Bazsányi Sándor

A SAJÁT ÉS AZ IDEGEN

Lackfi János: Halottnézô
noran, 2007. 232 oldal, 1999 Ft

Petôcz András: Idegenek. Harminc perccel
a háború elôtt
Palatinus, 2007. 244 oldal, 2600 Ft

Lackfi János és Petôcz András közel egy idôben megjelent regényei között jóval több a különbség, mint a hasonlóság. Ha egyáltalán, akkor csakis formális értelemben utalhatnak egymásra, amennyiben mindkét könyvben egy-egy gyerek meséli el élete egyik meghatározó szakaszát. És ezen túl csakis eltérésekrôl beszélhetünk. De számomra most éppen ezek az eltérések az érdekesek. Éppen ezért írok egy kritikát a két regényrôl. Nézzük hát a nyilvánvaló különbségeket. Lackfi könyvének elbeszélôje gyermekkori önmaga; Petôcz a történetéhez elbeszélô fôhôsnek egy fiatal lányt kohol. Az 1971-ben született Lackfi saját gyermekkorának világát, a hetvenes-nyolcvanas évek Kádár-rendszerének mikroklímáját hevíti újra; a tizenkét évvel idôsebb Petôcz egy pontosan nem meghatározott – részleteiben és alapvonásaiban azonban ismerôsnek tûnô, tipikusan kelet-közép-európai – háborús terület és idôszak tér- és idôszerkezetébe helyezi a történetét.
És míg Lackfi az elbeszélés során nyelvi, szemléleti és érzületi síkon újra a sajátjává teszi, szépirodalmi szinten mintegy újratanulja a múltját, vagyis felnôtt fejjel elfogadja azt, ami neki gyerekként adatott, mégpedig szapora szavú mesélôkedvvel, addig Petôcz (Bodor Ádámra vagy éppen Kafkára emlékeztetô) realisztikusan lidérces világot teremt, amennyiben a konkrét kortól és idôtôl elvonatkoztatott regény minden ízében a címben kiemelt idegenséget hordozza – nem utolsósorban a legalapvetôbb, legprimitívebb mondatszerkezetekre korlátozott, ámde éppen ezáltal provokatívan mûvi nyelv jóvoltából. Nézzük például a nyitósorokat: „Egy pohár víz. / Leteszi a kôre, épp valami sárga virág mellé. Talán krizantém. / Akár krizantém is lehet. Nem tudom. / Nem ismerem a virágokat. Az ibolyát ismerem, meg a hóvirágot.” (9.) Lackfi viszont ízesen bôvített, érzéki mondatokban beszél az érzékien puha diktatúra anekdotikus és mentális következményeirôl; mely stiláris ínyencség a fôszövegbôl kiollózott fejezetcímekben is tetten érhetô, például: Úgy nézett ki, mint Fantomas; Mennyei öblítôillatú ruhák; Kölnibe mártott hóvirágsajt. A Halottnézô szerzôje hosszú, követhetôen tekergô, direkt infantilizmusokkal spékelt, ámde felnôtt módon kézben tartott mondatokban ad számot gyermekkori tapasztalatairól; aktív öröm, azaz élet- és beszélôkedv nyilvánul meg minden sorában. Az Idegenek-ben viszont egy sokkolóan, hiszen többszörösen passzív hôs, 
az ellenséges katonák által megszállt városkában élô nyolcéves kislány nyelvi önértelmezését követhetjük a kifejezetten nem gyerek vagy ha gyerek, akkor is koravén s így nem gyerek látószögbôl.
Petôcz regényének mintája – ábrázolásának tárgyában és módjában – nyilvánvaló: Agota Kristof nagy sikerû Trilógiá-ja és azon belül elsôsorban A Nagy Füzet. (A magyar származású, Svájcban élô és franciául író Kristof önéletrajzi könyvét, Az analfabétá-t egyébként a közelmúltban éppen Petôcz fordította magyarra.) Míg például Lackfi könyvét összevethetnénk a fülszövegíró Dragomán György A fehér király címû regényével – ha nem volnának azok is olyannyira különbözôk. Dragomán ugyan „kedélyességében is nyomasztó” könyvet ajánl az olvasónak, aki viszont Lackfi könyvét forgatva semmiféle nyomasztó érzést nem fedez fel a kedélyében, semmiféle olyat, mint amilyet a romániai diktatúra nyolcvanas éveiben játszódó Dragomán-regény olvasásakor érzett, persze a „kedélyesség” leghalványabb árnyalata nélkül. 
A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán a „legvidámabb barakk” felnôttnyelvi eufemizmusa egy gyermek számára tényleg nem eufemizmus volt, hanem a valóság maga, még akkor is, ha az apáknak más jutott ki, másként jutott ki ez a néhány évtized. Mondhatni, Lackfi szerencsés helyen és évjáratban született – aminek az elôfeltétele meg persze az volt, hogy a szülôk és nagyszülôk jóval kevésbé szerencsés évjáratban szülessenek.
A minden porcikájában „kedélyes” Lackfi-regény perifériáján ugyanakkor megjelennek az elôzô generációk vesztesei – ámde hangsúlyosan a zsigeri önfeledtségre hajló gyermeki nézôpontból, például egy szokásos csibészség kapcsán: „…amibôl balhé lett meg hosszú prédikációk, amiket anyám tartott esténként arról, hogy utcaseprô leszek, vagy még az se, mert az utcaseprô tisztességes munkásember, nagyon sok közöttük a mûvelt egyéniség, a lecsúszott arisztokrata, operaáriákat dúdolnak, és kiszedik a szemétbôl a régi gót betûs könyveket, amiket már az antikváriumok se vesznek át, nem képes más elolvasni azt a kacifántos írást, csak a mûvelt utcaseprôk”. (219–220.) Ha valakinek a kádári idôkben gyermekként kis érzékenysége, csöppnyi öröklött tartása vagy zsigeri köze volt a politikailag elfojtott kulturális hagyományrétegek valamelyikéhez (nem utol-
sósorban a részben-egészben megnyomorított felmenôi révén), akkor jószerivel csak nyerhetett ezekben az években, vagy legalábbis nem veszített el mindent. Nem is beszélve a személyre szabott lelki javakról, veleszületett tulajdonságokról. Az életkori és alkati immunitást senki és semmi nem veheti el a Lackfi-regény hôsétôl (vagy írójától), hiszen a gyermekség, a gyermeki kedély az ábrázolt években tényleg biztos hátteret nyújthatott mindenhez, bármihez, ami történt vele és körülötte. Ahogyan azt például könyvünk jellegzetes szövegzárványai, az ifjúsági és indiánregények motívumaiból vett, rövidebb-hosszabb részletek is sugallják, amelyek tehát nem ellenpontozzák, hanem érzületileg nyomatékosítják a Kádár-korszak egyik sajátos vetületét, hitet tesznek 
a korszakon egyszerre felülkerekedô és benne álló gyermeki vitalizmus mellett. A Halottnézô legbaljósabb vándormotívuma, a sötéten titokzatos kalapos ember is végül ártatlan felnôttként, tisztes késköszörûsként leplezôdik le az utolsó oldalakon, miközben ráadásul a könyvcímre utaló fejezetcím (Bámul rám a halott szemével) lidérces voltára is barátságos fény vetül, nem utolsósorban a leírásban használt köz- és gyermeknyelvi fordulatok jóvoltából: „A nyest kiszívta a [japánkakas] vérét, csak a nyakán volt egy nyolcas fúrófej nagyságú lyuk, kiürítette, mint egy üdítôs palackot, aztán ott hagyta a fû közepén, és most itt bámul rám a halott üvegszemével.” (227. – Kiemelések: B. S.)
A tipikusan – noha idônként mintha anakronisztikusan – gyermeknyelvi fordulatok („…Fickó a nyugdíjas pedagógusotthon kertjében próbált levadászni egy macskoszt a fáról…” 137. – kiemelés: B. S.) mellett a felnôtt visszaemlékezéseiben rendre felbukkan egy-egy kor- és életkorfüggô kép vagy hasonlat, amelyek révén üdítôen heterogénné, színessé válik e próza világa, például: „…nyikorgott a talicskakerék, és ütemesen mormogott a betonkeverô, mint a Marco Polo-filmben a buddhista szerzetesek kórusa”. (142.) Lackfi mindig élvezettel és élvezetesen mesél, sosem akar ennél többet, nem teszi magasabb szintre a lécet. Pontosabban a választott mûfaján belül mindig meggyôzô szinten tartja a mondatait, leírásait és történeteit. Könyvének érdekessége, szolid bája, hogy a gyerekkori történetek mindig valamiféle kevert hangfekvésben, kettôs beszédhelyzetbôl szólalnak meg; esetenként nem is tudjuk eldönteni, hogy most a felnôtt által utánzott gyerek vagy egy gyermekségébôl kilábalni képtelen (mert nem hajlandó) felnôtt beszél hozzánk. A regényhôs narratív identitását éppen ez a termékeny – nem túlzottan szofisztikált, ámde hatásos – eldöntetlenség garantálja.
Más az elbeszélés helyzete Petôcz regényében. Itt nincs kettôs identitású hangfekvés, hiszen az elbeszélô és az író között nincs nyilvánvaló rokonság (mint Lackfinál vagy éppen Agota Kristofnál): Petôcz megteremt egy figurát, akinek ismert életideje azonos a regény idejével, noha egy-két utalásból tudhatjuk, hogy az „ekkoriban” történô eseményeknek volt valamiféle elôzménye „akkoriban”: „Soha nem tudtam meg, mitôl is volt olyan boldog ekkoriban az anyám. […] Korábban, amikor még egészen kicsi voltam, örökké félt. […] Akkoriban, amikor még egészen kicsi voltam.” (108.) A jövô viszont jócskán bizonytalan, csak annyit tudunk, hogy a regény végén ábrázolt pincefolyosó-jelenethez képest „éppen harminc perc múlva háború lesz”. (241.) Az idegen katonákkal számításból flörtölô anya nem csak azért fontos szereplô, mert jó darabig – erôszakos haláláig – kíséri a lányát a regényvilágban, hanem azért is, mert ô közvetít az eleve veszélyeztetett gyermekség és a kényszerûen koraérett felnôttség között, ahogyan az elsô számozott fejezet nyitómondatában áll: „Hazudni anyám tanított.” (15.) Noha jó szándékú kórházi orvosa a bombatámadás során szerzett sebesülésébôl felépülô kislányt arra biztatja, hogy „ne engedje, hogy csak úgy sodorják az események” (188.), mégiscsak sodorják az események. És noha mindig van mellette valaki, az anya, a plébános, a katonák vagy alkalmi barátok, létezésmódja mégiscsak a megválthatatlan magány és a passzív állandóság. Legfeljebb a magány és az állandóság érzete mélyül és fokozódik: „Szóval, semmi sem változott. / Persze, ez nem igaz, mert az is változás, hogy mindenki sokkal szomorúbb, mint korábban.” (195.) A pasz-
szivitásra kényszerítô közegben az aktivitás maximuma – maga az elbeszélés lesz, a korlátozó körülményekkel párhuzamos korlátozott, egyszerûsített nyelvhasználat. Éppúgy, ahogyan azt a Kristof-regények mellett a berlini szovjet megszállás idején játszódó német könyvben, 
a nagy sikerû Anonymá-ban tapasztalhattuk.
És azt is az Anonymá-ból tudhatjuk, hogy a tárgyias elbeszélés meghatározó iránya a korlátok közé szorított létezés egyik alapszintje, a túlélés vágyát hordozó stratégia lehet, elsôsorban a nôi testtel folytatott cserekereskedelem, ételért, biztonságért, bármiért. Petôcznél ezt a morálisan nem megítélhetô döntést az anya jeleníti meg. Míg az eszmélô kislány számára csak a redukált létezés másik alapszintje, a környezô dolgok és korlátozó helyzetek felfokozott érzékelése marad, legyen az akár a „vaskerítés hûvös érintése” a tenyérben (193., 196.), akár az iskolaépületbe terelt emberek szomját oltó „világossárga folyadék a befôttesüveg alján” (215.), a kényszerûségbôl összegyûjtött vizelet. Vagy akár az ôt megerôszakoló katona teste, amelyrôl leginkább egy korábban látott üzekedô kutya jut eszébe: „A combja kövérkés, fehér, barna anyajegyek díszítik mindenütt. / A farka vörös, duzzadt, de nem merev. Nem olyan, mint a kutyáé volt, nem egy hosszú, merev vörös oszlop.” (67.) Az elszenvedés általános léthelyzetének legmélyebb bugyra a testi szenvedés, amelynek ábrázolása során mintegy kiteljesedik a lankadatlan érzékeléssel párhuzamos közlô hangfekvés radikalizmusa.
Az Idegenek elbeszélôje számára – többszörösen kiszolgáltatott volta miatt – tényleg szinte mindenki idegen. Mert felnôtt. Mert férfi. Mert felnôtt férfi. Mert külföldi felnôtt férfi. Mert rajta nemi erôszakot elkövetô külföldi felnôtt férfi. Mindenki idegen, aki „barbár”, „felszabadító” vagy csak egyszerûen „messzirôl jött”. Idegen a XX. századi kelet-közép-európai régió és történelem megannyi típusa, szóljon bármilyen nyelven, legyen bármilyen hangzású neve: „Jó régélt, kicsi lány. Émlékezni Iván? Ném kéll félni. Iván ném bántáni sénki. Éngém hívni Iván, vádj Johnny, mindédj, áhodj ákárni.” (44.) Végsô soron Petôcz regényvilágában az idegen mindig ismerôsnek tûnik, hiszen itt – miként régiónk távoli közelmúltjában – az idegenség állandó tapasztalata kínálhatja csak a saját élet megértésének (és megélésének) legsajátabb keretfeltételét. A Halottnézô világában, az elbeszélô számára viszont mindenki ismerôs, jó ismerôs, legfeljebb az okozhat neki gondot, miként terelje egybe ôket, miként rendezze egybe az ô közös múltjukra vonatkozó gondolatait. Ám ez a gond rendszerint rövid úton a képekben dúskáló mesélés örömébe torkollik: „Nem tudom beállítani a gondolatokat, szép sorba, mint egy osztályfényképen, hogy egyik se hunyorogjon fennakadt szemmel, egyik se vakarja a fülét, egyik se vágjon savanyú képet…” (201.) A felnôtt szerzô a nyilvánvaló idôbeli-szemléleti távolság ellenére, alkati okokból, tehát gyermeki örömmel beszél saját gyerekkoráról.
Petôcz a regényében elidegeníti a térség történelmi tapasztalatát, de éppen ezzel intenzívebbé (lidércesen sajáttá) is teszi, míg Lackfi a késôbbi éveket eleve sajátként ábrázolja, mert a sajátjának is érzi. Mindeközben az Idegenek erôsen támaszkodik például Agota Kristof prózájára, a Halottnézô meg idônként az ifjúsági regények érzületi és szövegszerû toposztárán élôsködik. Az egyik könyv talán a régebbi félmúlt mélyrétegét, a másik a közelebbi félmúlt felszíni gazdagságát kínálja. Persze mindkettô a felszínen, a stílus, a mondatok szintjén teljesíti be vállalkozását, az Idegenek lecsupaszított közlôformában, a Halottnézô a leírás és mesélés feldúsított alakzataiban. Érdekes volt egymás mellett olvasni a kettôt.