Győri László
A TŰZOLTÓLAKTANYA
A tűzoltólaktanya udvarán
mindig játszanak valamit,
úgy művelik délelőtt, délután
a röplabdát, a lábfocit,
akár a vérbeli profik.
Közben akkorákat ordítanak,
az egész utca zeng bele,
harsányan, akár a trombitahang,
úgy üvöltenek eleve,
rezeg az ablak üvege.
NB I-esnél is jobb ez a meccs!
Hát még hogyha sziréna szól,
az ám a kanyar, a chaplini szkeccs!
Kirobognak a ház alól,
de már késő, de már hallani: reccs.
A tűzoltólaktanya szomorú,
kihal az udvar, néma lesz
a sok játékos, ragyogó fiú –
az erőnlét fölösleges,
elhamvadt minden, itt az est.
MASKARA
Ki van sminkelve, csupa maskara,
akár a némber, ingerlő, pedig
ríme sivár, az egész vers frigid,
olvasd, hiába, föl nem izzana.
Dehogy azt mondja, amiket beszél
enyelegve, egyre csak közelít
a lényegeshez, a mély tövekig
egyetlen szava soha el nem ér.
Sír, jajveszékel, poshad, igazi
kín gyötri, lassú, végtére amíg
a jóban is csak ártalmat gyanít,
ki kéne – szépen – józanítani.
Máskor melegen elmosolyodik:
– De jó, hogy látlak! – Olyan emberi,
olyan kedves, és olyan szívbeli,
kifecseged egyből a titkaid.
Nem erkölcsös és nem erkölcstelen.
Nem vált meg senkit, nem bizonytalan.
A génje árad. Vagy nincs, vagy ha van,
esetlegesség, nemző boncterem.
