Ijjas Tamás

Saját romok

Itt megint ásnak, egészen a rothadásig,
nincsen kiút Rómából, minden ide
vezet. A régészlány csupa szem
és csupa üreg, torkomig nyúl,
odáig vagyok érte, idáig vagyok
vele. Olyan régi a kút, mondja,
szinte hallja az ember az
ezer éve belehulltak sikolyát.
Nem szeretem, ami itt van,
mutat bal oldalára, mintha
valami méhek, a mellkasára
teszem a kezem, és nekem sajog.

Ezt álmodtam, mesélem másnap
Petrának, Balázsnak a régészlányt,
a férfi keze a nő hasán, a gyermek
most úgy rugdalja a méhet,
mint lovát a menekülő. Szandra
felöltözött, nyit rá az idillre Örs,
mehetünk. Csak nekem nincs párom,
kopogtat bent egy régészkalapács,
a fiúk egy harkályt próbálnak
lekapni, de a kép nem sikerül,
Szandra minden résbe benyúl,
mintha aranyat keresne, örök
ifjúságot, vagy csak egy csontot.

Aztán belenyúl a szobalány
a szemüregembe, végigsikálja
a látás előterét, arca a tegnapi
régészé, de ő csak takarít,
mélyebbre nem ás, emelgeti a
porszívócsövet, Hannibálra
gondolok, ahogy lengeti ezt
az elefántormányt, én vagyok
besózva most, nem a porig alázott
város, nem az otthonom. A nő
borostyánkőben őrzi mozdulatait,
himbál nyakában a lánc, a
szemekben a hártyásszárnyúak,
int, eltakarodhatok.

Itt minden görbe, csak maga
nyílegyenes, nézik Örs tenyerét,
Petrának császárt ígér az asszony,
késeket, amik kimetszik a kislányt,
Petra mosolyog, fiú lesz, tudom,
hogy fiú, magának semmi újat nem
hozok a napvilágra, mondja,
és átöleli Balázst, Szandrára tollak
fognak hullni, vándormadarakról
a tollak, engem nem felejtett el,
kiált utánunk, rám csak emlékezik.
Aztán Caravaggiót nézünk, Szent
Pál megtérését, mire a Piazzára érünk,
a fény őrhelyét átveszi a vakság,
mint egy búvárharang, süllyed egyre
mélyebbre a város, körülöttünk
szirének, tritonok. Nyomunkban
egy emléktrágya árus, hárman
fiúk legalábbis így neveztük el,
a Spanyol lépcső alján veszek
tőle egy láncot, ha állandóan
hordom, szabad lesz a szívem.
Mutasd csak, Örs kikapja kezemből,
milyen ordenáré láncszemek, kecskedrazsé,
komolyan mondom, kecskedrazsé.

A harmadik álom mélyén csak
az iszap, a régészlánynak, akárhova
nyúlok, nincsen teste, csupa gödör és
csupa cserép, mint a Forumon a romok,
olyan ez a szeretkezés. Otthon a kádat
sikálják így, a vízkövet marják
ecettel, egyre tisztább, hol a helyem,
szidolozzák a kilincseket, legyenek
frissek az ujjnyomaim. Így ébredek.

Még fél napunk van a város szívében,
érméket dobunk háttal a kútnak, jobb
kézzel kell a bal váll fölött, tipikus
turisták, röhögünk magunkon, mintha
a város emlékezne ránk. Lassan
beköszönt március idusa, készülődik
Caesar, és készülődnek a kések.
A reptéren zaj van, otthon nemzeti
ünnep, így hasítunk bele az égbe,
így vágja ki belőlünk a megtérés
a hasunkba varrt köveket, vagy csak
az afrikot? Nem vesszük észre, hogy
már nem is beszélünk, ez már császárkor,
nemzeti dal, nyakunkon lánc van – fejedelmi
többes, úgy leszünk szabadok, ha magunkra
nem, mint egy főre, gondolunk. A cukrot
körbe adjuk, ne szédüljünk bele, ahogy
az úti céltól végleg elemelkedünk. Ásunk
csak, egyre magasabbra ásunk, és mégis
mindig ugyanide lyukadunk ki: búcsúból
épült az örök város, mit akarunk saját
romjaimra porcukrot hinteni.