Takács Zsuzsa

8 ÓRA 1 PERC

Amikor reggel van már,

egyszer s mindenkorra túl

vagyunk az előző napon, betelt,

de nem csordult túl a peremen,

mint kádból kifolyó víz,

nem hagyott látható nyomot,

bár lehet, hogy gyűlik alattomban,

a burkolat alá szivárog, és fölemeli

a parkettát az előszobában

a sötét szándék. Az egyre

kopárabb, függönytelen szobából

kitekintve még látjuk a késő

ősz pompáját, ahogyan önmagát

temeti, de mi még élni

akarunk, és a hideg, verő-

fényes reggelbe kilépünk.

EGY ZÖLD LÓDENKABÁT

Camille Claudel emlékére

Ott lógott kabátod a fogason.

Akkor már régen nem szerettelek.

November volt, és én fáztam, hiszen

fűtetlen műteremlakásomból: az Északi

Sarkról jöttem minden találkozónkra.

Fölkeltem lódenedért, és magamra

terítettem. Ösztönös mozdulat volt,

s ettől fölrémlett egy régi, kávéházi

beszélgetés: Túl meleg a kabátod, Rodin!

Ujjaim alatt márványfejek rejtőznek,

és nekem minden erőmet össze kell

szednem, hogy kiszabadítsam őket

a megkövült tojásból. Ám ha a fagy

fölenged szívemen, megtörik a jég,

elvesztem mindörökre, s velem

együtt a tojásban fuldoklók is.

ÖNVÁD

Hogy ne történt volna meg,

visszamegy harminc évet.

Egy séta az erdei ösvényen.

Hogy ne mondta volna ki

a rémes állítást, szeretetlensége

újabb bizonyítékát, amit legföljebb

föltételezhetett volna, ha magából

indul ki, engedve egy rossz sugallatnak.

De így szülei készülődése,

öröme szertefoszlott. Megtorpantak

a közöttük nyíló szakadék előtt,

amit csak sejtettek, bebizonyosodott:

nincs már közös nyelvük.