt és kiérdemelt békesség van az ô szerelmében.
A felkészülés idôszakában elképesztô akarat dolgozott benne, talán egy kicsit a betege is lett ennek a kalandnak, és elôször ez ijesztett meg. Akik több dologra látnak rá, azok mindig félnek a monomániásoktól, pedig ennek fordítva kéne lennie. Valószínû, hogy az ijedtségemet nagyon kevés választotta el valami furcsa megbántódástól, amiért megint csak elhagy engem. Igenis elhagy, hiszen, mint egy rossz álomban, úgy láttam, a felém irányuló összes lendülete miként csúszik le az én szaros lelkemrôl, még csak azt sem mondhatnám, hogy akadálytalanul átáramlik rajta, nem, egyszerûen megérinti a felületét, és a peremén vagy a burkán körbeszáguldva a másik oldalon távozik, én meg csak szenvedek a hátrahagyott örvények izgató rángásait követve.
Az utazás egy varázslat volt, összetapadva töltöttünk hosszú órákat, talán egyetlen perc sem múlt el úgy, hogy valamilyen felületen ne érintkeztünk volna. Aztán a kopott repülôtérrôl a mesterséges kisvárosig vezetô út pazar természeti pompája s a tény, hogy napokon át a reménytôl eltelt testünk szépségében gyönyörködtünk, de úgy, hogy meg kellett dermedni egy mozdulat, mondjuk egy edény felemelése közben, és rácsodálkozni a másik állandósult készenlétére, hibátlan ritmusérzékére.
Mindenben csak a szépet láttuk. Seregnyi kékbe öltöztetett kisgyereket, kopasz fiúkat és fejhez tapadó fonatokba feszülô hajú kislányokat, akik a hatalmas udvaron olyan ügyesen ugrottak össze alakzatba, hogy már akkor gyanakodnom kellett volna. A szabadban majdnem mindegyiknek állandóan a szájánál a keze, a rosszul bevilágított helyiségekben szorongó ébenarcok egyenletes mosolyát viszont nem takarta semmi, eny-
nyibôl állt, mindösszesen ennyi volt a félénk bizakodásuk jele.
Ez a bódult állapot egy hétig tartott, tulajdonképpen addig, míg be nem dobtak minket a mélyvízbe.
Egyik reggel szóltak, hogy vegyünk magunkhoz élelmet, vizet, és ügyeljünk a lábbelinkre. Hosszabb túrára indulunk, melynek végcélja a pokol, hallottuk, mire Kati nevetett, és amikor átvezettek minket egy rozoga gerendahídon, a túloldalon magasodó két pálmafa közt ülô, egyiknek a hátát, másiknak a talpát vetô férfinak vidáman fel is integetett. A férfi tétován felemelte a balját, mintha vissza akarna inteni, de hirtelen megállt a keze, lenyúlt a derekáról lógó kis tartályhoz, vizet ivott a tenyerébôl. Nem is kellett nagyon lelépnem az útról, hogy meglássam a bal válla mögött a géppisztolyt.
Nem mintha ez olyan rettentô nagy újság lett volna – ENSZ-katonák még képeket is mutattak, melyeken ezek a kigyúlt arcú suhancok pózoltak a megkínzott és kivégzett áldozatuk fölött. Egyszerûen nem értettem, miért mennénk oda, ahol ezeket az olcsó, részvétlen életeket bújtatja az erdô és a tengert utánzó sár. Mi közünk van a tényleges téthez? Hiszen nem errôl volt szó.
Kerülgettük a haszontalan tüzeket gyújtó embercsoportokat, és ezen is nevettünk, hogy mennyire kell nekik a füst. Az érzés, hogy valami fölfelé megy, fejtegettük romantikus hangulatban, hogy valami ily könnyen elszabadul, ebben a világban, amelyben a megfeneklett hajó parancsnoki hídjára vezetô létra is elfeküdt. Minek táplálják a tüzet, kérdezte Kati a kísérônket, de nem kapott választ. Multik logóját láttuk a pólóikon, és mégsem értettük, mi van.
Aztán a vége, a túra végpontja, ahol a szétbombázott, órákon át a géppuskatûzben védekezô embereket raktározták, a hátravont erôket pihentették, úgymond, azokat, akik elérték a legtöbbet, amit lehet álmodni, akiknek a fekete bôrükön átütött az életben maradás örömének enyhén üveges sápadtsága, és Kati egyszerûen képtelen volt felfogni, hogy ezek még mindig a harci színek.
Nem engedtek semmilyen komoly összetûzés közelébe, erre nagyon vigyáztak. Viszont ott láttuk elôször, hogy ezeket a hátországban szórakoztatásra idomított kis majmokat itt felszabdalják, és a véres, nyitott, zsigereitôl megszabadított majomtesteket a fejükön egyensúlyozva hordják szét, hogy megkapassák a tûzzel, amint lehet, és egyék. Nem érdekelte Katit a bûz, amire pedig mindig panaszkodott, még az óceánnál is. Nem érdekelte a sok sebesült, a végtagjukat vesztett, alig serdült férfiak, a koszlott hullámpala alatti royal comm. center döngölt földjén elterülô testszerû ákombákomok, a háború alig kivehetô üzenetei. Azok a végtelenül talányos mosolyok sem, amelyekrôl ép ésszel már nem lehet eldönteni, hogy féljük-e vagy ünnepeljük. Amelyekre oly köny-
nyen mondanánk, hogy állatiasak, és Kati is mondta, hogy ezek úgy nevetnek, amitôl állati rossz érzése van. Kiélt az arcuk, és nem hisz már a nevetésükben sem. Akkor kérdeztem, hogy menjünk-e, de másnapra megint az óceán partján voltunk, és ott a naplemente látványa hihetetlenül könnyen szétfejti a félelemtôl csomósodott vonásokat.

*

Tegnap ráadásul meghozták azokat a fura halakat is, mondták a nevüket, de senki nem figyelt oda. Átment a szûrôn, afféle egészségügyi vizsgálaton, hm, és nekünk adták. Az ottani orvos javasolta, hogy együk meg, valahonnan hallott a zsír nélküli sütésrôl, mert egyfolytában a teflont erôltette, azt hadarta, hogy látta nálunk. Polytetrafluor-ethilén, mondta végül kuncogva a mi emberünk is, az európai, és mi nekiláttunk, hogy szétszedjük a halakat.
A helyiek orvosa egy mennyei ihletettségû alak, egy lógó tökû tünemény, akinek a golyói mindig kikandikáltak a rosszul felfogott törzsi ünneplô ruha alól, ha leülni készült. Volt egy „reklámtáblája”, melyen mindegyik ábra egy betegséget szimbolizált. Abu Bakarr Kamara Native Doctor, volt ráírva felül, és lent a sok-sok ábra. Azt is tudatta, hogy milyen messze van innen: mile 91. Ez több volt, mint furcsa, hiszen a doktor ott volt a közvetlen szomszédságunkban, és addig nem is hittük el, hogy az ijesztô távolság feltüntetése beválhat, míg nem láttuk a nála sorakozó pácienseket. Lehet, hogy volt egy Abu Bakarr 91 mérföldre, de volt egy itt is, és ennek kimondottan örültek a rászorulók.
Kati nevetett a tábla ábráin, és nevetve látott hozzá, hogy a halakat megtisztítsa. Én ott álldogáltam még egy darabig, az egyik kis rajz teljesen lenyûgözött, ahogy elnéztem, benne volt az egész történet. Az elsô hibás ítéletbôl máris törvényszerûen következik a hibás cselekedet. És a cselekedet, bármilyen módon vegyünk részt benne, tôlünk éppen annyival erôsebb lesz, hogy ne értsük. Márpedig ilyenkor csakis Abu Bakarr segíthet. Néztem az ábrát, amelyen egy meztelen férfi és egy meztelen nô szorította össze a medencéjét, miközben mindkét kezükkel egymás csípôjét fogták, de a felsôtestüket, miként a lábukat is, messze eltartották a másiktól. Erre szövetkeztünk, gondoltam elôször, de az ábra mellett az volt felírva a betegség megnevezéseként, hogy „Love me I love You”. Kati nem tudhatta, hogy a sok közül melyik ábrát nézem, nem sejthette, hogy mi jár a fejemben, de abban biztos vagyok, hogy volt összefüggés az én elbírhatónál gyorsabb felismerésem és az ô sebesülése közt. Vékony hangon kiáltott fel, s amikor elemelte az ujját a hal rózsaszín húsától, levált róla a vér egy vékonyka szála, alig láthatóan ment utána, amerre Kati hátrált.
Hisztérikusan nevetett, és a por is annyira megbolydult a lába alatt, mintha légcsavar kapott volna alá. Talán fél méterrel mellette húzott el a teherautó. Amikor megfogtam a vállát, és szólni akartam, hogy észnél legyen már, azonnal az ábra ugrott be, és nagy-nagy kedvem lett volna a medencéjéhez nyomni a medencémet. Vagy szólni, hogy most még, és éppen csak ezt, megtehetjük.

*

Nekem te ne ugass, mondta Kati, és a hátát a fal mélyedésébe nyomta. Elgondoltam, hogy megindul a vér a tegnapi sebbôl, miközben tudtam, hogy ilyesmire esélyem sincs. A coke-os doboz pirosa? Ugyan. Milyen kevés dolog kell, nézd csak, egy majom, ami kibillent téged a békébôl. A szerelem kiérlelt és kiérdemelt békességébôl. Kati nem értette meg azonnal, mire célzok, de amikor rájött, úgy tett, ahogy a képzeletbeli lényeknek rendelték. Felém mozdult egy kicsit. Reméltem, hogy egy csókot akar kezdeményezni, de így, hogy közelebb került hozzám az arca, már bántó volt az elfogódottsága. Haza akarok menni, mondta.
Egybôl, minden átmenet nélkül kezdtem félni, és valamiért azt szerettem volna, hogy a falnak abból a mélyedésébôl, ahonnan a háta kiemelkedett, soha ki ne jusson, vagyis hogy a saját helyzetén ront, ha onnan elkívánkozik. Megragadtam a vállát, és visszanyomtam. Nem tiltakozott, hagyta, csak beszélni akart, kifaggatni engem, hogy mi az akadálya az ô szabadságának.
Semmi, te bolond, mondtam neki, elengedtem, és megvártam, míg eltûnik a szemem elôl.

2

Éjszaka felborult a kisasztalom, amin a diktafonomat is tartottam, és a készülék földet érve magától beindult. Talán csak egyetlen másodpercnyi surrogó szünet után, ahol a történtekrôl szóló beszámolómat lefekvés elôtt abbahagytam, felhangzott egy hang, egy csodálatos nôi énekhang, a szalagon eredetileg fent lévô anyag folytatása. A tévében látott francia mûvészfilmbôl vettem fel egy hónappal az indulásunk elôtt. Meghallottam, és szinte azonnal ráfonódtam a kialakuló dallam körvonalaira, nyúltam a diktafonért, a karomat mereven elôrenyújtottam a nem túl szép, de annál varázslatosabb hangú nô szellemképe felé. Elhoztam ide a hangját, persze csak annyi volt már meg, amennyit hagytam belôle, amennyi kihallatszott a zordan búgó monológjaim alól.
A hang utat tört magának, és bizonyára jó messzire eljuthatott. Ültem az ágyam szélén, és néztem utána. Mint egy angyal, sóhajtottam fel. Kis idô múlva Kati lökte be az ajtómat, szandál, a drága kis dombjaira feszülô pamut edzônadrág és vakítóan fehér melltartó – megállt a bejáratnál. A diktafon kereséséhez felkapcsolt lámpám anyagtalanul narancsos árnyjátéka nem bírt a fôtér katonai nagyreflektorának fényével, mely kintrôl, hátulról vágta körbe Kati alakját. Amíg nem mozdul onnan, nem láthattam. Azaz egyetlen pillanatra megláttam, és ezért tudtam, mi van rajta, de utána úgy állt meg, hogy az árnyékának holtterében maradjak, ahonnan nincs kiút, nincs lehetôség mozdulni, szólni.
A fények apró elmozdulásaiból jöttem rá, hogy már megint sír, felálltam, hozzá akartam lépni, mire elszaladt. Utána lódultam, áthúztam az arcom a késve reagáló parfümfelhôn, de a második ház után meg kellett volna valahogy állnom, mert szembejött a doktor, Abu Bakarr, akibôl talán nemcsak kettô, hanem három is van. Amennyire láthattam, mélyen barázdált arca felragyogott, széttárta karját, és kis híján bele is szaladtam. A férfiak feszes tartózkodásával kellett volna fogadnom az örömét, hogy szabadulhassak, de azon kaptam magam, hogy örülök neki. Abunak jót tett volna, ha megölik a háborúban valakijét, ezt mondtam pár nappal ezelôtt Katinak, amikor meguntam a doki fel nem olvadó, pimasz vigyorát. Állandóan a sarkunkban volt, mindent tudni akart rólunk, elsôsorban azt, hogy éppen akkor mi a véleményünk egymásról. Hogy van a kis szerelem, kérdezgette negédesen, mintha egy gyerek állapota érdekelné, egy átmenetileg kezelhetetlenné vált rosszcsonté. Ilyenkor hosszú fekete mutatóujjával meg is fenyegetett minket, a hideg futkosott tôle a hátamon. A közös fürdõben voltunk, amikor megláttam, mekkora van neki. Lehetetlen volt feldolgozni, hogy eny-
nyi idôs korában… Szabályosan élt, táncolt, súlyosan fordult, mint egy önálló akarattal bíró, vele régi szövetségben lévô állat, mint az itteni feketék legjobb barátja. Katinak azonnal elmondtam, és meg is kérdeztem kényszeredetten nevetgélve, mit szól, majd kérek tôle receptet hozzá, de nem találta viccesnek. Szakadatlan figyelmessége miatt Kati rajongott Abuért, ezután csak még inkább a rabja lett.
Nem a méretes kolbásza miatt, sokkal bonyolultabb a történet. Megalázkodtam Kati elôtt azzal, hogy elmondtam mindezt. Akaratlanul is céloztam ezzel az enyémre, és a tagadhatatlanul jelentôs különbség elôlépett, mint egy katona a sorból, hogy jelentem, itt vagyok. Jelentem, mondanivalóm van. A mi doktorunk, az európai, aki az elsô itteni majom láttán szinte megdermedt, és azóta is, ahányszor besegített éles vadászkésével a feldarabolásuknál, mindig csak Galenust emlegette, a több száz elveszett értekezését, melyeket majmok boncolása után jegyezhetett le, a mi európai doktorunk leereszkedô stílusban válaszolt minden kérdésemre, és csak azt hajtogatta, hogy ô is, igen, ô is kíváncsi, szívesen kettévágna egy ilyen hengeres erôdítményt. Hozzá is tette röhögve, you now, pillbox, aztán otthagyott. No jó, késôbb még odajött, nézz szét, mondta nekem, itt más a fontos, csak az élô férfi pénisze képes erekcióra.
Ezek ketten nagy tiszteletnek örvendtek. A két doktor. Hiába volt, hogy az egyik olyan táblával hirdeti a tudományát, ami nálunk valószínûleg képzômûvészeti alkotás lehetne, de nem egy orvos jelképes erôdemonstrációja, névjegye, melyet látva elhagy minket a kétely. Hiába, hogy az egyik talán csak kuruzsló, míg amelyiket mi hoztuk, legyen akármilyen mély pszichotikus krízisben, mégiscsak jeles tudományos intézményekben edzôdött. Olyan nagy volt a különbség köztük, hogy az volt az érzésem, Ted, a mi orvosunk mondhatott volna bármit Abunak, megsérti vele. Nem ez történt, jól kijöttek, és Abu, aki úgy járt-kelt köztünk, mint egy türelmes ápoló, Ted felé mindig komoly arccal fordult. Hallottam, hogy tanácsot ad neki, mert Ted folyton siránkozott, panaszkodott, hogy a lányát egyedül neveli, és a kicsike éppen Bécsben zongorázik egy méregdrága intézetben, ráadásul a szerelme miatt havonta átruccan egy-egy hétvégére Budapestre. Mit fizet az ENSZ, és játszotta, mintha csókot dobna, mint amikor a bûvész ráfúj a kezére, és aztán mutatja, nincs benne semmi.
Ellenben Abu családja ebben a förtelmes felfordulásban is együtt maradhatott, három generáció viszonylagos jólétben. Ezek itt nem is mernének hozzányúlni, hiába van kitalálva a bomba meg a géppuskatûz a helikopterrôl, hogy ne kelljen a szemébe nézni közben. Még ha elpusztulna is, az emléke is veszélyes, van neki valamilyen szimbolikus identitása, amirõl nekünk sejtelmünk se lehet.
Egyszer volt csak mérges Abu, amikor kellett, mert egyszer kell. Gúnyosan szúrta oda egy egyébként szolidáris vitában, vajon hogyan kerülünk mi a ti köreitekbe, mi? Fedetlen testek, a bôr! Ezt mondta. Mint egy elegáns bálon egy meztelen nô… És hallottam, hogy Kati halkan felsikkantott – Bulgakov, mondta, de rögtön vissza is vonult megint.
Sztereotípiák! Én így lázadtam ezek ellen, hogy ezt ordítottam Kati fülébe. De akkor minek jöttél ide, kérdezte ô. Kati józansága sokáig tartott, valamiért tilalmassá vált számára a gyengeség, táplálta a tüzét Ted, meg ez az Abu is, mondom, rajongott érte. És ahogy most Kati után iramodván elkerültem Abu karját, nehogy beleszaladjak, mintha lefoszlott volna a szemem elé tekert kötés, egy háborús sebesülésbôl gyógyultam volna ki, azonmód tisztán láttam mindent. Sikerült egyenesen megállnom elôtte, elôrenyújtva a jobb karomat, mintha a hangját akarnám a diktafonommal felvenni, ennek a fekete angyalnak a prédikációját rögzíteni, mi végre vagyunk, mi végre van ô, és a halvány jelentésváltozások természete szerint egyáltalán létezik-e még a kis szerelem. Mert sajnos rá kellett jönnöm, hogy Kati az Abu háta mögötti ajtón szaladt be a házba, és ez a termô- és teremtôerôvel bôven ellátott és talán épp ezért most valamiként nôiesen szépnek érzett fekete óriás, ha nem vigyázok, az ellenségemmé válhat.
Kati kiborulása! Hm… Ezek szerint akkor szó sincs azokról a majmokról meg az ô testüknek a felbontásáról, aminél jobban fáj, ugye, ha látjuk, hogy még élve emésztjük el ôket, szolgálatunkra fogjuk ôket, idomítjuk, igényünk szerint. És ha sikerül, mindnyájan jót nevetünk. Elvakult dühömben, miközben persze mozdulni sem mertem onnan, ahol álltam, egyetlen árva, megveszekedett, fájdalmas csellel beütött, hogy Kati ugyanilyen idomítási folyamat végén jár velem, de még nem minden tökéletes. Még kilátok a zsákból, ahogy szokták mondani.
Álltam Abu elôtt, és nem mertem a szemébe nézni. Ô kitartóan mosolygott, a karja még mindig kitárva. Majd’ szétszakított a düh és a féltékenység meg a tehetetlenség kínja, a veszteségé. És éjszaka volt, soha még ennyire nem volt messze a reggel. 
A jobb karom elôrenyújtva maradt, le kellett volna engedni, hihetetlen, de ezt tartottam a legfontosabbnak. Nem vagyunk szimmetrikusan. Kettô kar ott, egy itt. Az európaiak nem ölelnek, hanem kezet fognak. Már ott tartottam, hogy én is felemelem a másik karomat, és megöleljük egymást, végül mégis ehhez a nyílt erôszakhoz folyamodom, amikor meghallottam a hátam mögül a francia mûvészfilm angyalának hangját, a capella, fogjuk rá, hogy az otthon szirénhangjait, végre kaptam valamit a szépségének eltûréséért. És bizony a szignifikánsan aszimmetrikus jobbommal pofán csaptam Abut, aki aztán egyetlen hang nélkül tûnt el a közlekedésre szolgáló palló alatt örvénylô hideg feketeségben.