Darányi Sándor

(Már más izgatja…)

Emlékezni rájuk oly egyszerû!
Csak végy elõ régi fényképeket.
Hogy kisárgult apádból a derû!
Elmosta rajzát az emlékezet.
Már más izgatja, a következõ –
Megúnta, aki addig felkavarta.
És nincs is ebben semmi érthetetlen:
A test csupán fantáziája rabja,
Mint aki folyton más tükrébe vágyik;
S mert vágya végképp teljesíthetetlen,
Amit tesz, nem valódi, képzeletbõl
Ered mindössze. S hogy mi rossz van ebben?
Ó, semmi, semmi. Minden indíték
Átvág rajtunk, mint a vonatkerék.

(Ma játsszuk azt, hogy én nem én vagyok…)

Ma játsszuk azt, hogy én nem én vagyok,
s te sem te, hanem mind a ketten õ –
egyek vagyunk, s bármi egység mögött
az ugyanaz nem is oly meglepõ.
Az esti ima útlevél az álom
veszélyes birtokán átvágnod; méz-
madár vagyok: célom te éred el
helyettem, mit sem értvén. Nem nehéz
vakon élni, de hogy világtalan
vezessen mindkettõnket, téged én,
engem te, abban szörnyen benne van
a félelem s a kétely: hogy lehet
mindez, ami ilyen aránytalan?
Akárha nem vennénk lélegzetet.

Valahová, valakinek

Mikor mint robbanó gyufát,
Magamhoz veszem verseid,
Kénesõ kínod átitat:
Foszforeszkálni az tanít.

Lábamra fér-e lábnyomod?
Körém simulsz-e, drága ûr?
Igaz-e, hogy fiad vagyok?
Rangrejtve várlak legbelül,

Hol csillagot játszol, lehet.
Boldog zsivaj. Nagy csend. Örök.
Násznak ropogó fegyverek.
Ministránsok és füstölõk.

A túlparton már Afrika.
Meghajszolt vad, szíved remeg,
Míg ott ülünk, s hallgatjuk a
Lassan közelgõ lépteket.