Győri László

A TŰZOLTÓLAKTANYA

 

A tűzoltólaktanya udvarán
mindig játszanak valamit,
úgy művelik délelőtt, délután
a röplabdát, a lábfocit,
akár a vérbeli profik.

Közben akkorákat ordítanak,
az egész utca zeng bele,
harsányan, akár a trombitahang,
úgy üvöltenek eleve,
rezeg az ablak üvege.

NB I-esnél is jobb ez a meccs!
Hát még hogyha sziréna szól,
az ám a kanyar, a chaplini szkeccs!
Kirobognak a ház alól,
de már késő, de már hallani: reccs.

A tűzoltólaktanya szomorú,
kihal az udvar, néma lesz
a sok játékos, ragyogó fiú –
az erőnlét fölösleges,
elhamvadt minden, itt az est.

MASKARA

Ki van sminkelve, csupa maskara,
akár a némber, ingerlő, pedig
ríme sivár, az egész vers frigid,
olvasd, hiába, föl nem izzana.

Dehogy azt mondja, amiket beszél
enyelegve, egyre csak közelít
a lényegeshez, a mély tövekig
egyetlen szava soha el nem ér.

Sír, jajveszékel, poshad, igazi
kín gyötri, lassú, végtére amíg
a jóban is csak ártalmat gyanít,
ki kéne – szépen – józanítani.

Máskor melegen elmosolyodik:
– De jó, hogy látlak! – Olyan emberi,
olyan kedves, és olyan szívbeli,
kifecseged egyből a titkaid.

Nem erkölcsös és nem erkölcstelen.
Nem vált meg senkit, nem bizonytalan.
A génje árad. Vagy nincs, vagy ha van,
esetlegesség, nemző boncterem.