Barta Zsolt

ITT JÁRT DZSINGISZ

Dzsingisz kán és öröksége. A tatárjárás
Magyar Nemzeti Múzeum, 2007. május 23.–szeptember 2.

2006-ban volt nyolcszáz esztendeje annak, hogy a távoli Belsô-Ázsia füves pusztáin egy Temüdzsin nevû borjigid törzsbeli férfi magához ragadta a hatalmat, és egyesítette a harcias nomád népeket. Az 1206-ban lejátszódó események, divatos kifejezéssel, „nem jöhettek volna létre”, ha nincs egy ideológia, amely sebtében összekovácsolja a nomádokat, ám ilyen több is akadt. A kerek falú sátrak népe ideája, illetve az Örök Kék Ég (Köke Möngke Tengri), a legfôbb istenség mítosza elegendô volt ahhoz, hogy egységbe tömörüljenek azok az esküdt ellenség kategóriájába tartozó népek, amelyek hajlandók voltak behódolni az eszmének. Az államalapítás kusza eszméjének, hiszen az 1206-os esztendôt a mongolság eddigi legnagyobb kiterjedésû birodalmának, a Jeke Mongol Ulusz nyolcszáz esztendôs jubileumának tartja. A nevezetes esztendôben veszi fel Temüdzsin azt a Dzsingisz kán nevet, amelynek pontos megfejtésével máig adós a nemzetközi mongolisztika. Dzsingisz ulusza néhány évtized alatt hatalmas méretûvé válik, s 1227-ben, az alapító halálának évében már valóban jelentôs birodalmat hagy utódaira. Bár a történelem kisebb-nagyobb viharaiban a dzsingiszi állam röpke ötven esztendô alatt darabokra, egymással torzsalkodó utódállamokra hullik, a mongolság számára máig a dicsô múltat szimbolizálja. Azt a múltat, amelyet igyekeztek megôrizni még a legsötétebb évek, a Szovjetunió hivatalos éléstárának idejében is. Nem véletlen hát, hogy 
az 1991-es rendszerváltás idején minden magára valamit is adó párt Dzsingiszt tûzte zászlajára. Már ebben az esztendôben, az áhított függetlenség elsô évében felmerült az a gondolat, miszerint méltó emléket kellene állítani a mongol államiság hajdani megálmodójának és megvalósítójának, Dzsingisznek, de a lelkesedés kevés volt ehhez, komoly lobbi pedig nem állt a produkció mögé. 2003-ban az akkori mongol kormány kijelentette, hogy a legmegfelelôbb év az a 2006-os lesz, amely, s ezt írásos forrás, A mongolok titkos története címû krónika is bizonyítja, valóban jubileumi a mongolok számára. Az elhatározást ezúttal valóban tett követte, a cél pedig az volt, hogy olyan vándorkiállítás jöjjön létre, amely a mongol múzeumok leletei mellett a világ nagyobb gyûjteményeibôl is bemutatja a különlegességeket. 
A kiállítás kurátorai a mongol szakemberek mellett a bonni egyetem mongolistái voltak. A vándorkiállítás 2006 májusában érkezett Budapestre, ahol kiegészült néhány magyar múzeum leletanyagával, majd kinyitotta kapuit a nagyközönség elôtt. A magyar szakemberek az utazó nomád „cirkuszt” egy hajdani hazai apropó, a magyarországi tatárjárás (1241–
42) kevéske leletanyagának a bemutatásával kötötték össze. A termek, minden bizonnyal az eredeti koncepciónak köszönhetôen, kronologikus sorrendben követik egymást, legalábbis így tûnik a laikus látogató számára. Az elsô teremben a mongolok elôtti népek történetérôl lehet megtudni fontos mozzanatokat, számottevô lelet tanúskodik például az ázsiai hunok, hiungnuk (Kr. e. III. sz.–Kr. u. I. sz.) birodalmának hajdani nagyságáról. A hiungnu törzsszövetségrôl még ma is keveset tud a tudomány, ám a nemzetközileg elfogadott hipotézis ismeretlen török nyelvet beszélô népként aposztrofálja. Jogos lehet a kérdés, mit keresnek akkor egy, a Mongol Világbirodalmat bemutató kiállításon? Nos, a jelenlegi mongol tudomány 2002-ben hivatalosan is bejelentette, hogy a nemrégiben lezárult hun kori, Mongólia területén folytatott ásatások bebizonyították, hogy a hunok és a mai mongolok között genetikai rokonság mutatható ki. Nem más ez, mint a lassan, de biztosan kibontakozó „pánmongolizmus” eszméje, amely igyekszik mongolnak feltüntetni minden olyan elôdnek vélt népet, amely birodalmat hozott létre a belsô-ázsiai füves pusztán. Bár a nemzetközi mongolisztika a kérdésben egyelôre nem foglalt állást, Mongóliában e nézet nagyrészt elfogadottnak bizonyult. Az elsô teremben az ázsiai hunok bôséges és valóban szemet gyönyörködtetô leletei mellett helyet kapott két, feltehetôen már mongol nyelvû nép, a szienpi (I–IV. sz.) és a zsuanzsuan (IV–VI. sz.) is. Bár e törzsek története is csupán a fennmaradt kínai krónikák segítségével rekonstruálható, néhány jellegzetes szokásuk késô idôkig megmaradt. Ilyen például az a szienpi tradíció, mely szerint a jövendô vônek két évig kellett ingyenmunkát végeznie a kiszemelt menyasz-
szony szüleinek jurtájában. Ezt a hagyományt a mongolok titkos története, mely Dzsingisz és Ögödej nagykán életének epizódjait mutatja be, hosszan ecseteli, mint ismert, általánosan elterjedt szokást. A második és harmadik terem az I. és II. türk kaganátus történetét ismerteti. Itt válik átláthatatlanná az eredeti koncepció, ugyanis a türköknek vajmi kevés közük volt a mongol nyelvû népekhez. Így ha elfogadnánk is a hun–
mongol azonosság miatti elsô terem kronológiai elônyét, a türköket akkor sem lehet belegyömöszölni semmilyen rendszerbe. Ha csak esetleg abba nem, hogy Dzsingisz mongoljai elôtt éltek ugyanazon a területen, a VI–VIII. században. Ám ez édeskevés. A türkök bizonyítottan török nyelvû népek voltak, írásuk, amely egyfajta rovásírás, s távoli rokonságban áll a székely rovásokkal, mára már szinte tökéletesen megfejtett, így még a már említett „pánmongol” áramlatba sem férnek bele. Ettôl függetlenül a vándorkiállítás legpazarabb leletei nevükhöz fûzôdnek, köszönhetôen hajdani aranymûves mivoltuknak. A vándorkiállítás egyik szenzációja szintén a türkökhöz, pontosabban a II. türk kaganátushoz kapcsolódik. 2001-ben Mongóliában török és mongol régészek közös expedícióján került elô az a hatalmas, márványból készült fej, amely nagy valószínûséggel a 731-ben elhunyt Kül-tegin hadvezért, az utolsó türk kán, Bilge kagán hûséges emberét ábrázolja. A negyedik teremben, átugorva a mongoloknak írást kölcsönzô ujgur és a bizonyítottan mongol nyelvet beszélô kitaj államalakulatokat, Dzsingisz és kora tárul a látogató szeme elé. Azazhogy tárulna, ám a kor, melyben a nagykán élt és tevékenykedett, meglehetôsen leletszegény, és ez nemcsak rá, hanem közvetlen utódaira, Ögödejre, Güjükre és Möngkére is értendô. A furcsaság elméletileg érthetô, hiszen a nomád életmód, a letelepült életforma hiánya választ ad a kérdésre, a rendszeres szállásterület-váltás ugyanis nem teremtette meg azt a lehetôséget, hogy olyan állandó településeket hozzanak létre, ahol a régészek majd nagyobb mennyiségû leletre bukkanhatnak. Azonban 1235-ben Ögödej nagykán megalapította Karakorum városát, amely az akkori kornak megfelelô modern város, ahol kôbôl épült épületek, paloták, buddhista és manicheus kolostorok is álltak. Mindezt két korabeli követ-utazó, Johannes de Plano Carpini és Willelmus Rubruck leírásaiból tudjuk. 1368 után azonban Karakorum elnéptelenedett, értékeit és köveit pedig széthordták. Az egykori városra ma már csak az a kôbôl készült teknôsbéka utal, melynek másolata a budapesti kiállításon is látható. Az utóbbi évek ásatásai során a mongol és japán régészeknek sikerült egy kevés leletre szert tenniük, s bár eredeti céljukat, miszerint Dzsingisz kán sírját felleljék, máig nem sikerült elérniük, a Karakorumból elôkerült leletek mégiscsak egy legendás kor lenyomatai. Szablyák, kínai tükrök igyekeznek bemutatni a korabeli életet, valamint az a XIV. századból fennmaradt paidze (útlevél), amely igazi kuriózumnak számít. Ezeket a tenyérnyi lapocskákat a nagykán kancelláriáján állították ki, különbözô alapanyagokból (féldrágakô, nemesfém stb.) készültek, melyek a követ fontosságára utaltak. A paidzéken általában egységes felirat volt: „Az Ég erejével a kán neve szent legyen, aki nem hisz benne, azt öljék meg”, amit az úgynevezett ujgur–mongol írással alkottak. Az útlevelet a követnek feladata teljesítése után vissza kellett szolgáltatnia a kancelláriának, ahol eldöntötték, hogy a sok használat után megfelelô-e még vagy megsemmisítendô-e, ezért is becses emléke a kornak, hiszen viszonylag kevés ép példány található a világ múzeumaiban. Numizmatikai szempontból ez a terem a legértékesebb, hiszen hórezmi és turkesztáni érmék sorakoznak a tárlókban. Maga Dzsingisz, sôt még közvetlen utódai sem verettek pénzt, megelégedtek a szomszédos, kirabolt s a birodalomhoz csatolt területek érméinek használatával. Az ötödik terem az utódállamok történetével foglalkozik. Mivel az Iránban, Turkesztánban és az orosz fejedelemségek területein élô mongolok hamar letelepültek, majd asszimilálódtak, régészeti emlékeik is számottevôek. Sajnos kevés eredeti produktum van a teremben, azok a mázas csempék, amelyek Iszfahánból kerültek elô, inkább már az iszlamizált mongolság életébôl mutatnak be kevéske szeletet, melynek nem sok köze van a steppék népéhez. Természetesen ebben a teremben van kiállítva Güjük kán híres levelének másolata, melyet 1246-ban küldött IV. Ince pápának. Az eredeti okmány nem került ide, azt ma is a vatikáni tikos levéltár ôrzi. A mongóliai buddhizmus korabeli emlékeit állították ki a következô teremben. A buddhizmus két ízben hatolt be sikerrel Mongóliába; elôször a Juan-dinasztiát megalapító Kubilaj kán uralkodásának ideje (1260–1294) alatt, amikor a nagykán szövetséget keresett és kötött Tibettel, majd 1577-ben, amikor Altan kán Bszodnamsz Rgyamcó tibeti egyházvezetônek a dalai láma címet adományozta. A teremben elsôsorban Dzanabadzar öndör gegeen, mongol vallási vezetô 21 Tárát ábrázoló szobrai vannak, melyek valódi kuriózumok, és az Ulánbátori Múzeumból kerültek be a vándorkiállítás tárgyai közé. Valóban gyönyörûek, egyfajta spiritualitást sugároznak ma is. Az utolsó terem szintén tartogat kincseket a mongol kultúrát ismerô, iránta jobban érdeklôdô látogató számára. Nevezetesen Saravnak, a XX. században élt híres vagy inkább hírhedt festônek Egy nap Mongóliában címû képét, mely óriási vásznon mutatja be, kicsit pajkos humorral, mit is mûvelnek a mongolok. Önfeledten szeretkezô párok, lámaista szertartást végzô szerzetesek, állatot legeltetô, unatkozó pásztorok váltják egymást a vásznon, de Saravnak ez is a célja: a meghökkentés. Egy korabeli anekdota szerint az 1930-as években, hogy bûnhôdjön egy kicsit kommunistaellenességéért, megbízták az ulánbátori pártbizottságon, hogy készítsen egy Lenin-portrét, melyet ajándéknak szántak Moszkvába. Sarav el is készítette a képet, ám nem merték elküldeni a Kremlbe, ugyanis Vlagyimir Iljics úgy nézett ki rajta, mint egy alkoholista bokszoló. A Dzsingisz kán és öröksége kiállítás sok mindenrôl beszél. A sokféle, sokfelôl összehordott kiállítási anyag bár egyáltalán nem egységes, igyekszik megmutatni egy kis népbôl lett világbirodalom hétköznapjait. Mondhatnánk azt is, hogy rés nyílt a mongol történelem megismerése felé. Rés, de ajtó nem.