Takács Zsuzsa
8 ÓRA 1 PERC
Amikor reggel van már,
egyszer s mindenkorra túl
vagyunk az előző napon, betelt,
de nem csordult túl a peremen,
mint kádból kifolyó víz,
nem hagyott látható nyomot,
bár lehet, hogy gyűlik alattomban,
a burkolat alá szivárog, és fölemeli
a parkettát az előszobában
a sötét szándék. Az egyre
kopárabb, függönytelen szobából
kitekintve még látjuk a késő
ősz pompáját, ahogyan önmagát
temeti, de mi még élni
akarunk, és a hideg, verő-
fényes reggelbe kilépünk.
EGY ZÖLD LÓDENKABÁT
Camille Claudel emlékére
Ott lógott kabátod a fogason.
Akkor már régen nem szerettelek.
November volt, és én fáztam, hiszen
fűtetlen műteremlakásomból: az Északi
Sarkról jöttem minden találkozónkra.
Fölkeltem lódenedért, és magamra
terítettem. Ösztönös mozdulat volt,
s ettől fölrémlett egy régi, kávéházi
beszélgetés: Túl meleg a kabátod, Rodin!
Ujjaim alatt márványfejek rejtőznek,
és nekem minden erőmet össze kell
szednem, hogy kiszabadítsam őket
a megkövült tojásból. Ám ha a fagy
fölenged szívemen, megtörik a jég,
elvesztem mindörökre, s velem
együtt a tojásban fuldoklók is.
ÖNVÁD
Hogy ne történt volna meg,
visszamegy harminc évet.
Egy séta az erdei ösvényen.
Hogy ne mondta volna ki
a rémes állítást, szeretetlensége
újabb bizonyítékát, amit legföljebb
föltételezhetett volna, ha magából
indul ki, engedve egy rossz sugallatnak.
De így szülei készülődése,
öröme szertefoszlott. Megtorpantak
a közöttük nyíló szakadék előtt,
amit csak sejtettek, bebizonyosodott:
nincs már közös nyelvük.
