Szép Ernő

NATÁLIA (II)

Közzéteszi Vida Lajos

Hol is tartunk? Igen. Elkezdtem azon a télen igen kopott, vedlett lenni. Itt nem volt
Csillag Jenőm. Nem győztem a drága pucerájt (lábravalóm, zsebkendőm, harisnyám
magam mostam), én is kaucsukgallért hordtam már, amit annyi szegény nadrágos ember
hordott akkoriban. Azt csak le kell mosni, ragyog újra gyönyörűen. Jövedelmem a
vicclapokkal együtt volt havi negyvenhat korona. Ebből tíz korona a szobám, négy-öt
korona a mosás; petróleum, cigaretta, itt-ott füzet, rajzpapír, ceruza, toll, az mind pénzbe
került; ha a reggelit le is tudtam szokni, de vacsorálni muszáj volt, ha egyebet nem,
tepertőt vagy liptait vagy rusznit; még emellett is félig éhen maradtam este. Szóval se
öltönyről, se cipőről, se némi friss fehérneműről nem álmodhattam. Meg kell jegyezni,
a komoly verseimet szívesen kiadta a Pesti Hírlap meg a Pesti Napló, a Vegyes meg
az Innen Onnan rovatok elején, de ezekért egy fillért se kaptam. A segédszerkesztő urak,
akik átvették a verseimet, megmondták, hogy szó se lehet honoráriumról, ezrével kapja
a lap a verseket, a szerzőik boldogok, ha „jönnek”, még ők fizetnének, ha kéne.
Segítségemre jött a véletlen. Egy vasárnap eszébe jutott az én szoboszlai jóakarómnak,
a banktisztviselőnek, hogy ebédelni is meghívjon oda, ahol ő van abbonálva, ez
pedig volt egy házban az Aradi utcában; két szobában is állott (abban a lakásban) egyegy
hosszú asztal; vagy százötvenen ebédeltek ott mindennap fél egy és fél három kö-
zött. A háziasszony meg egy nőtestvére meg még három alkalmazott nő látták el a felszolgálást.
Igen jóízű s bőséges ebédet adott a háziasszony, 80 fillért kellett érte fizetni.
A banktisztviselő bent elkezdte keresni egy földinket; arra rögtön ráismertem, ő is
szoboszlai volt, a Borgida mészáros fia, kicsit idősebb a banktisztviselőnél, mérnöknek
készült Pesten. Ő is apám elébe járt, emlékezett rám, örült, hogy viszontlát. Ebéd után
együtt mentünk hárman a Balaton kávéházba, az volt a mérnökjelölt törzskávéháza.
El kellett mesélni az életemet Borgida Hugónak. Avval váltunk el, hogy jövő vasárnap
is eljövök az étkezdébe, az ő vendége leszek. Másik vasárnap azután, ebéd után, az
Abbaziába vitt, ott előrukkolt vele, hogy nem jól esett néki múlt vasárnap látni, milyen
viseltes rajtam minden. Abban a reményben, hogy megbocsátom majd, amit elkövet,
a Balaton kávéházban kollektát rendezett a jó pajtásai közt, itt van, nézzem meg az
ívet. Azon az íven vagy tizenöt nevet láttam egymás alatt, a nevek után egy-egy kis pénz
volt jegyezve, 5 k, 4 k, 2 k. És leolvasott elébem a márványasztalra 37 forintot, azaz 74
koronát. Pirultam, nem akartam a pénzt elvenni; kinevetett a mérnökjelölt, megmagyarázta,
hogy az ilyen kollekta régi népszokás, mikor egy arra érdemes valakinek segítséget
kell nyújtani. Jogom van, azt mondja, visszaadni majd egyszer mindenkinek,
amit adott; tegyem el és őrizzem meg az ívet. Igen ám, de senkinek a címe nincs rajta,
amellett hárman-négyen nem írták oda a nevüket, csak azt írták: N. N. Ezen is meg-
ígérte Borgida, hogy segít; zsebre tette az ívet, majd a Balatonban megtudakolja a cí-
meket, és a hiányzó neveket is odaírja. Jöjjek el következő vasárnap is az étkezdébe,
visszakapom az ívet. Igaz: egy névnél, Czeglédy Kálmán nevénél megjegyezte Borgi-
da, hogy ja, a Taszi is erőszakkal aláírt öt koronát, de azt soha nem fogom megkapni.
Ezt a Taszit (akit később meg is ismertem a Balatonban) azért nevezték el Taszinak (Festetics
Tasziló gróf, illetve herceg után), mert olyan allűrjei voltak, mint egy mágnásnak.
Örökjogász volt, egész nap a Balatonban gibicelt, monoklisan járt, és végtelen
szemtelen alak volt. Mint letört gentryivadék, Taszi olyan kevés pénzt kapott a papá-
tól, már a biliárdról is le kellett mondania. De minden lóversenyre kiment, gyalog, a
60 filléres helyről mindig átcsúszott a 10 koronás helyre. Persze nem tett egy lóra se,
csak nézte a futamokat. Óriási látcsőtok csüngött az oldalán; abban nem volt látcső,
azt már régen eladta. Fehér gamásnija volt, akár a grófoknak, és szürke keménykalapja,
az is nagyon előkelő. Azt a kurta mencsikoffot (überciher), ami szintén elegáns viselet
volt, azt ócskán vette. Mencsikoffot, szürke kalapot, fehér gamásnit, mindent megkoplalt
szegény Taszi.
Megjegyzem, a mérnökjelölt azt mondta ebéd után a Hermes fiúnak, hogy bocsásson
meg, el akar engem egy rokonához vinni, aki nagyon szereti a költőket. Négyszemközt
akart a kollektáról elszámolni. S nem a Balatonba vitt, mert ott jelen vannak az
adakozók. Ami pedig a költészetet illeti, megmondta a mérnökjelölt kereken, hogy
nem érdeklik a versek, az enyéimet se fogja elolvasni.
Szóval elmentem harmadik vasárnap is az Aradi utcába; a Hermesfi is ott volt persze;
a mérnökjelölt suttyomban ideadta a megkorrigált ívet. Az eltelt héten vettem a
Kazár utcai ócskásoknál szép kék öltönyt, télikabátot, cipőt is vettem, két új inget is,
meg hat pár zoknit, hat zsebkendőt meg egy nyakkendőt. Kalapot is, használtat. Még
maradt is 7-8 koronám. A harmadik ebédet erőnek erejével a magam zsebéből fizettem,
két szoboszlai pártfogóm jól mulatott rajtam, mint büszke spanyolon.
Azt a kollektás ívet eltettem, őriztem, addig őriztem, míg valahol elkallódott. Azokon
az ebédeken az étkezdében megismerkedtem egynéhány közel ülővel, azok persze
ismerték már a szoboszlaiakat. Ezek közül ejtek egy szót egy Jenő nevű fiúról; a
családi nevét elhallgatom, rögtön kisül, hogy miért. Szép fiú volt ez a Jenő, még a cvikker
se ártott az arcának. Külömben a cvikkert elegáns valaminek tartották, úgy, mint
a húszas években, mikor annyira divatba jött, a nagy csontkeretes pápaszemet. A kör-
úton egy varrógép- és bicikliüzletben volt üzletvezető Jenő (24-25 éves lehetett); az üzletnek
egy Jenőnél jóval idősebb özvegyasszony volt a gazdája. Az étkezdében megmondták
nekem: szeretője Jenő az özvegynek, sok pénzt kap tőle; azért étkezik ezen
a szerény helyen, mert a pénzével a szüleit és testvéreit segíti. Szóval Jenő selyemfiú.
Ezt az epithetont ismertem már olvasásból, de most láttam selyemfiút először életemben.
Olvasta a verseimet a Pesti Hírlapban meg a Naplóban, imponáltam néki. Megvallotta,
hogy ő is írt verseket, de sehol nem akarták közölni, fel is hagyott azután evvel
a sporttal. Mikor másodszor voltunk ott együtt, távozáskor (velünk együtt jött el)
félrehívott a járdán, negyven koronát nyomott a markomba avval, hogy biztos szüksé-
gem van egy kis pénzre. A pénzt visszadugtam a zsebébe, azt hittem, meggyaláznám
magam a selyemfiú pénzével, ilyen szamár voltam. Találkozni kívánt velem, avval kecsegtetett,
hogy elvisz néha majd színházba meg vacsorázni. Nem, nem akartam egy
selyemfiúval barátkozni. A második valaki, akiről többet szeretnék beszélni, az tisztviselő
volt valami export-import vállalatnál; idősebb Jenőnél, 28-30 éves. Abban is a verseim
keltették föl az irántam való rokonszenvét. Ez is szép férfi volt, magas homlokú,
hátrafésült fényes lágy hajú, s ilyen lágy, sötét bajsza volt, törökösen lógó, nem pedig
Vilmos császár-formára merevített, mint általában a polgári hímek bajszai. Mintha haptákban
állottak volna azok a Vilmos-bajszok. Fehér volt ennek a fiatalembernek a ké-
pe, pedig nem volt beteg. Elég magas is volt. Mondom, szép, férfias, lelkes ábrázat. Ennek
se árulom el a nevét. Szocialista volt ő. A szoboszlaiak tudtak erről. Ő volt a legelső
szocialista, akit ismertem. Arra kért, hogy holnap (hétfőn) este találkozzunk, szeretne
velem diskurálni. Ott találom őt fél nyolckor a Nemzeti előtt. (A Nemzeti Színház
akkor még a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán állott. A mai Nemzeti pedig Népszínház
volt. Sőt, a Rákóczi út se volt még Rákóczi út, hanem Kerepesi út. (Az a mondás
járta felőle, már hallottam: az eleje színház, a közepe kórház, a vége temető.)
– Nem a maga kedvéért jöttem hamarabb – azt mondja vidáman –, hanem a nők
kedvéért. Látja, most tódul a nép befelé a színházba; negyedórája nézegetem már itt
a nőket. Van olyan csinos nő is, aki egyedül megy a színházba, volt már ilyennel egykét
kalandom. Nézze csak azt a fék fátyolosat… mi? Ilyet rendelt nekem a doktor! De
kár, hogy férfival van, kutyafáját!
Utána nézett a kék fátyolos szép nőnek, míg az el nem tűnt az előcsarnokban. (Minden
nőnek fátyola volt a kalap alatt, le az álláig, de legalábbis az orra cimpájáig.) És
még vagy öt percig kellett ott állanom vele, míg a színházba menők elapadtak. Mikor
aztán mentünk a Rókus felé:
– Itt járok esténkint, hol a Nemzeti, hol a Népszínház előtt gusztálom negyedórán
át a nőket. A színházba menő nők olyan hangulatosak, ünnepélyesek; szebbeknek látszanak
ilyenkor, mint amilyen szépek. De hát nem a nőkről akartam magával beszélni.
Tetszenek nekem a versei, hiszen már mondtam; szép, hogy magát a szegénység is
annyira foglalkoztatja; gondoltam, ennek a gyereknek meg kell magyarázni a világot.
Avval kezdte, hogy Európa biztos nagyon hamar el fogja felejteni az orosz forradalmat
(akkor verték le, egypár hete, az 1905-ös orosz munkásfölkelést), jó lenne pedig,
ha észben tartaná. Elbukott a forradalom, de a munkásság megmutatta az erejét.
Elmesélte, lázasan, az orosz forradalmat; azután megkérdezte, olvastam-é már valamit
a szocializmusról. Én bizony még semmit se. Jó, holnap este ideád majd egynehány
könyvet. Azt is megmondta, ha nem lenne majd itt a Nemzeti előtt, akkor valami
kalandja akadt, jöjjek holnapután is. De ott találtam másnap. Elhozta Kropotkin
herceg emlékiratait és két Marx-könyvet. És elmesélte Marx és Kropotkin életét. És
mesélt Bakuninról meg Lassalle-ról; még a nevöket se hallottam. Közben persze né-
zegette a nőket, egyik-másik után meg is fordult.
Több mint óra hosszat sétáltunk. Mikor elbocsátott, meghagyta, hogy másnap is jöjjek,
mindennap.
Egy este a nőkről kezdett beszélni.
– Tudja – azt mondja, nevetősen –, én igaz forradalmár vagyok, de, hiába, tetszeni
csak egy úrinő tetszik nekem, csak azt tudom kívánni. Mégpedig a mennél finomabbat,
előkelőbbet. Olyan igényeim vannak nő dolgában, hogy azokat, mondjuk, egy varrónő
vagy egy egyszerű kis polgárasszony nem képes kielégíteni. Elegancia, parfüm,
szép ruha kell a nőhöz, és valamennyi műveltség is, hogy tudjak vele társalogni.
Elmesélte Lassalle szerelmét a berlini dán követ leányával, aki a legszebb teremtés
volt, akit csak el lehet képzelni. Lassalle pedig férfiszépség. Belészerettek egymásba.
Persze szó se lehetett róla, hogy azt az arisztokrata leányt hozzáadják a szocialistához,
a zsidóhoz. Az a szerelmes leány meg akart Lassalle-lal szökni. Lassalle erről hallani
se akart. Törvényes feleségévé akarta tenni azt a világszép leányt. Tudja, mi lett a vé-
ge? Párbajra hívta ki azt a román herceget, aki a Helén vőlegénye lett. A herceg a párbajban
agyonlőtte Lassalle-t, akinek a lángoló szerelmét le tudta győzni a büszkesége,
a hiúsága. Én azt mondom, megérdemelte a sorsát.
Egy este rám támadt a szocialistám a keménykalap miatt, amelyet a Kazár utcában
vettem. (Néki puha fekete kalapja volt.)
– Micsoda dolog ez? A keménykalap polgári viselet, akár a cilinder. Szocialista nem
hord keménykalapot. Ha másik kalapra lesz szüksége, puhát vegyen, külömben haragba
leszünk.
A puhakalap mellett a nyakkendője se olyan volt, amilyen a polgárságé. Csokornyakkendőt
kötött, sötétkék volt az, pici fehér pettyekkel. Csokornyakkendőt kötöttek
az újságírók is, akiket a szerkesztőségekben megismertem, de az fekete volt, mindegyiken
kivétel nélkül. Olyat vettem azután magam is; praktikus is volt az, mert eltakarta
az ing mellének azt a darabját, ami kilátszik a mellény fölött. Az ingem nem volt kikeményítve,
a keményítés nekem drága lett volna.
Sétálni a Nemzeti meg a Népszínház közt szoktunk, de néha a Múzeum körútra is
átmentünk, sőt fölmentünk a Kossuth Lajos utcába (ott délben korzó volt, a híres politikusok
is ott fecsegtek); sőt bementünk a Váci utcába is, az volt a legúribb utca. Nem
említettem még ugye azt a trükkjét az én szocialistámnak, azt, hogy némelyik szembejövő
szép nő előtt kalapot emelt, de olyan bátran, mint aki egész biztosan ismerőse
a nőnek. Hangot nem adott, csak mosolygott, és reá ragyogtatta a nőre a szép fényes
szemeit. Volt nő, aki fölkapta a fejét, és aztán megnézvén a köszönő férfit, elfordult,
és közönyösen továbbment; volt, aki odapillantott, de mintha észre se vette volna a kö-
szönést; volt azután, aki végigmérte a szocialistát, és tovalépett gőgösen; olyan is akadt,
aki meglepetésében biccentett, de továbbsietett, és olyan is, aki biccentett, és el is mosolyodott.
Ilyen esetben megkönyökölt a szocialista; ez azt jelentette, hogy hagyjam el
őt; ő maga pedig utána inalt a nőnek, még egyszer köszönt néki; láttam azután, hogy
együtt mennek tovább. Néha négy-öt nap nem találtam a szocialistát fél nyolckor a
Nemzeti előtt. Mikor aztán megint odajött, arról számolt be, hogy azok a hölgyek,
akikkel elment, meghallgatták őt; aki férjes volt, azt elvitte az ő szállására, aki meg elvált
vagy özvegy, az őt vitte haza magához, ott vacsorázott, és néha maradt hajnalig.
Most jut eszembe, láttam már Mezőtúron is szocialistát, összesen egy percig láttam.
Úgy emlékezem, hatodikba jártam akkor. Abban az időben a rendőrség lefotografálta
a szocialistákat Pesten, figyelték, ellenőrizték őket. Akkor még persze nem voltak szocialisták
a parlamentben. Mezőtúr alatt volt egy település, úgy hívták: Mezőtúr-Újvá-
ros, ott laktak a gelencsérek. Híres szép cseréptálakat, tányérokat, korsókat csináltak,
járták azokkal az országos vásárokat. Nahát, egy tavaszi nap lejön egy szocialista Pestről
szervezni az újvárosiakat. Neszét vette ennek a csendőrség. Kiment két csendőr Újvárosba,
elcsípni a „cucilistát”. Az még el tudott menekülni; mikor késő délután korzóztunk
a Széchenyi utcán mi, diákok, akkor szaladt a kocsiúton az állomás felé kalap
nélkül egy hosszú, sovány fiatalember, a nagy haja repült a fejéről visszafelé. Perc múlva
pedig két csendőr rohant utána; a cucilista hátrapillantott, meglátta őket, akkor
még sebesebb iramot vett, el is tűnt szem elől, mert a Széchenyi utca a vége felé elgörbült.
Hallottuk azután másnap, hogy a cucilistának sikerült még a hatórai vegyesvonatra
felugrani, az Pestre vitte. Úgy mondták, hogy péksegéd, ő is járt vidékre a szocialistákat
megszervezni. Sápadt arca volt a cucilistának, bajusza nem volt, biztos borotválta.
Egyik kezéből kemény vászontáska lógott, amilyet iparosok feje felett láttam
a vasúton, a harmadik osztályon.
A nőknek való köszönésről pedig eszembe jutott Elemér, egy kedves, mulatságos fiú,
elsőéves műegyetemista, ott pajtásodtunk meg a diákmenzán. Először is azt a viccet
csinálta, botrányos mód csámcsogott; mikor odajött a menza felügyelője (mert az egész
asztal röhögött), annak azt mondta Elemér, siralmas pofával, hogy nem tehet a csám-
csogásáról, a gégéje van elferdülve, kezelik a baját a klinikán, de hát ez nagyon lassan
gyógyul. Mikor pedig távoztunk, Elemér mindig elvitt egy karéj kenyeret, azt a feje tetejére
helyezte, úgy tette fel a kalapot. Ott lakott valahol a Lónyay utca körül, hazáig
szoktam volt kísérni, úgy mentem aztán Budára. Nahát megyünk a József körúton; ha
idős, vastag, cilinderes úr jött szembe, végtelen alázattal köszöntünk néki; mikor Elemér
kalapot emelt, ott volt persze a karéj kenyér a fején; nevettek az ott járók, akik
meglátták. Azok a tekintélyes bácsik, akiknek köszöntünk (ezt a heccet Elemér találta
ki), egyik önkéntelen a cilinder karimájához ért a mutatóujjával, másik összehúzta a
szemét, úgy nézett meg: kik lehetünk, ismer-é ő bennünket; de még ha ismerne is, micsoda
szemtelenség az a kenyér az egyik fiúnak a fején! és némán vonult tovább, mérgesen.
A harmadik fajta bácsi olyan volt, az megállott ránk csudálkozni, s megfordult,
mikor mi továbbhaladtunk, utánunk nézett egy darabig, iszonyú dühös képpel, még
morgott is, és nézett előre-hátra az úttestre, nem lát-é rendőrt, akinek átadhasson.
Eszembe jut valami. Egyszer a vakkal el kellett mennem az Operába. Földszintre
vettünk jegyet, a harmadik sorba. A vak egy elég fiatal hölgy mellé került, érezni lehetett
a parfümjét. A hölgy mellett ült a férj, kicsit idős ember. A vak rögtön hozzám
hajolt, suttogva kérdezte: szép? fess? Minekután kielégítő választ kapott, kihúzta magát,
a nyakkendőjét is megigazította, s egész este látható mód pompásan érezte magát.
Az Álarcosbált adták, a Verdi operáját (akkor voltam először az Operában). Nem
tudom már a szoprán énekesnőnek a nevét; egész este borzadoztam tőle, nézvén azt a
kitátott száját és eltorzult arcát, és az énekét úgy hallottam, akárcsak sikoltoznék, mintha
ölni akarnák. Azóta se szabadultam ettől a benyomástól, ha a szoprán énekesnőket
hallgatom.
Írtam akkor télen egy verset, az volt a címe: A vonat. Arról szólott a vers, hogy rohan
a vonat, elöl az első osztály, amögött a második, azután a harmadik osztály. A harmadik
osztálynak sokkalta több az utasa, mint az elsőnek meg a másodiknak összesen.
Rohan az első osztály meg a második, menekülnek, hiába, ott a hátukban a harmadik
osztály, egyszer csak rájuk zúdul, összetörik a vonat. A vonat, természetes, a világot jelentette,
a társadalmat. Megmutattam a verset a szocialistának, roppant tetszett néki.
Ez az, látja, ez az! és a verset lebegtetve, oly lelkesülten nézett széjjel, mintha ott az utca
népe előtt el akarná harsogni. Megmondta, ezt a verset ne adjam se a P. H.-nak, se
a Naplónak; először is nem fizetnek, másodszor az ilyen vers a Népszavába való. Meglátom,
honoráriumot is kapok, ő viszi fel holnap a verset a szerkesztő elvtárshoz, akit
személyesen ismer. (Abban az időben még a főszerkesztő címet nem ismertük. Az az első
világháború éveiben született, mikor mindenki főhadnagy volt.) Csakugyan kiadta
a verset a Népszava, és kaptam tíz korona honoráriumot. Büszke voltam, el lehet gondolni.
Egynéhány hónap múlva másik ilyenfajta verset is írtam; abban meg az volt; hogy
látom, unatkoznak a gazdagok, és látom, hogy a szegények is unják a szegénységet:
cseréljetek hát, gazdagok a szegényekkel! Ezért a versért is jött azután tíz korona. De
még a télen ért az a szerencse, hogy a P. H.-ba időszerű humoros verselményeket is írhattam,
persze csak politikaiakat. Nem felejtem el azt a sok gyalázatos fejtörést, amivel
mindennap témát kerestem a lapokban. Olvasószobája is volt a menzának, oda járt
egynéhány napilap. Meg a Vasárnapi Újság, meg az Új Idők. Feneketlenül untam mindent,
ami politikát írtak, meg szónokoltak, sokszor majd elbőgtem magam keserű-
ségemben. Egy este, mikor megint alanyi verset vittem a P. H. éjjeli szerkesztőjének
(Schmittely úrnak, egy legendásan jó embernek, néki volt Pesten a legvastagabb szem-
üvege), neveletlenül rátámadtam, nézze, milyen felöltőm van, télen! (Akkor még, a
kollekta előtt, nem lévén télikabátom, pecsétes ócska gumiköpenyben jártam.) Hogy
tudnak ilyen szívtelenek lenni – mondom –, elfogadni az ember versét, és ezért egy
vasat se fizetni? Az a vers is elfoglal egy kis helyet a lapban; azt az anyagot is illik megfizetni,
nem? és nem potyára felhasználni! Nem haragudott a szerkesztő úr; azt felelte
szép csendesen, ő is így gondolkozik, de hát itt nem ő az úr, mert ő is csak egy rabszolga.
Akkor egy kicsit hallgatott, és azután azt mondta, most beteg Légrády doktor
úr, a lap gazdája, nem lehet vele beszélni. De mihelyt elmehet hozzá, szól majd néki
felőlem; van egy ideája, az, hogy írassanak velem tréfás politikai verseket, azokért fizessenek
darabonkint 10 koronát, ezt fogja proponálni. Ha ezt vállalom, számíthatok
rá, hogy legalább két ilyen humoros versemet fogják havonkint kiadni. Jó lesz? De milyen
jó lesz! Vagy két hétre rá, mikor új komoly verset vittem Schmittelyhez, azt újsá-
golta, hogy beszélt Légrádyval, rendben van a dolog, csak sajnos, a tíz koronát sokallotta
Légrády doktor úr, be kell érnem hat koronával. Hát még ez is szép. Már másnapra
megénekeltem Apponyit, nem tudom már, milyen alkalomból, hat koronáért.
Tetszett a humoros vers Légrádynak is. Csakugyan minden két hétben kiadtak azután
tőlem egy humoros verset. Ennek köszönhettem, hogy a vacsorám feljavult, most már
szalonnát vagy kolbászt, sőt disznósajtot is vehettem a hentesnél. Sokszor vettem annak
előtte sült tököt is vacsorára, ez volt a legolcsóbb, ahhoz kenyér se kellett, és jól megraktam
a bendőmet vele.
Azt a heccet is hadd mesélem el, amit Elemér meg én a koldussal csináltunk egyszer
a Kálvin téren. Ott ült a templom előtt egy vastag koldus; hűdött volt, kegyetlen
rossz pofa. Ölében tartotta a kalapját, abba kellett belé hullajtani az adót. Ő maga ki
nem nyitotta a száját kéregetni, sőt meg se köszönte a kétfilléreseket meg a tízfilléreseket,
amelyek a kalapba estek. Mint egy király, uralkodott a kalap felett. Egy nap se
Elemérnek, se nékem nem volt egy krajcárunk se. Megállott Elemér a koldus előtt:
– Igen tisztelt uram, felkérem, legyen szíves nekem tíz koronát kölcsönözni. Elsején
megadom, úri becsületszavamra. Ez a barátom itt jótáll érem.
Roppant kedélytelenül tekintett ránk a koldus, nem szólt semmit, el is fordította a
fejét.
– Nem ád? – kezdi megint Elemér. – Ötöt se ád? Előkelő dzsentricsalád sarja vagyok,
Aba Sámueltől kaptuk a nemességet. Öt koronára jó lehetek magának.
Most már megszólalt a koldus:
– Ne tessék itt játszani az emberrel – azt mondja.
Elemér erre összekapcsolta a két kezét, és éneklősen siránkozott néki:
– Ááldja meg a joó isten, édes bácsi, sajnálja meg ezt a két szerencsétlen árvát, aadjon
egypár fillért, nem ettünk egy falatot három napja, se egy pohár snapsz le nem ment
a gégénken, aadjon hát eegy kis alamizsnát, á-há-háldja meg az a jószagú isten.
Megállott egynéhány járókelő, végighallgatták Elemért, jóízűen nevettek. Én is öszszetettem
a kezem, versenyt nyivákoltam Elemérrel:
– Áá-há-hááldja meg a jó is-teehen.
Szörnyű dühbe jött a koldus, felkapta a combjai közt álló botot:
– Takarodjanak az úrfiak, nem takarodnak innét?
Hátrább léptünk, nem érhetett el a bottal, csapkodott vaktába.
Elemér is fölemelte a hangját:
– Van néked szíved, te tolvaj, itt mennek el előtted egész nap a szegények, kinek
adsz te alamizsnát, mi? Adtál te már egy krajcárt is valakinek? Nem sül le a bőr a pofádról,
hee? Te vén disznó, te!
Tízen, tizenöten állottak ott a járdán, igen jól mulattak. A koldus meg ordított már:
– Biztos úr! Biztos úr! Biztos úr!
Az a Kálvin téri rendőr erre fordult, tanácsos volt odébbállnunk.
Elemértől el szoktam az ő utcája sarkán válni; csak egyszer mentem föl hozzá: neki
se volt fűtése. Ebéd után igyekeztem Budára Dobozy Gáborhoz, írni meg egy kicsit tanulni.
Nézegettem szokásom szerint a házakat; mind ott állanak, ahol tegnap állottak,
eszökbe se jut másik utcába költözni. A legeslegtöbb ház Pesten három emelet; négyemeletesnél
magasabb ház akkor még nem épült. De azok a háromemeletes házak nem
egyforma magasak; szórakoztam avval, hogy egyik magasabb, másik alacsonyabb. És
megállottam minden férfiruhás bolt kirakatai előtt; nekem soha még új öltönyöm nem
volt; gyerekkoromban mindig apámnak egy régi öltönyéből szabott-varrott anyám nekem
öltönyt, az kifordítva újnak látszott. Büszkén meséltem az első világháború nyomorúságában,
hogy az öltönyfordítást az én anyám találta fel. A bekecseket meg a bőrkabátokat
ábrándosan gusztáltam, vidéken a földbirtokosoknak meg a gazdatiszteknek
ez a divatja, de a városi urak is kedvelik. Ilyen nékem soha, de soha nem lehet.
(Nem is lett, mert nem vettem.) Megnéztem a járdán minden szembejövőnek a képét;
mindennap frissen merültem belé abba a véghetetlen csudába, hogy a Teremtés kifogyhatatlan
az emberi arc változataiban, még a legegyformább arcok is külömböznek,
igen, a leghasonlítóbb ikrek arcai közt is van valami differencia. Ezt az arcbámulást soha
le nem szokom; ha gyalog vagyok vagy ha villamoson vagy autóbuszon ülök, mindig
minden embernek, nőnek, gyereknek megnézem az arcát, csakúgy, mint ahogy vé-
gignézem mindennap az ég felhőit.
Egy délelőtt az iskolában kellemetlen perceket kellett kiállnom. Az algebratanár, ő volt
az osztályfőnök, miután beírta óra előtt a nevét az osztálykönyvbe, odanézett felém:
– Ma is elkésett az első óráról! Hányszor már, vajjon?
Hányadszor, magam se tudtam. Ébresztőórám nem volt, késő éjszakáig olvastam az
ágyban, székre tett petróleumlámpám mellett, legtöbbször elaludtam az időt, az első
óráról elmaradtam, beírtak az osztálykönyvbe a hiányzók közé.
– Orvosi bizonyítványt se hoz soha! Magaviseletből kevésbé szabályszerűt fog kapni!
Kiabált még rám egy darabig, avval végezte, hogy ha folytatom ezt a példátlan rendetlenkedést,
ki leszek az intézetből zárva.
Másnap pedig a magyartanár az órája után kihívott a folyosóra; elmesélte, hogy tegnap
a tanári szobában az algebratanár nagyon kikelt ellenem, aki nem elég, hogy az
algebráról hallani se akar, de az örökös elkéséseivel a legsúlyosabban vét az iskolai fegyelem
ellen. Kijelentette, hogy engem év végén is elbuktat, nem fog érettségire bocsátani.
Elpanaszoltam a tanár úrnak, hogy az algebrát éppen úgy nem tudom megérteni,
ahogy a vak látni nem tud, és hogy reggel nem tudok idejében fölkelni, mert nincs,
aki költsön.
– Hát a cseléd vagy a háziasszony?
– Cseléd nincs, a háziasszony meg a piacon van olyankor.
Azt is elmondta a magyartanár, hogy Lasz tanár úr is, meg ő is védeni próbáltak.
(A magyartanár azért pártolt, mert sokat szerepeltem a verseimmel az Önképzőkörben,
azt ő vezette. A Népszavában megjelent verseimről nem tudott; a tanár urak nem
vették kézbe a Népszavát; szerencse, mert azokért a versekért kicsaphattak volna.)
Ő, a magyartanár avval védett, hogy figyelemre méltó verseket írok. Erre azt mondta
az algebratanár, hogy verset írni minden szamár tud. Lasz tanár avval igyekezett az algebratanárra
hatni, hogy megmondta néki, nagyon szegény gyerek vagyok. Arra pedig
azt felelte az algebratanár, hogy menjek napszámosnak, ha szegény vagyok. És mikor
a végén mind a ketten kérték, hogy legyen elnézéssel irántam, ne buktasson meg,
és az érettségin is bocsásson át, hogy el ne veszítsem az egyéves önkéntességre szóló
jogomat, azt mondta:
– Nem baj, csak szolgáljon három évet az a hatökör.
És aztán melegen ajánlotta a magyartanárom, hogy igyekezzem legalább el nem késni
többé. Ő meg Lasz tanár úr külömben remélik, hogy év végéig még megpuhítják
az algebratanár urat.
És ha nem akar majd megpuhulni? Ez az ember gyűlöl engem. Elég is volt már nekem
az egész gimnáziumból. És mit csinálnék avval az érettségivel? Egyetemre menni
nem vágyom, azt is úgy unnám, mint a középiskolát; és nem akarok se ügyvéd lenni,
se tanár. Semmi nem akarok lenni. (Sikerült is.) Ami pedig a háromesztendős katonaságot
illeti, azt se bánom, írnom akkor is lehet majd; a versek mellett megpróbá-
lok humoreszkeket is írni, majdcsak megleszek valahogy. Semmihez a világon nem volt
kedvem, csak az íráshoz.
Nem tartott tovább, mint három-négy napig, hogy ingadoztam. Azután elszántam
magam: kimaradok. Aznap utolsó óra után megvártam Lasz tanár urat meg a magyartanár
urat a tanári szoba előtt; megmondtam mind a kettőnek, hogy holnap már nem
jövök iskolába, semmi célom az iskolázással. Hiába kezdtek a lelkemre beszélni. Megköszöntem
a hozzám való jóságukat, sohase fogom elfelejteni. Elbúcsúztam Dobozy
Gábortól is, ő volt az egyetlenegy fiú, akinek elárultam, hogy itt hagyom a gimnáziumot.
Olyan kedves volt, avval adott kezet, hogy reméli, tovább is megyek majd hozzá
írni és melegedni.
Február végén jártunk. Kemény telünk volt abban az esztendőben.
Hátravolt még szegény apám: hogy mondjam meg néki, hogy kimaradtam a gimná-
ziumból. Az utolsó évben, majdnem a végén ennek az utolsó évnek. Itt hagyom a jövő-
met. Ő nem bízik majd abban, hogy költő, vagyis hogy író lesz belőlem, és ha lenne is,
micsoda küzdelem és milyen bizonytalan sors elé megyek. Hogy meg fog az a jámbor
tanító keseredni: sohase lehet majd büszke rá, hogy diplomás ember lett a fiából.
Nem mertem, sokáig nem mertem apámnak megírni, mit cselekedtem.
A legelső napom, mikor nem mentem az iskolába, jaj, micsoda boldog nap volt az!
Emlékszem, felkacagtam örömömben, mikor felébredtem reggel, arra ébredtem, hogy
nincs több gimnázium, szabad vagyok! Először is hevertem még óra hosszat a meleg
ágyban, amelyet a magam testi melegével melegítettem meg. És fütyörészve mosdottam
és öltözködtem. Már az este kitaláltam, hogy beülök majd egy kisebb kávémérésbe
a Krisztina körúton; avval ünnepeltem meg a szabadságot, ott ültem majdnem dé-
lig, a lapokat bújva s cigarettázva; kiskávét fogyasztottam, ez 12 fillérbe került, hozzá
egy kifli, 4 fillér. Persze, mindennap nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust,
a vacsorám rovására ment volna. A délelőttöket azután úgy töltöttem, feküdtem jó sokáig,
olvasva, s azután elmentem csavarogni. Legjobb szerettem a Vérmezőn járni öszszevissza;
füvön lépkedhettem, ami jólesett vidéki lelkemnek. A fű télen át is megmarad;
a fagy alatt, hó alatt zöldell tovább. Erről verset írtam; hogy ti. ilyennek illik lennünk:
ha fázunk, éhezünk, akkor is zöldelljen az öröm bennünk.
Elemérnek nem árultam el, hogy kimaradtam, szégyelltem volna előtte, hogy nem
vagyok diák. Az is eszembe jutott, hogy már nincs jussom a menzán ebédelni. Jaj, ha
ez kisül, becsukhatnak mint szélhámost. Ebédelni Pesten ebédeltem, a vakom is Pes-
ten lakott; kezdett nem lenni értelme annak, hogy Budán fészkeljek. Nézegettem a kiadó
szobák céduláit a pesti kapukon, be-bementem azokba a lakásokba érdeklődni;
bizony azok az albérleti szobák, bár mind sötétek, kicsikék, drágák voltak nekem,
20 korona, 24 korona, olyan is volt, amelyikért 30 koronát elkövetelt a háziasszony.
El szoktam volt menni, mondjuk minden hónapban egyszer, abba az Aradi utcai étkezdébe,
a szoboszlaiakhoz. Azok közt a kosztosok közt, akiket ott megismertem, azok
közt volt egy vigéc, 27-28 éves forma, Herz volt a neve. Ha hétköznap legtöbbet vidé-
ken bolyongott is, vasárnap mindig Pesten volt. Ő is hallotta, mikor a két szoboszlainak
megvallottam, hogy hátat fordítottam az iskolának. Mind a ketten rosszallották, amit
tettem, pláne a mérnökjelölt szörnyen felindult, azt mondta, megbocsáthatatlan könynyelműség.
Azt a pár hónapot ki lehetett volna még bírnom, nagyon valószínű, hogy
az algebratanár átbocsátott volna az osztályvizsgán, ha kijelentem, hogy érettségit nem
akarok tenni. Így is meglett volna az önkéntesi jogom; és ha nyolc osztályt jártam, akárhol
fölvehetnek tisztviselőnek. Hanem vadul nekiszaladni az életnek, arra bazírozva a
jövőt, hogy verseket firkálunk, ez, ez, ez… nem fejezte be a mondatot, csak a fejét jártatta
haragosan.
Azt is megmondtam ott jóakaróimnak, hogy szeretnék Pestre jönni lakni, de azok a
szobácskák, amelyeket megnéztem, nagyon drágák. Az a Herz, a vigéc, azt mondta erre,
vegyek egy Friss Újságot, ott hirdetik a legolcsóbb szobákat.
– Külömben ne is nézze meg az apróhirdetéseket, azt hiszem, odajöhet a Lázár utcába,
hárman lakunk ott együtt, de negyediknek is lesz hely. Jöjjön el kérem ide jövő
vasárnap is, majd referálok.
Másik vasárnap azután (ő fizette az ebédemet) rögtön magával vitt a Lázár utca 3.-
ba; második emeleten volt az udvari szoba; a lakás egy foltozó vargáé volt; három ágy
volt a szobában, két rendes ágy meg egy fiókos ágy; nem tudom, ismerik-é ma is az
ilyen ágyat: lenn kihúzható fiókja van, abban meg lehet ágyalni. A másik két lakó otthon
volt: egyik valami 30 éves, sovány képű férfi, az az ágyában feküdt, könyvet olvasott,
a másik 20 éves forma fiú, ő széken ült az ablak előtt, a Pesti Hírlapba volt belemé-
lyedve. Bemutatkoztunk, a 30 évest hítták Henningnek, a fiatalabbat Herznek, mint a
vigécet; ő a vigécnek az öccse volt, Herz Herman; a bátyját Herz Károlynak hítták. Bejött
a háziasszony, megállapodtam vele: havi 12 koronát fogok a fiókért fizetni. Herz
Herman könyvelő volt egy Váci körúti matrác- és paplan-nagykereskedésben; Henning
úr, aki egy sárga Reclam-Bibliothek-füzettel feküdt, ő optikus volt, Calderoninál
dolgozott (akinek a gyönyörű nagy üzlete a második világháborúban, avval az egész
Haas-palotával együtt, tökéletesen kiégett). Ez a Henning úr, úgy láttam, figyelmesen
olvas, amellett folyton vihogott. Magyarul nem tudott, németül kellett megkérdeznem,
mi az a mulatságos könyv? Megmutatta, az Ibsennek A népgyűlölő című drámája volt.
Herz Károly suttyomban megkopogtatta kétszer a homlokát, úgy szokták jelezni, hogy
valaki plim-plim.
Egypár nap választott el a márciustól; megvártam az elsejét, akkor átköltöztem a
Lázár utcába, a kofferembe minden belefért. A bejelentőlapon nem tudtam, mit írjak
foglalkozás gyanánt; azt, hogy költő, nem mertem írni; egy kis fejtörés után azt írtam:
magánzó. A szabó, akinél laktunk, szívbajos volt, sokat feküdt; felesége elég jó arcú,
35 év körüli nő volt; gyerek három, két leányka meg egy fiú, csendes, jó gyerekek.
A konyha mellett is volt egy kicsike szoba kiadva (a hivatása cselédszoba lett volna), abban
egy állatorvostan-hallgató lakott; az minden éjszaka, szegény, maga alá csúnyított;
gumipelenkát tett néki a háziasszony a lepedőre.
A háziasszony megengedte nekem, hogy bemenjek hozzájuk kivasalni a nadrágomat
néha, meg a zsebkendőmet, lábravalómat, ezeket még mindig magam mostam. Herz
Károly, a vigéc, arra figyelmeztetett, ne próbáljak az asszonynak udvarolni, nem lehet
semmire se menni vele, ő is hiába próbálta. Az asszony, a vigéc szerint, azt mondta né-
ki, szívesen megcsalná a szabót, de nem jut erre soha ideje; el van az egész napja foglalva
piacra járással, takarítással, főzéssel, mosással, a gyerekek gondozásával meg mindenféle
házimunkával, este pedig már ki van dögölve (ahogy kifejezte magát), de nem
is mehetne el hazulról, nem tudna mit hazudni az urának.
Henning úr, Hans Henning, Stájerországban született, egypár esztendeje jött Magyarországra;
a mi nyelvünkről azt mondta, ez valami nehéz nyelv, soha nem bírná
megtanulni. Jegyezzük meg, hogy akár társalgott, akár olvasott, körülbelül minden
két percben elvihogta magát. Sokszor elnevetgélt magában perceken átal, sokszor csak
egy-két taktust nevetett. Mikor hazajött a Calderoniból, délután hat után, azonnal lefeküdt,
olvasni kezdett. Az ágya fejénél, a padlón voltak az ő Reclam-füzetei felhalmozva;
volt abban Schiller is meg Goethe, Lessing, Hebbel, Gerhart Hauptmann, Wedekind
és aztán Kant, Schopenhauer meg mind a leghíresebb német filozófusok.
Ezt a nyavalyát, hogy valaki a legkomolyabb perceiben is vihogjon, nem láttam életemben,
csak az egy Henning úrnál, ilyen csak a bolondokházában lehet. Henning úr
vacsorázni se kelt föl, hazahozta magával a vacsoráznivalót: szafaládét, rusznit, parizert,
disznósajtot, ilyesmit, nyáron azután valami gyümölcsöt is mellé. És zöldpaprikát a húsféléhez.
Megkérdeztem egyszer, mikor tartósabban nevetgetett, hogy mire gondol, talán
valami vidám história jutott eszébe. Nichts – azt mondja –, überhaupt nichts.
Herz Herman, ha meleg is volt a szoba, soha nem volt kalap nélkül. És reggel, mielőtt
ahhoz a céghez dolgozni ment, imádkozott halkan, felkötve az imaszíjakat. Valami
kis kóser kocsmában ebédelt; vacsorázni ő is otthon vacsorázott, valami kóser felvágottat.
Nyáron meg ősszel azután inkább két cső kukoricát, dinnyét kenyérrel, sző-
lőt kenyérrel, szilvát kenyérrel, diót kenyérrel. (Én is vacsoráztam így.) A bátyja, a vigéc,
az hajadonfőtt volt, és ő nem imádkozott, és nem volt kóser. Csudáltam is, hogy
a fiatalabbik a bigott zsidó, az, aki iskolázott (kereskedelmit végzett), akinek modernebbnek
illett volna lenni. Elővette néha a bátyja, próbálta megtéríteni, de Hermannal
nem lehetett beszélni. Az egész zsidóságból a vigéc csak a hosszúnapot tartotta, azt is
megmagyarázta, miért. Egyedül azért, mert nem volna szép tőle, hogy ő egyék, mikor
az öreg édesanyja egész nap böjtölve imádkozik.
Valóságos szónoklatot tartott egyszer az öccsének a vallásról meg a rítusról. Azt mondta
körülbelül:
– A vallást az emberek teremtették, talán magát az istent is. Sokat gondolkozhat, tudod,
a magunkfajta azokon a hosszú utakon a vonaton. Lehet, hogy van isten, de az
nem olyan, amilyennek te képzeled. Mit gondolsz, ráér az isten arra, hogy egy ilyen
kis bolhával, egy Herz Hermannal törődjön? Bánja is ő, mit csinálsz. Az imádkozásra
ne hidd, hogy ád valamit, nem veheti azt a hízelgést készpénznek. És nem kell néki a
ti megalázkodástok, mit ér vele? Ha van isten, az csak azt kívánhatja az embertől, hogy
tisztességesen viselje magát, a gyengébbet ne bántsa, meg ne sértse, és hogy segítse a
szegényt, egyszóval, hogy az ember ember legyen, értetted?
Herz Herman erre nem szólt semmit, sötét gyűlölettel nézett a Herz Károly szemé-
be. Panaszkodott egyszer Herz Károly, milyen keserves az élete a kereskedelmi utazó-
nak (akit csak vigécnek hínak, a csúfnevén), hány messze kisvárosba döcög el hiába,
egyetlen rendelést sem tud elérni, olyan rosszul mennek az üzletek, és hogy milyen
borzalom azokban a kisvárosi szállodákban meghálni; bolha, poloska macerálja az embert
egész éjszaka, sőt itt-ott tetűt is kapott; másnap azután, kialvatlanul egész nap rá-
beszélni az árura a rőfösöket; sokszor olyan főfájást kap, majd szétszakad a feje. A vigécnek
az az életcélja, hogy kiszemeljen magának egy nagyobb vagy kisebb várost, ahol
üzletet nyithat; ezt a túlságos nagy strapát, a vigécséget, ezt csak fiatalon lehet kibírni.
Bizony, már el kéne kezdeni a pénzt félretenni, amiből majd az üzletet berendezi,
de hát itt vannak az öreg szülék; az apja tollas zsidó volt a Dunántúl valahol, harminc
falut is bejárt volt tollat szedni, tönkrementek a lábai, ma már csak pipál és sóhajtozik.
Az öcs (akit ő taníttatott) még nagyon keveset tud hazaadni, majdnem egészen né-
ki kell, Károlynak az öregeket eltartani.
Két óriási kofferje volt Herz Károlynak, telirakva vászon-, perkál-, kanavászmintákkal;
ha megjött, egyik koffert a mi szobánkban állította egy sarokba, a másikat be kellett
a szabóékhoz tolni, az már nem fért el minálunk. Némelykor 24 órát átaludt egyegy
vigéci kirándulás után a kimerült Herz Károly. Ő kávémérésbe ment vacsorálni,
virstlit vagy rántottát. Szeretne mindig egy üveg sört is este fogyasztani, de azt, azt
mondja, sajnos, meg kell gondolni.
Szóval még mindig nem reggeliztem (úgy megszoktam, hogy délig sose voltam
éhes), hanem elmentem sétálni reggel. A szobánkból úgyis tisztulnom kellett, mert bejött
a háziasszony takarítani. Még most se tudtam a nagyvárosba beleélni magam. Úgy
néztem az emberekre, mintha betegek volnának. Mert olyan színű volt a képük, mint
a kőpor. Van, igen, búzaszín arcú is, de kevés. Vidéken a sápadt arc olyan kivétel, mint
itt az a barnapiros. Azután még fel-felébredt az az elaludt csodálkozás is bennem, amit
Debrecenben éreztem: hogy mehetnek el így egymás mellett a járdán, mintha mind
haragba volnának. Szoboszlón szinte minden polgári ember ismerte egymást; ha meg
nem is állottak egypár szóra, de köszöntek, ha találkoztak. Istenem, gondoltam, ha
nem is ismerik egymást, nem volna szabad ilyen részvétlenül a másik mellett elmenni;
a pillantásuk összetalálkozik: egy barátságos intéssel, egy mosollyal üdvözölhetnék
egymást azok, akik mind magyarok, akik egy időben élnek ezen a halállal végződő Földön.
Az is fájt egy kicsit, hogy a házakban nem ismerik egymást a lakók; nem tudom,
miért lettem bánatos azután a nyáron a csatornabűztől meg a naftalin szagától; elég
lett volna émelyednem. Egyszer meg elsírtam magam este, vacsora közben, mitől? csak
attól, hogy azon a kenyérsarkán, amelyet a fűszeresnél adtak, rajta volt a pékcédula,
akit rá szoktak Pesten a kenyérre ragasztani. Eszembe jutott a szülei ház… Szoboszlón
a legeslegjobb kenyeret ettük; az úgynevezett kétszeresből sütődött, búzából meg rozsból.
Olyan híres volt a szoboszlai kenyér Alföld-szerte, a szoboszlai szekeresek három
vármegye hetipiacaira szállították a kenyerünket.
Ilyen reggeli sétámon egyszer bementem az Andrássy út elején egy trafikba. Két kisasszony
volt a pult mögött; az egyik állott, ült a másik. Az, aki ült, az volt az idősebb;
olyan szép volt, meg kellett hökkenni annak, aki megpillantotta. Karcsú, vékony, gyö-
nyörű sötétszőke hajú; orra, szája, füle oly finom, nem győzte csodálni az ember. Mosolygó
sötétkék szeme némely pillanatban feketének látszott. Hófehér volt a keze, ujjai
hosszúak, szóval a legrangosabb fajta szépség volt. A másik kisasszonynak, a fiatalabbnak,
annak több teste volt; az is szőke, nem éppen szépség, de kellemes, kedves
arc. Megvettem azt a legolcsóbb cigarettadohányt, amit használtam, azután megkértem
a kisasszonyokat, engedjék meg, hogy újságot olvassak. Átnéztem mind az újsá-
got, amelyek ott feküdtek a pulton. Mikor elmentem, megmondtam nékik, hogy mindig
itt veszem majd a dohányt meg a cigarettapapírt, gyufát, de legyenek olyan szíveSzép
sek megengedni, hogy ha semmire nincs szükségem, akkor is bejöhessek újságot olvasni,
nekem arra nagy szükségem van. Jó. Egy délelőtt csak a kisebbik kisasszony volt
a trafikban. Aznap megjelent egy versem a Pesti Naplóban; megmutattam a kisaszszonynak,
elárultam, hogy én vagyok az a név, ami alá van nyomtatva.
– Igen? Kegyed költeményeket ír? Rajongom a költeményekért!
Elolvasta, kétszer is, a verset, nagyon tetszett néki. Szép lassan összebarátkoztunk a
kisasszonnyal. Sokszor volt egyedül a trafikban; az idősebbik nem jött le csak délfelé,
mert még nem kelt föl, hajnalig regényt olvasott az ágyban. Azt Jozefának hítták, ezt
a fiatalabbat Katónak. Volt egy harmadik kisasszony is, ő szinte soha nem volt a trafikban
látható, mert ő vezette a háztartást. Jozefa 26 éves volt, Mariska, a harmadik testvérük
24 és Kató 22. Jozefa külömben Zsozefinnek hívatta magát, a Joséphine Beauharnais
emlékezetére, arról már olvasott Jozefa. Az apjuk a Kerepesi temető irodájá-
ban volt alkalmazva. Ő se jött le soha a trafikba; ha megjött a temetőből késő délután,
beült egy Népszínház utcai kocsmába az öreg cimboráival kártyázni. Kis fizetésért szolgált
a temetőben a papa, inkább azért, mert nem akart munka nélkül élni; a trafikban
pedig őrá nem volt szükség. Anyjuk nem volt a kisasszonyoknak, meghalt. Ezt mind
Katótól tudtam. Mikor már hetek óta jártam a trafikba, egy délelőtt (persze ketten voltunk)
azt mondja Kató, gyengéden nézve rám:
– Milyen karcsú kegyed.
Könnyű volt karcsúnak lennem; oly keveset ettem, mint a zsokék.
Szóval Kató kezdett udvarolni nekem, nem én Katónak. Én külömben, mikor megmondta
az életkorát, és kérdezte, hány éves vagyok én, huszonkettőnek mondtam magam,
hogy kicsit jobban imponáljak. Tán egy hétre rá, hogy karcsúnak mondott; miután
Jozefa, vagyis Zsozefin már bejött, Kató azt mondta, elmegy most a varrónőhöz,
és hozzám fordult:
– Kegyed még marad?
Láthattam a szeméből, jólesnék neki, ha vele mennék. A járdán elnevette magát.
– Semmi dolgom ma a varrónőnél, csak azért jöttem el, vágytam a szabad levegőre
ebben a gyönyörű tavaszidőben.
Csakugyan, nagyba tavaszodott, a járdai fák ágain szinte szemmel láthatólag tolakodtak
kijjebb a rügyek, és a verebek úgy csivogtak, mintha meg akarnának veszni.
Olyan élvezet volt legalább azt az üde levegőt beszívni, mint málnaszörpöt inni. Átmentünk
a Révay utcába. Ott ház épült, a házból most még csak az állványzat látszott.
Kapuja van az állványzatnak, azon közlekednek a munkások. Visz be Kató a kapun, be
a homályba.
– Olyan érdekes itt, nem?
Akármilyen érdekes, rögtön megállott, lehunyta a két szemét. Megérdemeltem volna,
hogy befalazzanak, mint Kőmíves Kelemennét, ha rögtön át nem ölelem a Kató
vállait, és el nem kezdek vele csókolózni. A kőmívesek meg a malterhordó nők odapillantgattak
hozzánk, békén hagytak, legfeljebb elnevették magukat. De emlékszem egy
idősebb kőmívesre, aki megállott a deszkalépcsőn, és bánatosan nézte a csókolózó fiatalokat.
Mikor elmentünk, visszagondoltam őreá, meg is szégyellettem magamat. Mentünk
oda szinte mindennap erre a tavaszi istentiszteletre; varrónőt nem lehetett Katónak
mindig füllenteni; hol azt mondta, hogy a fűszereshez megy, hol meg, hogy a
drogériába, s már nem tudom, milyen ürügyekkel hagyta ott a trafikot. Lehet, Jozefa
sejtette, mi dolga van Katónak, de nem törődött vele. Megmondta Kató a nővérének,
hogy költő vagyok, azontúl úgy is hívott Jozefa: a kis költő.
Nem mondhatom, hogy szerelmes lettem volna Katóba. Talán nem is merészeltem
szerelmes lenni beléje: az én szememben úrilány volt ő, én szegény gyerek, és semmi
se voltam, valami utolsó tekergő. Nem említettem: Kató rekedt volt; sokszor megreszelte
beszéd közben a torkát. Külömben nem volt a gégéjének semmi baja, egy ismerős
doktor megnyugtatta Katót. Talán a rekedtség is útját állotta annak, hogy szerelemre
lobbanjak Kató iránt. Nem, nem volt bennem szerelem: egyszer nekifeküdtem,
hogy verset írok Katóhoz: nem lett belőle semmi. Csak szörnyen vágytam minden este
a másnapi csókra. Nem is simogattam, nem tapogattam Katót, míg csókolóztunk,
még a mellecskéihez sem mertem nyúlni. Éppen csak magamhoz öleltem, és ráragadtam
a szájára, s csak azt susogtam közben néki: te édes, te édes. A tegezést is ő kezdte.
A trafikban persze magáztuk egymást, illetve Kató kegyedezett engem. Egyszer elkeseregte,
hogy a színpad az álma, de a rekedt hangja miatt nem lehet remélnie, hogy
színésznő lehessen. És a rekedtségét, fájdalom, nem lehet meggyógyítani. Egy ismerős
hölgy tanácsára reggelenkint szódabikarbónával gargarizál, eddig annak semmi
eredménye.
Érdekes, a rekedt férfiakkal pedig életemben mindig rokonszenveztem. Vannak rekedtek,
akiknek semmi baja, nem tudni, mitől rekedt el a hangjuk. Megértette az ember,
ha rekedt lett a vurstli kikiáltója, vagy ha rekedtek azok az urak, akik a tőzsdén
egész délelőtt üvöltöznek, de a rekedt orvos, művész, tisztviselő, kereskedő, pincér?
Sok még csak nem is dohányzik köztük.
Nem felejtem el, ott az állványok alatt a félsötétben, mikor el akartunk már menni,
hajolgattunk, összekeresgélni a Kató kiesett hajtűit. Akkor még hosszú volt a nők haja;
se rúzs nem volt, púder se a mások szeme előtt, és a körmöt se pirosították, se nem
borotválták a szemöldököt. Kinek jutott volna ilyesmi az eszébe? Se nem lehetett látni,
hogy asszony, pláne leány cigarettára gyújt, isten őrizz!
Beszélt Kató nekem Jozefáról, akinek bizony már régen asszonynak kéne lenni, de
nem tud férjhez menni, hiába. Kihez mehetne? Nem akar szegényember felesége lenni.
Meg se merik kérni, félnek a szerény sorsú fiatalemberek ilyen nagyon szép és igé-
nyes leánytól. Akik mégis, beléhabarodván, megkérték, azoknak kereken megmondta
Jozefa, hogy ne számítsanak reá. Udvarló, az persze volt, és van mindig legalább tucat;
olyan udvarló, aki el akarja csábítani vagy ki akarja bérelni, metreszévé. Ezek ké-
ső délután meg este néznek be egymás után a trafikba diskurálni Jozefával. Járt ide
hónapokon átal egy ulánus kapitány, báró, nagyon fess férfi; azt szerette volna, ha Jozefa
csukott fiákerben sétakocsizni jár vele; ezt ugyebár belátja Jozefin, hogy ő, aki
arisztokrata, nem vehet feleségül egy kispolgári nőt, és nem is mutatkozhatik vele, csak
ha már a babája lett néki.
Lassankint beszédesebb lett Jozefa, mindig csak önmagáról beszélt. Hogy milyen
szerencsétlen ő; szegény leánynak nem volna szabad ilyen szépnek lenni. Látott már
az Operában meg a Stefánia úti kocsikorzón grófnőket, hercegnőt is; kijelentheti, hogy
ő mindnél szebb. Hozott néki egy udvarlója egy könyvet, abban olvashatta a Napoleon
meg a Joséphine történetét; több arcképe is volt a könyvben Joséphine-nek; nahát,
mondhatja, ő sokkal szebb, mint az a francia Joséphine, és néki istennőnek lehetne
lenni, ha császárné lett az a Joséphine.
És némely délelőtt hangosan ábrándozott Jozefa, két kezét hátul a nyakán összekapcsolva,
s a szemét lehunyva:
– Igen, énértem egy angol lordnak kell eljönni, aki fiatal is és szép és kedves. Vagy
egy amerikai milliomosnak. Hiszen azok is átrándulnak néha Európába, miért ne jön-
ne el Pestre is ilyen tengerentúli nábob, aki meglát, belém bolondul, és visz magával
Kaliforniába vagy hova, ahol az életem csupa pompa és mulatság lesz; Párisba megyünk
majd szórakozni, exotikus szigeteket látogatunk a jachtunkon, arra vágyom a legjobban,
a jachtra, ki érdemli meg azt jobban, mint én? Tudja, évekkel ezelőtt francialeckéket
vettem, de eluntam. Ugye, inkább angolul kezdjek tanulni, hiszen még nem ké-
ső; hamar meg fogom az angolt tanulni, mert annyira ambicionálom. Mit gondol, kis
költőm, mi a maga véleménye?
Egyszer, mikor a feje nagyon fájt, avval a vallomással tisztelt meg Jozefa, megmondta,
hogy annak székrekedés az oka, ő még érintetlen; és az ilyen tiszta lányokat üldö-
zi a székrekedés.
Vagy két hónapon átal tartott a mi csókolózásunk Katóval. Nem minden nap szöktünk
el, csak kétszer-háromszor egy héten. Némely nap nehezen hagyta abba Kató a
csókolózást. Tüzelt a szája, s kipirult arca forró lett, hosszúkat lihegett, nekem szorult
erősen, és oly szorosan ölelt, alig bírtam lélegzetet venni. S a fülembe sugdosott, szinte
lázban:
– Te édes, te drága fiú, én úgy vágyom, úgy vágyom mindenre, jaj, nem lehet kibírni…
Én is vágytam, hogyne vágytam volna, olyan nagyon vágytam, alig tudtam lépni, mikor
elmentünk az állványok alól. Vagyis az állványok eltűntek úgy hat hét múlva, azután
kapuk alá bújtunk a Révay utcában, alig jött vagy ment valaki délelőtt azokon a
kapukon.
Eszembe se jutott, hogy Katót elcsábítsam. Szentség a polgári lányok szüzessége, én
legalábbis ebben a tudatban nőttem fel. És Kató is csak nyöszörgött, hogy jaj ez a lányság,
ez borzasztó, rettenetes ez. De hogy ezen a lányságon segíteni is lehet, az, azt hiszem,
Katónak se mert eszébe jutni.
Két hónapi nyalakodás után férjhez ment Kató.
Magamnak sejtelmem se volt róla, hogy Katót elveszi valaki; az a valaki órás volt,
ott volt a kis boltja közel, a Váci körúton. Estefelé, zárás után járt a trafikba Katónak
udvarolni. Egypár hete csak hogy megkérte; Kató nekem szót se szólott, járt velem tovább
is csókolózni. Egy délelőtt aztán bánatosan bejelentette, hogy holnap házasságot
köt Ikszipszilonnal a VI. ker. elöljáróságon, reméli, én is ott leszek. Kató is, Jozefa is
avval magyarázták a hallgatásukat, hogy nem akartak megszomorítani. Hát elmentem
másnap délben az elöljáróságra, vittem egy kis csokrot.
Mint asszony is eljött a trafikba Kató segíteni Jozefának. De nyitni s kilencig ott ülni
Jozefának kellett egyedül. Muszáj volt jókor kelni néki. A kölcsönkönyvtári regényt
magával hozta olvasni a reggeli órákban, mikor még kevés a kuncsaft. El-elbóbiskolt a
könyv felett, úgy, mint az öregek.
Egy este, mikor a Pesti Hírlapnál jártam, megfogott a folyosón Ráskai úr, a P. H.-
nak egy fiatal munkatársa. Megkérdezte, szabad tudok-é lenni kétszer egy héten délután.
Miről volna szó? Arról, hogy elmenjek egy politikai hetilap szerkesztőjéhez minden
szerdán, az vezércikket diktál majd nekem, pénteken pedig egy nyomdában korrigálnom
kell a lap szedését. Azonkívül minden héten írnom kell, legkésőbb csütörtökre,
egy tárcányi szezonverset; az nékem, azt hiszi, nagyon könnyen fog menni. Kapok
majd mindezért harminc koronát egy hónapra. Eddig ő látta el ezt a feladatot, de most
gázsiemelést fog kapni a P. H.-nál, hát május elsején elbúcsúzik ettől a mellékjövedelmétől.
Jelentkeztem másnap az illető szerkesztő úrnál, a Negyvennyolc című hetilap gazdá-
jánál, aki külömben ügyvéd volt valahol az V. kerületben. Hogy hítták, nem mondom
meg: utódai élhetnek, és én nem éppen magasztalni fogom az illetőt. Elégedjék meg avval
az olvasó, ha dr. Nagyszájnak nevezem őt. Dr. Nagyszáj magas, „fess” ember volt,
hasacskás; a mellényén arany óralánc úszott keresztül. Jelentékenyen magas volt a homloka,
mert kopasz volt félig; ami haja (szőke) megmaradt, azt hátrafésülte. Pakompartot
tartott, az lement abba a bő, nyitott gallérjába; az volt az ember benyomása, hogy boká-
ig lemegy a pakompart, akár a tábornokok nadrágján a vörös stráf. Akkor még sokan
hordtak pakompartot, azaz: barkót a férfiak; az a XVII. században került át Angliából
Franciaországba s aztán az egész kontinensre. Mihozzánk százesztendei késedelemmel
jött a pakompart, ahhoz is kellett száz esztendő, míg elkezdett a divatból kikopni.
Szép bariton hangon beszélt az ügyvéd. Ráskai úr már referált rólam, én is tudom,
ugyebár, mi lesz a tisztem és a tiszteletdíjam. Amit elsején előre fog átadni. Legyek szí-
ves hát szerdán elfáradni 6 órára, mikor az irodának vége.
Ott várt aztán szerdán az íróasztala előtt ülve; valamelyik reggeli lapban búvárkodott
egy darabig; a foga közt Britannika szivart tartott, az is olyan fess volt, olyan hasas,
mint ő; elég előkelő szivar, tizennégy filléres. Abbahagyta dr. Nagyszáj a böngé-
szést, tenyerét ráborította a homlokára, mert gondolkozott. Vagy öt perc múlva: nna!
– felállott, engem ültetett az íróasztalhoz, ott volt előttem papiros meg ceruza. Elkezdett
az irodában fel-alá járni, szaporábban szíva a Britannikát, egyet-egyet köhintett,
a fejét felkapta, s aztán lebocsátotta, többször egymás után; tett egy-egy gesztust is közben;
végre megállott, felém is tett egy félig figyelmes, félig parancsoló gesztust, kis fő-
hajtással, és elkezdte a diktálást.
A vezércikk, természetes, ellenzéki szellemű volt, hiszen a lapnak, amelyikbe íródik,
Negyvennyolc a címe. Azon a bariton hangon diktált dr. Nagyszáj, kicsit még mélyítve
a hangját; elég folyékonyan diktált, bár el-elhallgatott közben, s hevesen szívogatta
a Britannikát. Jólesett lopva beszippantanom a kósza füstöt, mert magamnak nem
illett volna rágyújtanom.
Néha, ha megállott dr. Nagyszáj gondolkozni, körbenyalogatta a szivar végét, és lecsípte
a fogával a szivar végén azt a foszladozást, rongyolódást. Azok közé a szivarosok
közé tartozott, akik nem használnak szipkát.
Egyszer-egyszer felkapta a hangját dr. Nagyszáj, és a fejét is, például, mikor azt diktálta:
– Figyelmeztetni akarom a tisztelt kormányt… – meg is fenyegette a mutatóujjával
a tisztelt kormányt, akár a parlamentben állana, ott szónokolna. Még feljebb rántotta
a hangját, mikor az osztrák miniszterelnököt aposztrofálta:
– Jegyezze meg magának Körber doktor úr, a magyar nemzettel ma nem lehet úgy
packázni, mint hajdanában a Lipótok és Ferdinándok korában…
Megakasztotta magát dr. Nagyszáj, azt mondta öntelt mosollyal:
– Ettől prüszkölni fognak Bécsben!
Mintha értenének Bécsben magyarul, mintha látnák ott egyáltalán a Negyvennyolcat;
hiszen én még Pesten se hallottam a dr. Nagyszáj lapjának a hírét.
Ennek a jó embernek a lelkében, mint valami szép lampion, olyan bűvös világítást
terjesztett az illúzió. Ott állott, igen, ott dörgött a parlamentben, ahányszor csak diktált;
sokszor, valami szónokiasabb mondata végivel úgy hallgatott el, a szemét lesütve
szerényen, mert most tapsviharnak kell kitörni… ő biztos hallucinálta is azt a tapsvihart.
Valahányszor bevégezte a diktálást, megkérdezett:
– Na, milyen a cikkem? Tudok valamit?
Elárulta, hogy az írógépész-kisasszonyának is tetszenek a vezércikkei, mindig elolvassa
(szegény).
Meg kell jegyezni, mialatt írtam, amit diktált, képtelen voltam azt a sok stílusbeli
otrombaságot meg azokat a magyartalanságokat úgy másolni, ahogy kaptam, azokat
kijavítottam a fejemben, mint a villám, és úgy írtam le, helyesen. Ezt dr. Nagyszáj sose
vette észre. Csütörtökre megírtam azután az első szezonverset, a lóversenyről, ha
jól emlékszem. Nem láttam még lóversenyt. Megírtam minden csütörtökre, sőt néha
már szerdára. Legfeljebb másfél órámba került az a tárcányi szezonvers. Ha sok eső
esett, arról írtam, ha a sziámi ikreket bemutatták Pesten, arról írtam, meg az új táncról,
meg már nem tudom, mi mindenről. És korrigáltam a nyomdában, vagyis a revíziót
végeztem el a nyomdai korrektúra után. A nyomdai jeleket már Mezőtúrról ismertem;
Kolosvári tanár úr magával szokott volt vinni segíteni szombatonkint a nyomdába, ő
szerkesztette az egyik túri hetilapot (mert kettő volt). A Negyvennyolcban a vezércikken
meg a szezonversen kívül még három-négy-öt politikai cikket lehetett találni, meg
politikai híreket. Azokat a cikkeket egyfelől nevesebb ellenzéki képviselőktől kérte dr.
Nagyszáj (persze ajándékba), másfelől szegény öreg újságírók szállították neki nagyon
olcsón. A politikai híreket maga dr. Nagyszáj írta; azokat is magyarra fordítottam a
nyomdában.
Nem hiszem, hogy ami abban a Negyvennyolcban volt, azt valaki elolvasta volna
azokon kívül, akik írták. Magamnak is megvolt az a gyöngém, ami megvan minden
kezdőnek, hogy becsíp a nyomdafestéktől. Kicsit szó szerint is lehet kérem venni: legalább
oly jólesett szippantanom az újságpapírról a friss nyomdaszagot, akár az orgona
illatát. Még egy szagélményem van, Párisból, mikor 22 éves koromban először voltam
odakint, tavasszal. Itt Pesten akkor még nem voltak autók; az a benzinszag, amit
a Gare de l’Est előtt a taxik árasztottak, az volt ilyen ittasító, az jelentette Párist és azt
a szenzációs tavaszt. Abban a legelső esztendőben, mikor a verseimet Pesten kinyomtatták,
megvettem azt a lapot, amelyikben megjelentem, a versem kivágtam, eltettem
a belső zsebbe, megmutattam a Lázár utcai albérlőtársaimnak, még Henning úrnak
is, aki legalább annyit megértett, hogy az én nevem van a vers alá nyomtatva. A háziasszony
előtt is elbüszkélkedtem a verssel, sőt odavittem először a szabónak, aki vasalt
éppen; úgy tett, mintha olvasná, de láttam, hogy betűt se olvas el belőle; a végin azután
csak annyit mondott:
– És mit adnak ezért, kérem?
Nem is adtam volna a versem többet a kezébe, de a szabó, csupa figyelemből, mindig
elkérte a feleségétől. És sose tett egyéb megjegyzést, csak hogy:
– Még most se adnak érte pénzt?
Vagy hogy:
– Nem tetszik semmit érte kapni; még mindig nem?
És megcsóválta a fejét.
Meg is vetettem és sajnáltam is szegény embert, akinek ándungja sincs a költészetről,
az idealizmusról meg a hírnévről, dicsőségről.
Az a vers (persze csak a komoly vers) a belső zsebemben maradt; elővettem a járdán,
nem tudom, hányszor megint és megint elolvasni, látni a nyomtatott versemet, a
nyomtatott nevemet. És elgondolni, hogy egész Magyarországon, a legkisebb községben
is, ahová csak jár ez a pesti lap, látják a versemet, olvassák.
A magam hiúsága, a magam mámora ugye csak természetes: olyan fiatal voltam még,
gyerekember. De itt van ez a negyven-ötven közti érett férfi, dr. Nagyszáj, vajjon mi
esett ebbe belé. Ez az ember, aki korlátolt, és aki semmit se tud, a sikert üldözi, szere-
pelni vágyik. Alapított egy negyvennyolcas kört a Lipótvárosban, ott minden szombat
este közvacsorát rendezett, s oly hosszú szónoklatokat tartott, mint Apponyi. A Lipótvárosban
egyszer se mert még fellépni ellenzéki jelölt, ez a kerület mindig a kormánypárté
volt, és az marad örök időkre; ő, dr. Nagyszáj, ő az egyetlen, aki már három vá-
lasztáson lépett föl negyvennyolcas programmal; rengeteg pénze ment el minden vá-
lasztásra; olyan kevés szavazat esett reá, nem is volt érdemes megolvasni. De hosszú
heteken át ragasztotta ki a plakátjait választás előtt, és gyűléseket rendezett kávéhá-
zakban, kocsmákban; a kortesei, mindenféle svihákok, elcsalták a sok pénzt tőle, s kiröhögték.
Kortestollat ezret meg ezret csináltattak, a toll mellé arra a lakkos zöld levélre
rá volt arannyal nyomtatva: Éljen dr. Nagyszáj!, azokat az iskolák előtt osztogatták
a kortesek a gyermekeknek; zászlót, azt már igen keveset rendeltek, az komolyabb
költség. És szónokolt, szónokolt a választás napjáig lankadatlanul, esküdött a győzelmére;
részeg volt a közszereplés szeszétől dr. Nagyszáj, a lipótvárosi fess Don Kihóte.
A pénzt, amit elnyelt a választás meg az a Negyvennyolc című hetilapocska, azt a feleségétől
kapta, az dúsgazdag uzsorás leánya volt. A Negyvennyolc című lapot ingyen
küldözte széjjel kávéházaknak meg magánosoknak, de abba belé se nézett senki, legfeljebb
azok az obskúrus közírók, akiknél a cikkeket rendelte, azok nyitották ki, hogy
a maguk cikkét elolvassák. Ráskai úr mesélte nekem a P. H.-nál mindazt, amit dr. Nagyszájról
tudtam. Csúnyán untam dr. Nagyszáj ügyvéd és örökös képviselőjelölt urat,
bár egy kicsit enyhítette az unalmamat az, hogy mulattam is rajta, mint a bohócon.
Hanem az a darabka kenyér, amit dr. Nagyszájnál kaptam, nem került, csak két délutánomba
hetenkint, meg abba a szezonversbe. Otthagytam rögtön a vakot, mikor járni
kezdtem dr. Nagyszájhoz; a vakot még jobban untam; nehéz volt nem ásítozni a vezércikkek
felolvasása alatt, meg a járdán a szép, fess nőkről referálni is roppant terhemre
volt már. Az ozsonnát ugyan elveszítettem a cserével, de azon való örömömben,
hogy a vaktól szabadulok, szívesen lenyeltem az ozsonnahiányt.
Most jön kérem Natália.
Az ő nevét tettem címnek a könyvemre, így azt az illúziót kelthetem az olvasóban,
hogy szerelmes regényt vett a kezébe.
Rögtön megmondom: Natália kéjnő volt. Nem olyan, aki a járdán sétál, hanem
olyan, aki utcai szobát vesz ki a földszinten, az ablakba ül, úgy várja a vendéget.
A Lázár utcában a 9. számú házat már úgy is építették, négy ablaka volt a földszintnek,
azok mögött négy szoba, egy-egy leány lakott a szobákban, a kapun át be lehetett
akármelyik szobába menni. Jobb felől, a kapu mellett lakott Natália. Az ablakban ült
ő is egész nap.
Nem tudom, mit kellett a leányoknak a szobáért fizetni, de biztos, hogy a háziúr jobban
járt avval, hogy kéjnőket fogadott a házába, mint ha műhelyeknek adta volna ki a
földszintet.
Natáliát nem Natáliának hívták, ez a művészneve volt néki; azért vette föl a Natália
nevet, mert erősen hasonlított a mostanit megelőző Natália szerb királynéhoz, a szépséges
barna Natáliához, Milán király feleségéhez. Milán királynak olyan képe volt, mint
egy lókupecnek; elég sokat költött Pestre, sok éjszakát átkártyázott a Nemzeti Casinó-
ban, sok pénzét elvitte a gróf uraknak. Milán meghalt egynéhány esztendeje, a fia lett
a szerb király, Sándor, annak Draga Masin volt a felesége, kispolgári családból való nő.
Csak ezért vagy nem tudni, mi másért is, haragudtak Draga Masinra meg Sándorra a
tisztek, egy éjszaka betörtek a konakba, vagyis a királyi palotába (egyszerű kis villa volt
az a Topcsider parkban, láttam 1914 decemberében, mikor a debreceni 3-as honvé-
dekkel Belgrádban jártam), igen, betörtek a tisztek, és megölték a királyt meg a király-
nét. Natália, a Sándor édesanyja kivándorolt Párisba, ott éldegélt csöndesen. Láttam
Natália királynét 1931-ben; ott laktam a Passyban, Vértes Marcell, a festő is ott lakott;
egyszer szóba hozta Natáliát: ha kíváncsi vagyok rá, azt mondja, csak oda kell állanom
egy vasárnap reggel 9 óra felé az Eglise d’Eylau elé (az ott volt közel), Natália oda jár
vasárnapi misére. Oda is mentünk a legközelebbi vasárnap Vértessel; jött csakugyan
Natália, egy kicsi meredek sötét hernyó. Valami idős társalkodónő mellett tipegett, bot
volt a kezében. Kilencvenéves volt akkor. Jaj, mennyire nem hasonlított a világszép ré-
gi Natáliára. Mikor elemista gyerek voltam, nagy divat volt még a füzetes regény, a
Nick Carterek, Vadnyugat-históriák meg detektívregények ősanyja. Volt Szoboszlón egy
kicsi púpos ember, az hordta házról házra, ahol előfizették a friss regényfüzetet minden
héten. Anyám is előfizette, hetenkint húsz fillérrel, a Koldusgrófnő című regényt.
Zöld füzet volt az, a fedőlapján hajmeresztő képpel. Miért fizette elő anyám a rémregényt?
Ő ki se nyitotta soha, csak a kis cselédünk olvasta a Koldusgrófnőt. Hanem
a füzet hátsó fedéllapján azt hirdették, hogy aki mind a száz füzetet megveszi, az kap a
végén egy szép kakukkos órát vagy a Milán és Natália olajnyomatos arcképeit aranyos
rámában. Anyám nagyon vágyott a kakukkos órára, hát minden héten odaadta a húsz
fillért a púposnak. De mikor azután vége lett a száz füzetnek, anyámat keserves csaló-
dás érte. A púpos beállított egy reggel Milánnal és Natáliával. Anyám azt mondta né-
ki, nem ezt akarja, hanem a kakukkos faliórát. (Ott volt annak is az ábrája a regényfü-
zet fedelén.) Azt hitte az én anyám, azt kapja mindenki, amelyiket szeretné. A púpos
felvilágosította anyámat: őreá ez esett, nem lehet választani. Hát felakasztottuk Milánt
és Natáliát a kisebbik szobánkban. Sok Milán és sok Natália függött Szoboszló falain.
Kisült, hogy senki nem kapott kakukkos órát, minden előfizető Milánt és Natáliát kapott.
Hát akkor ismerte meg Magyarország a Natália szépséges kreol arcát.
Ez a Lázár utcai Natália is látta ennek a szerb királynénak az arcképét, de mások is
hízelegtek avval néki, hogy ő „egy második Natália”. Letette hát Pesten az eredeti nevét,
a Rózsit, Natáliának hívatta magát. Ki volt a szobája ajtajára írva: Natália. Mind
a négy leánynak a neve ki volt írva az ajtajukra.
Úgy ismerkedtem meg Natáliával egyszer, májusban, elmenvén az ablaka előtt, rá-
mosolyogtam. Mert olyan szép leány. Visszamosolygott. Zavarba jöttem, tovaléptem
szó nélkül. Másnap délután aztán megállottam az ablak előtt, köszöntem néki szépen.
Kezet adott, és azt mondta: na mi újság? – mintha már régi ismerősök volnánk. Megmondta,
hogy lát engem sokszor itt elmenni, bizonyára a Lázár utcában lakom. Igen
– mondom –, a harmadik házban, a 3. szám alatt. Evvel el is akadt a társalgás mindjárt,
pláne jött is egy úrféle a járdán, az Opera felől. Nem beszélek, hátha megtetszik
néki Natália, s bejön hozzá. Sőt el is fordultam, hogy ne zavarjam az urat. De továbbment,
és azután mégiscsak diskurálni kezdtünk. Mit diskuráltunk, hogy tudjak arra
emlékezni. Vagy negyedóráig állottam az ablakánál. Fehér csipkefüggöny lógott az ablakon
belül, annak az egyik szárnya a Natália hátára hullott; láttam a homályos szobá-
ban a beezüstözött kályhát (sok kéjleány kályhája volt ilyen), meg a kályha előtt a paravent-t,
abba fényképek voltak dugdosva. Akkor is kezet adott Natália, mikor elköszöntem
avval, hogy dolgom van.
Másnap is ott állottam egy kicsit a Natália ablakánál, és azután is; ritka nap volt, mikor
nem tettem az ablak előtt tiszteletemet. Mikor másodszor vagy harmadszor állottam
az ablaknál, megkérdezte Natália, mi vagyok én. Mit mondjak néki? Azt mondtam, semmi
se vagyok, írok, abból élek. Mit írok? Verseket. Nevetett. Hát abból meg lehet élni?
Mondom: nehezen. Elmagyaráztam azután néki, hogy politikai verseket írok az élc-
lapokba meg a P. H.-ba, ez a kenyerem, mert az alanyi versekért nem fizetnek. Se a
P. H.-ot nem ismerte, se élclapot nem látott életében. Aznap kérdezte meg a nevemet
is, és aznap világosított fel afelől, hogy őt Natáliának hívják, mióta Pesten van, vagyis,
mióta kiváltotta az egészségi lapját. (Ennek a rendőrségtől kiadott egészségi lapnak,
a bárcának a révén hítták az utcai lányokat bárcásoknak.) Vagy még aznap vagy másnap
elmesélte azután Natália az ő históriáját.
Zsidó lány volt, mégpedig sakter leánya egy felvidéki városkában.
– Igen, olyan szent zsidók lánya voltam. Fiatalember nemigen volt minálunk; a zsidó
fiúk elmentek nagyobb helyekre boltossegédnek; aki mégis volt, az ugye nem fog
lányt elvenni, akinek nincs hozománya. Nem is beszéltem sose fiatalemberekkel. Szép
lány voltam pedig, mindig hallottam, hogy dicsérnek. És már húszéves lettem. Volt abban
a városban egy nagyon csinos szép férfi, a rendőralkapitány; a mi utcánkon ment
el, ha a városházára ment, vagy ha hazafelé jött onnét. Ha az ablakban ültem, ott varrtam,
és fel találtam nézni, és ott ment, mindig odamosolygott hozzám; én lekaptam a
fejem, de büszke voltam rá, hogy észrevett ez a szép keresztény úr. Egy nap azután már
nem dugtam el a szememet, hanem rámosolyogtam én is, jaj, hogy vert a szívem. Álmodni
is kezdtem ővele. De nem csak álmomban álmodtam; nappal is, ha a varrásommal
ültem az ablakban, mindig csak őfelőle spekuláltam, és alig vártam, hogy a túlsó
járdán meglássam, hogy jön már a hivatalból; mindig összemosolyogtunk. Ez az egy
perc volt nekem az élet. Vasárnap meg húsvétkor meg karácsonykor felvette az egyenruháját,
kardja is volt, olyan gyönyörű volt, mint egy huszártiszt. Délután, mikor jött,
akkor ő mindig a patika elé ment, ott szoktak a fiatal urak összegyűlni, cigarettázni,
likőröket inni, sokszor késő estig ott tanyáznak. Egyszer egy estefelé megyek a piacra,
a kofák sötét estig ott szoktak ülni; el kellett a patika előtt menni; meglát az alkapitány,
szép lassan otthagyja a kompániát, odasétál; volt ott több bódéjuk a kofáknak; egyenesen
a mellé a bódé mellé jött, amelyiknél én állottam. Izgatott lettem, jaj! És intett
nekem, hogy menjek a bódé mögé. Odamentem. Oda nem láttak a patika elől. Ő is
odalépett, kezet csókolt, kezet csókolt nekem, a sakter lányának. Majd elájultam. Nahát,
hogy sokat ne meséljek, akkor ott megbeszéltük, hogy vasárnap estefele találkozunk;
nem a bódénál, hanem annak az utcának a végén, amelyik ott közel nyílt, és annak
az utcának a végén már a városnak is vége. A mamámnak azt hazudtam másnap,
hogy fáj a fejem; olyan meleg is volt aznap, mert nyáron volt ez, el lehetett hinni. Hát
már ott várt, szép kis szegfűcsokor volt a kezében, és selyemcukrot is hozott, én még
soha ilyen figyelmességet nem hallottam. Karon fogott, úgy sétáltunk ki a temetőbe,
a keresztény temetőbe. Nem akartam bemenni, mert sok kereszt van ott, tudja, a zsidóknak
rá se szabad a keresztre nézni.
– Tudom, én is zsidó gyerek vagyok.
– Nahát, kinevetett a Karcsi, megmondta már az úton, hogy ő Karcsi, és beerőltetett
abba a szép keresztény temetőbe. Olyan késő délután már nem jár ott senki. Rá-
gyújtott, és úgy sétált ott velem cigarettázva. Ha szólt hozzám, akkor az orromba jött
a cigarettafüst szaga, az olyan kellemes érzés volt, mert azt az ő szájából kaptam. Olvasgattuk
hangosan a neveket, akik a fejfákra meg a sírkövekre voltak írva; némelyiket
még tudtam is, kicsoda volt, mert nemrégen halt meg. Mikor elszítta a cigarettát,
akkor átkarolt, meg akart csókolni. Nem engedtem, pedig hogy kívántam, istenem!
Birkózott velem egy darabig, közben csókolta a hajamat, fülemet, nyakamat, vállamat,
ahol tudott; a számat nem bírta elérni. Azután abbahagyta, hű, lihegett, és elkezdett
nevetni, úgy kért nevetve, hogy ne haragudjak, és csókolgatta a kezemet. És azt mond-
ta, szerelmes belém, elég volt engem látni, hogy megszeressen. Ez nagyon hízelgett
nekem, gondolhatja. Mikor sötétedett, visszasétáltunk, ott annak az utcának a véginél
elváltunk, de megbeszéltük, hogy másnap megint találkozunk. Másik nap is fejfájást
hazudtam, és azt mondtam a mamámnak, hogy a sétálás nagyon jót tett tegnap. Karcsi
most is hozott virágot és cukrot is, kért, engedjem meg, hogy ő tegye a cukrot a
számba; attól még édesebb lett a finom cukor. Akkor, odakinn a temetőben, már megengedtem,
hogy megcsókoljon. Erősen magához szorított Karcsi, úgy csókolt, csókolt,
én is elkezdtem csókolni; szúrt a bajusza, de az is csak jólesett. Emlékszem, hogy tántorogtunk;
egy szempillantásig le nem vette a számról a száját. Leültünk egy sírra, úgy
csókolóztunk tovább. A szoknyámat felhajtottam, mert az a friss fű belétört volna, úgy
ültem az alsószoknyámban. Szédültem az élvezettől. Sokáig csókolóztunk, legalább egy
óra hosszáig. Folyton simogatta közbe a vállamat, a derekamat, a combomat. Alig tudtam
járni, mikor felállottunk. Lángolt a két orcám, és nem tudtam sokáig egy szót se
szólni. Karolva mentünk, mindig csókolta a kezemet, és a fülembe sugdosott, hogy milyen
édes vagyok, és milyen nagyon szeret ő engem, képes volna értem meghalni. Harmadnap
is kimentünk a temetőbe, negyednap is, mindennap. Mamám örült, hogy
kedvem van sétálni, az csak egészséges. Szép verseket szavalt nekem Karcsi, azt mondta,
hogy Petőfi Sándortól valók; azt tudtam, kicsoda Petőfi Sándor, az elemiben tanultunk
verseket tőle, de azok a versek az olvasókönyvben, azok mind a hazáról szóltak.
Hatodik vagy hetedik délután hozott magával a patikából egy üveg rozsólist, én azt
nem ismertem; mikor leültünk egy sírra, töltött nekem is, magának is, mert két pálinkáspoharat
is hozott, és elkezdtünk inni csókolózás közben. Nekem azt az italt nem lett
volna szabad megkóstolni, mert inni is csak kóser bort meg kóser pálinkát szabad né-
künk. De féltem, hogy kinevet Karcsi, hát elfogadtam a rozsólist; az édes volt, édes és
tüzes, olyan jólesett, nem tudom kimondani. Annyit ittunk, megittuk az egész üveget;
de ezt én nem is vettem észre, csak akkor jöttem rá, mikor elmentünk, és láttam a sír
mellett az üres üveget. Részeg lettem, de milyen! Kacagtam, sikoltoztam, hánytam-vetettem
magamat. Hát akkor délután vette el a Karcsi a szüzességemet. Nem is védtem
magamat, olyan részeg voltam. Azt se tudom, fájt-e, mert azt se éreztem. Mikor elmentünk,
egy kicsit sírtam, mert tisztult már a fejem, és tudtam, mit csinált. Karcsi megmegállt
velem, csókolta a számat meg a két kezemet, és esküdött, hogy szeret, hogy
imád, soha nem fog elhagyni. Este, mikor lefeküdtem, akkor kezdtem az istentől félni,
hiszen borzasztó nagy bűnt követtem el. Imádkoztam is magamban héberül. Nagyon
sokáig nem bírtam elaludni. De reggel már azt gondoltam, a jóisten nem ver
meg, mert nem tudtam magamról, mikor ez velem megtörtént, és hogy talán nem
is látta azt a jóisten, hátha ő be se néz a keresztények temetőjébe. Attól se féltem már,
hogy a rozsólisért kikapok az istentől. Pláne, hogy meg se vakultam, mert azt mondták,
mikor kislány voltam, hogy megvakul, aki a keresztre rá mer nézni. Aznap is elmentem
a Karcsival találkozni; jaj, alig vártam, hogy lássam. Nem haragudtam egy
cseppet se, mert már szerettem; akkor kezdtem szerelmes lenni belé. Mindennap kivitt
azután is a temetőbe, kivéve a szombatnapot, akkor nem jöhettem el hazulról, meg
vasárnap se mentünk ki, vasárnap Karcsinak kellett ide vagy amoda vizitbe menni. Ez
így ment egész hosszú nyáron; hogy én milyen boldog voltam, azt nem lehet kibeszélni.
Őszire azután gyerekem akart lenni. Rettentően megijedtem, megesküdtem, hogy
a kútba ugrok, ha valami csuda nem történik. Biztatott Karcsi, semmit se féljek, nem
lesz ebből gyerek. Elvitt egy vén cigányasszonyhoz a város másik végire, az a cigány
néni megszabadított a terhességtől, kapott a Karcsitól tíz forintot, én azt mondtam,
százat érdemel, az életem mentette meg. Azután jöttek az őszi nagy zsidó ünnepek; a
mi kántorunk megöregedett, és elveszítette a hangját; az ünnepekre fogadtak egy kántort,
az még fiatal volt, és nem volt néki rendes állása. Az a kántor a zsidó tanítónál volt
szálláson és koszton. Az ünnepnapokon nekem is templomba kellett menni. A nők kü-
lön ülnek a templomban, a karzaton, és tüll van előttük felhúzva, hogy a férfiak meg
a nők ne nézzék egymást. De azért átlátni a tüllön; a kántor éneklés közben észrevett
engem, és templom után megkérdezte, ki az az ígymegígy kinéző szép lány. Hosszú
szakálla volt a kántornak, leért a melle közepéig, és hosszú huncutkát növesztett, az
olyan göndörre volt csavarva, úgy nézett ki, mintha fekete gyaluforgács volna. Az utolsó
ünnepnap minálunk ebédelt, és mielőtt elment volna, megkérte a kezemet. Mamám
is, papám is rém örültek. Úgy volt, hogy a kántor ott marad kántornak minálunk, mindenki
nagyon meg volt az énekével elégedve.
Én halálra ijedtem, odáig nem is igen gondoltam a férjhezmenésre. De ha eszembe
jutott, rögtön az volt előttem, hogy ha asszony leszek, levágják tőből a hajamat, parókát
hordok majd, mint a többi zsidó asszonyok. Minálunk minden zsidó asszonynak
le volt a haja vágva, egyet kivéve, a zsidó ispán feleségét; azok kinn laktak a határban,
csak hosszúnapkor jött az ispánné a templomba. Mikor arra gondoltam, hogy egyszer
nekem is levágják majd a hajamat, mindig a szemembe jött a könny, borzasztó sajnáltam
magam, szerettem a szép hosszú hajamat. Nem mondhattam, hogy nem megyek
hozzá a kántorhoz – a lánynak nincs szava. Agyonvert volna az a szent zsidó apám. Hát
sírtam, sírtam minden éjszaka, sirattam magamat. Karcsinak nem is mertem megmondani,
hogy férjhez adnak. Mi lesz majd, ha levágják a hajamat, biztos kiábrándul belőlem.
Pedig megesküdtem magamba, hogy asszonykoromban is tovább járok vele a
temetőbe. Látta, hogy szomorú vagyok, azt gondolta, talán őmiatta, és mindig mondta,
hogy szeret, szeret, senki másért nem hagyna el engemet. Annál jobban fájt az én
szívem. A kántor egyszer levelet írt apámnak, abban az volt, hogy megválasztották
Nagyszőllősön, azt az állást foglalja el, sokkal nagyobb a fizetés, mint amennyit miná-
lunk ígértek néki. És biztos én is örülni fogok, hogy egy szép nagy városban fogunk
élni. És azt írta, hogy most már szeretne hamarosan megesküdni, csak a lakást fogja
előbb bebútorozni. Azt hiszi, egy hónap múlva arra pénzt kap a hitközségtől, és egybekelhetünk.
Én most már kétségbeestem. Nem megyek hozzá, inkább meghalok. Mamám
sürgetett, varrjunk, varrjunk, legyen egy kicsit több stafírungom. Gondolhassa,
mennyi kedvem volt a stafírunghoz. Egy éjszaka azután, sok sírás után, elszántam
magam: megszökök hazulról, nem bánom, akármi lesz velem. Délután mindent elmeséltem
a temetőben Karcsinak. A végin könyörögtem néki, segítsen abban, hogy megszökhessek.
Nagyon bánatos lett szegény Karcsi is, azt mondta, nem tudja, hogy fogja
énnélkülem kibírni. Egypár napig még visszatartott, csak hogy még láthasson; azután
pénzt adott, jöjjek fel Pestre, menjek el varrodába, szép vagyok, szerencsét csinálhatok.
Bárcsak sikerülne néki is Pestre helyeztetni magát, meg fogja próbálni. Hát
én azután négy vagy öt nap múlva felkeltem hajnalba, hamar összepakoltam egy kis
kufferbe, azt késő este Karcsi adta be nekem az ablakon. Csendesen megléptem; a pesti
vonat háromfertály hatkor indult.
– Szegény mama – mondom –, elvesztette a lányát.
– Maradt még elég gyereke.
Na, a vonaton gondolkoztam; ha sokat varrtam, szemem is, hátam is megfájdult. És
az a hosszú, hosszú ülés egyhuzamban, azt is nagyon utáltam. Nem leszek én varrónő,
inkább elmegyek cselédnek. Azok közt a harmadosztályos utasok közt beszéltem olyan
nővel is, aki már szolgált Budapesten; az először is azt tanácsolta, ne szerzőhöz men-
jek, azok megnyúzzák a szegény cselédet, hanem vegyek egy krajcáros Friss Újságot,
abba mindig van egy csomó apróhirdetés, amibe mindeneslányt keresnek. Azután,
hogy ne menjek szállodába, mert az drága nekem; a Friss Újságban kvártélyt is hirdetnek,
vegyek ki egy hétre egy fél ágyat; ha valami piszkos nővel kerülök egy ágyba, otthagyhatom
másnap, más helyre mehetek. Külömben biztos, hogy rögtön kapok helyet
mint mindenes; erősnek látszok; és ha kérdezi a nagysága, hát főzni tudok-e meg
vasalni, csak azt mondjam mindenre: tudok, tudok. Majd belejövök, mint macska a
nyávogásba. Igen, el kell menni rögtön Pesten a rendőrségre, cselédkönyvet kérni. Hát
már harmadnap ellátogattam a Nagymező utcába egy családhoz, ahol nem volt kisgyerek,
csak egy nagy fiú meg egy tizenöt éves leány. Az úr színházi pénztáros volt, kopasz
ember, de kedves volt, szépen beszélt hozzám; tessék, harmadik éjszaka beszökött
a kicsike cselédszobába. Addig rimánkodott, míg le engedtem mellém feküdni. Megmondom,
hiányzott nekem Karcsi, megszoktam már a szerelmeskedést. Egypár napra
rá a kölyök is bejött késő éjszaka. Megjegyzem, az úr másnap is bejött, harmadnap
is. Azt mondta a kölyök, ha nem engedem magam megölelni, megmondja a mamá-
nak, hogy a papa bejár hozzám, akkor engem kilök a mama. Hát aztán az úr is, meg
a kölyök is bejártak hozzám. Az úr nem, de a kölyök minden éjszaka. Az úr vett nekem
harisnyát, kesztyűt is vett később, mert már hideg volt; a fiú nem adott semmit, csak
színházjegyet hozott vasárnap délutánra, akkor a nagysága elengedett. Még valami de-
ák volt a kölyök, a húga is járt a leányiskolába, és gépírást is tanult. Olyan csúnya kelepelést
csapott, szerettem volna azt a masinát kilökni az ablakon. Egyszer jövök fel a
lépcsőn, szembejön egy jóképű fiatalember, szép kis pakompartja volt és finom ruhá-
ja; nagyon megnézett, én rámosolyogtam, mert olyan helyes volt; arra megállott, és
elkezdtünk diskurálni. Ott lakott egy külön bejáratú szobába az első emeleten, mondta,
hogy tizenötödikén költözött oda. Na, az lett a vége, este, mielőtt lefeküdtem, beszöktem
hozzá. Most már hárommal volt dolgom. Ez addig tartott, egyszer késő este,
mikor az úr kint volt énnálam, felébredt a nagysága, és kijött, mert hiába várta az urát,
azt hitte, az ura a szükségét végezni ment ki. Kijött, és benyitott a cselédszobába. Nahát,
rettentő patáliát csapott, és reggel kilökött engem. Friss Újságot vettem, és néztem,
hol keresnek mindenest. Eljöttem ide a Lázár utcába, a 14. szám alatt kerestek le-
ányt. Ott apró gyerekek voltak, és az a nagysága olyan kevés bért akart adni, semmi
kedvem nem volt elállani. Megláttam itt ezt a házat, a lányok az ablakba ültek, de üres
volt egy ablak. Megszólítottam az egyik leányt, és megtudtam tőle, hogy egynéhány
napja ebből a szobából kiköltözött a lakója: abba belébolondult egy vendég, elvitte,
most is vele lakik. Hát azt gondoltam, minek szolgáljak én, annyi rossz nagyságáról
hallottam a Nagymező utcai házban is a többi cselédtől, meg a boltokban is, mikor más
lányokkal beszéltem, elment a kedvem a szolgálattól. Kivettem ezt a szobát, mentem
a rendőrségre kiváltani az egészségi lapomat, megmondták ott a lányok, hogy evvel
kell kezdeni. Ennek most öt éve. (Sóhajtott egyet Natália.)
Nem mindennap állottam oda Natália ablakához, de legalább háromszor egy hé-
ten. Észrevettem, hogy ez a lány is, amaz is, a két szomszéd ablakban, elmosolyodik,
mikor odaérek, és köszönök Natáliának. Nem törődtem vele. Jobb felől kövér szőke
lány volt a Natália szomszédja, azt Micinek hívták, bal felől meg egy sovány fekete nő,
a frufrus, az pedig Elza volt. Az a kövér szőke, az folyton dúdolt, emez meg, az Elza,
olvasni szokott az ablakban. De azért fölemelte a fejét, ha férfi jött, azt nem felejtette
el. Mindig piros fedelű kötött könyv feküdt előtte, úgy láttam, mind az Egyetemes Regénytár
kötete volt, abban a sorozatban jelentek meg az Ohnet meg a Beniczkyné re-
gényei, anyám is ezeket olvasta a varrógép előtt ülve, mikor elfáradt. Elza volt az egyetlen
azok közt a Lázár utcai lányok közt, aki olvasott. Megkérdeztem Natáliát, hozzak-é
neki könyvet, de nem kért belőle. Azt mondta, nincs hozzá türelme. Öt óra tájban szoktam
Natália előtt tisztelkedni; most már óra hosszáig is elállottam az ablaknál. Ha férfi
közeledett, az elején egypárszor intett, hogy sétáljak el onnét; azután ezt már magamtól
is megcselekedtem. Megesett, hogy a férfi bement Natáliához; olyankor a má-
sik járdán sétálgattam, míg a férfi ki nem jött a kapun, és Natália megint nem ült az
ablakba.
Nem szerettem belé Natáliába, nem. Lehet, valami legbensőbb ösztönöm tiltakozott
az ellen, hogy olyan nőbe legyek szerelmes, aki mindenkinek odaadja magát. Huszadik
évemben jártam, ez még nem is az az ifjúkor, mikor szerelemre lobbanunk, nem
szólva a kamaszkori szerelemről, ami elég ritka dolog. Hanem vágyva vágytam Natá-
liára. Szép volt Natália, óh, sokkal szebb, mint a trafikos kisasszony, akivel csókolóztam
volt. Azt a bájtalan nevezetet, a sex appealt, azt akkor még nem ismertük. Ha neve
nem is volt, ebből a bizonyos vonzerőből is nagyobb adag volt Natáliában, mint a
trafikos kisasszonyban meg mint a többi Lázár utcai lányban, akik az ablakban ültek.
Szóval a vágy, a testének a vágya erősen húzott hozzá. És nem volt nőtársaságom; a
trafikban, ahová újságot olvasni jártam, ott Jozefa kisasszony trónolt, ő vagy a kuncsaftokkal
foglalkozott, vagy regényt olvasott, egyszer-egyszer szólott csak egynéhány szót
hozzám; magamat is jobban érdekeltek az újságok, mint Jozefa kisasszony, őfelőle semmi
ábrándot nem szőhettem. A nőnek nemcsak az ölelése esik jól, tudja, aki szerelmes
volt, és együtt járhatott a szerelmével; a hangját hallgatni, látni őt, nézegetni, kezéhez
érni, testének az illatát, melegét érezni, szóval közel lenni hozzá, az is gyönyörűség,
boldogság. A férjeket, akiket megcsal a feleségük, kárpótolja az, hogy ők ülnek a színházban
a szép asszony mellett, és ők vacsorálnak az étteremben vele, ők töltenek bort
a poharába, ők lehetnek büszkék reá, hogy odanézegetnek az urak az asszonyra, az ő
hiúságuknak hízeleg az asszony szépsége, eleganciája meg a gyémántbuton a fülében;
ő a tulajdonos. Ami a legfőbb, ami a legerősebben húzott Natáliához, az az volt, hogy
perdita ő. Ez volt akkor az irodalomban a kéjnőnek a neve. Úgy tudom, szegény Reviczky
Gyula hozta a perdita nevet minálunk divatba. Húszéves korom körül a kezdő
poéták áhítattal írtak a perditákról; mintha arra az időre esnék A kaméliás hölgy hódí-
tó útja is, Dumas fils-nek ez a polgári közönséget könnyeztető drámája végigjárta Európát,
Páristól Bukarestig. Láttam Párisban, a montmartre-i temetőben, ahová Heine
sírját megvizitelni mentem, láttam ott a Kaméliás hölgy sírját is, Alphonsine Plessier
kisasszonyét; az mindig friss virággal van telihintve.
Az is csak kéjnő, ugyebár, az a grande cocotte, aki Monte-Carlóban garázdálkodik.
Párisban ezek a drága nők teli vannak gyémánttal, fogatot tartanak, hercegek, grófok
barátkoznak velök, meg a legmilliomosabb bankárok. Igaz, a legtöbb a szeméten végzi,
de hát annak csak ő maga az oka. Hanem itt vannak ezek a perditák, akik a járdán
sétálnak, meg akik a nyilvánosházakban raboskodnak. Meg akik az ablakokban ülnek.
Ezek nem olyan szépek, mint a grande cocotte-ok, és nem olyan rafináltak, és valami
főnyereményszerű szerencse se érte őket, ezek közkatonák maradtak. Az utcára szorultak,
a csavargó kutyák mellé. Apjuk, anyjuk, testvérük idegen lett; aki süldő lánykorában
barátnéjuk volt, az elfordítja a fejét, ha meglátja őket, meg még az a fiú is, akivel
egy házban laktak, és akivel cibálták egymást gyerekkorukban. Senki se tekinti őket
embereknek. Árvák ők, kiátkozottak. Ez az, a poéta tragikumot érez a kéjleány sorsá-
ban. És mintha valami misztikus is volna az utca lányaiban. Élete, szíve, lelke merő tiSzép
tok. Őket a legeslegcsúnyább férfi is megölelheti. A púpos is, a lábatlan nyomorék is,
meg akiből ugat a tüdőbaj, az is. Hogy a Földön a legnyomorultabb is kaphasson csó-
kot a nőtől. Mintha a kéjleányoknak titkos összebeszélésök volna egy jó istennel.
Akkor májusban megfájult egy fogam. Zápfog. Nem az első fogfájásom volt; a fogfájást,
gondolom, nem örököli az ember; gyönge fizikum voltam, talán ennek köszönhettem
a fogfájáshoz való tehetséget. Aztán a szegény gyerek fogaira nem vigyáznak;
tízéves koromtól fogva idegenben is voltam; eszébe se jutott apámnak meg anyámnak,
hogy a fogaimba beléeshetik a nyavalya. Akkor, a zápfogam fájásakor, gyökérgyulladást
is kaptam, borzasztó kínokat szenvedtem; fogorvoshoz menni nem volt pénzem.
Hallottam még a gimnáziumban, hogy az Irgalmasok ingyen húznak fogat. Ott van az
Irgalmasok kórháza a Margit híd mellett, a budai parton. Elmentem egy délelőtt oda,
akkor már fel is volt dagadva az arcom. A földszinten húztak fogat; volt ott vagy nyolc
nagy karszék, mindben ült egy-egy férfi vagy nő, a folyosón pedig ott állottak a várakozók.
Valaki megszólított, ne húzassam ki most a fogamat, míg gyulladásban van, ez
veszedelmes. Nem bántam, harmadik éjszaka nem tudtam már a fájdalomtól aludni.
Szóval, mikor rám került a sor, beültem a karszékbe, felnyitottam a szám az előtt a vastag,
kopasz irgalmas barát előtt; az megtapogatta a fogat, rögtön rátette a fogót. Rá-
tette és megcsavarta. De a zápfog nem jött ki. Még egyet csavart a fogón a barát, akkor
se fogadott szót a fogam. Most aztán elüvöltöttem magam kínomban. A barát pedig
lekiabált rám:
– Itt nem szabad jajgatni! – és lesújtott a fejemre a fogóval. Akárhogy is fájt a fogam,
azt az ütést is éreztem, de nagyon. Harmadszorra aztán sikerült a barátnak kiemelni
a zápfogamat. Odamentem a csaphoz öblögetni; jó sokáig jött a vér a számból. Aztán
kiültem a kórház kertjébe a foghúzást kipihenni. Ült ott egy tucat paciens a padokon,
aki a fogától szabadult. Cigarettázott a hímje, s a hím is, a nőstény is véres köpéseket
eresztett maga elébe. A legszebb május volt, a rigó a friss lomb közt rágyújtott a Rákó-
czi-indulóra; nemcsak az árvácska meg a tulipán nyílott, de ott ágaskodott a kertben
az az ünnepi Canna Indica is, nem tudtam még akkor a nevét, csak azt a lángoló vö-
rös virágját csudáltam. És az jutott akkor ott eszembe, hogy a szegénynek, akinek a
szegénységet kell kiszenvedni, annak még a foga is fáj… mintha nem volna éppen elég
fájdalom, éppen elég betegség az a szegénység. Az égbe néztem, mintha az istent kerestem
volna, hogy megkérdezzem, micsoda igazság ez? És felnyúlkáltam a fejem tetejére,
tapogattam gyengéden azt a mogyorónyi tiplit, ami már ott gömbölyödött, mint
az irgalmas barát irgalmának az emléke.
El ne felejtsem: az az állatorvos-hallgató, aki ott lakott velünk a szabócskánál, egy
délután bejött hozzám, bemutatkozott. Magam voltam, ha otthon voltam, a szobánkban;
olvastam vagy verset írtam. Az állatorvos-hallgatónak a háziasszony mesélt ró-
lam, attól tudta, hogy versíró vagyok. Megmondta, hogy el szokta a verseimet olvasni,
és meg akart ismerni. Nyurga fiú volt az állatorvos-hallgató, elég jóképű, alföldi ő
is, apja bírósági végrehajtó. Kirukkolt aztán vele, hogy azért is akart megismerkedni
velem, mert valamit kérni szeretne, előrebocsátja, hogy nem csak úgy isten nevében.
Mi légyen az? Hát az az, hogy ő szerelmes egy kislányba, aki oda való, ahová ő. Szeretne
verseket írni ahhoz a kislányhoz, akinek Ilonka a neve. (Az Ilonka, a Margit meg
az Ida voltak a divatos leánynevek abban az időben.) De mert ő, azt mondja, ha a fejét
levágják se tud egy rímet összehozni, azt találta ki, hogy én írjam Ilonkához a verset,
ő majd aláírja a maga nevét, elküldi annak a városkának a hetilapja részére, az a
hetilap is közöl verseket. Ő megírja Ilonkának, hogy a versek őhozzá vannak intézve.
Egyelőre, azt mondja, nem tud többet ajánlani, mint egy-egy versért két koronát. És
hány versre van szüksége? Úgy gondolja, hogy elég lesz havonkint kettő, ennyitől is
boldog és büszke lesz Ilonka. Négy korona havonkint, ez is valami. Az első versben,
amelyet Ilonkához írtam, ráfogtam, hogy Tündér Ilona ő, Tündérországból ideszö-
kött a Földre, mert itt lakik a szerelem. Ez után a vers után megkérdeztem az állatorvos-hallgatót,
kék szeme van-é az ő Ilonkájának. Szerencsére kék. És derekáig érő sző-
ke haja. Köszönöm, arra nincs szükségem, csak a szemére. Miért, azért, hogy megírhassam,
hogy az Ilonka két szeme két kék ég, vagyis két mennyország; ki lehetne boldogabb,
mint én (mármint az állatorvos-hallgató), aki egyszerre két mennyországba
tekinthet. Ilonka megírta az imádójának Pestre, hogy meseszépek a versek, nem is álmodta,
hogy költő lakik az ő Bélájában. Megjegyzem, mind a két vers csak olyan kurta
vers volt, amilyeneket az élclapjaimba kellett költenem: ennyi is elég két koronáért.
A két első vers után hiába törtem a fejem, nem tudtam harmadiknak témát találni.
Megpróbáltam Natáliára gondolni, abból majdcsak kijön a vers; de mondtam már,
nem voltam szerelmes Natáliába, hát ő nem tudott versre ihletni. Azt találtam ki, mikor
fölmentem új verssel a P. N.-hoz, elkértem ott a bekötött tavalyi meg tavalyelőtti
évfolyamokat, kinéztem egy-egy szerelmes verset, lemásoltam, és azt nyújtottam át az
állatorvos-hallgatónak. Tessék eldönteni, melyikünk volt a nagyobb csaló. A havi négy
koronából, amit a kuncsaft fizetett (mindig azonnal), abból a vacsorámat javítottam
fel. Egypár deka kolbászt vagy sonkát is vettem némely nap, ez azelőtt olyan luxus volt,
amit nem tudtam megengedni magamnak. Roppant boldoggá tettem az állatorvoshallgatót;
elbeszélte, hogy az Ilonka szülei is büszkék már őreá, a költőre, nem vitás,
hogy hozzá fogják Ilonkát adni. Az Ilonka papája vaskereskedő, jómódú ember, biztos,
szép hozományt ad majd Ilonkával. Hogy képzelte ez a Béla az ő mézesheteit az
ő szerencsétlen bajával (emlékszünk, ugye)? Vakon bízhatott abban, hogy az alatt a pár
esztendő alatt, míg oltárhoz vezetheti Ilonkát, kigyógyul majd belőle.
Egy délután a P. H.-nál megismerkedtem Peterdi Andorral, ő is aznap hozott föl verset.
Együtt mentünk azután el; kérdi a járdán, merre megyek. Mindegy, mondom,
nincs semmi dolgom. Elhívott a New York kávéházba. Abba a tündöklő nagy kávéházba,
amelyikben én még sose voltam. Megmondtam néki, nincs pénzem kávéházra.
Nevetett Peterdi:
– Nekem talán van?
És felvilágosított: a New Yorkban van egy költők asztala; aki annál az asztalnál ül,
annak nem kell rendelni. Erre aztán be mertem vele menni a felséges New Yorkba.
Balra, a Dohány utcai oldalon, ott állott mindjárt két lépésre az a kerek márványasztal,
oda vitt Peterdi. Ültek ott vagy tízen, egy kiabált:
– Igenis hogy kivénült, elhülyült, én ki merem mondani!
– Nanana!
– Mégiscsak pimaszság így beszélni Kiss Józsefről! – ezt egy harmadik mondta.
Az egész asztal nagyon izgatott volt, egyszerre kezdtek beszélni, gesztálva; Peterdi
ott állott velem, várta, hogy csend legyen.
Megjelent egy Kiss József-vers A Hétben (az volt a Kiss József hetilapja), azon a versen
kaptak össze.
Lecsendesültek, Peterdi bemutatott nékik, a neveiket ők maguk mondták meg, sorba
kezet adva. Egyiknek-másiknak nem értettem a nevét, oly halkan vagy oly hanyagul
ejtették, és csak a vezetéknevet mondta mind. De amelyik nevet hallottam, azt ismertem
is, ugyancsak a P. H.-ban vagy a P. N.-ban megjelent verseik alól, vagy a FügSzép
getlen Magyarországban meg A Hétben meg az Ország-Világ című képes hetilapban
találkoztam a nevükkel, a verseikkel. Azéval a nőével is, aki ott ült, az is költőnő volt.
Rajtuk kívül láttam elég sokszor a Telekes Béla, Farkas Imre, Szabolcska Mihály,
Oláh Gábor, Maday Gyula, Gyökössy Endre, Veszelei Károly, Ámon Ottó, Krüzselyi Erzsike
neveit. Verset írtak. Nem volt szerencsém megismerni őket, nem jártak a New
Yorkba. Pardon, egyet mégis megismertem aztán, Ámon Ottót. Az fiatalon elhalt, szegény.
Nem felejtem el a sápadt, finom orcáját. Valaki tudta itt, hogy Krüzselyi Erzsike,
akit mind elismertek, vidéken él, és hogy nagyothall.
Természetes, sok név nem jut ma már eszembe.
Peterdi együtt járt egy leánnyal, az is költőnő volt, bejárt az is a New Yorkba, de ma
hiányzott. Alig mertem széjjelnézni a New Yorkban, lesütöttem a fejem, mikor a főúr
ott közel egy asztalnál megállott, mert fizettek ott. Valami felhős félelem volt bennem,
mikor el-elmentem a New York előtt meg a Dunapart előkelő teraszai előtt: mintha itt
leülnöm tolakodás lenne, mintha a főpincér számon kérhetné múltamat, éhezéseimet,
szégyeneimet, gyerekkori lopkodásaimat. Mindjárt első nap egy költő, lepillantván a
lábom szárára, azt mondta, ne járjak vasalt nadrágban, az nem illik egy poétához. De
én tovább is vasaltam a nadrágom.
Felbiztatott Peterdi, most már mindig bejöhetek ide a nagy asztalhoz, őnélküle is.
Elkezdtem hát a New Yorkba járni; legtöbben délután öt után voltak ott, sokszor este
tízig, de még éjfélkor is ültek együtt egypáran; meg találhattam ott költőket délben is,
sőt délelőtt is, aki se egyetemre, se valami hivatalba nem járt. A nagy asztal vendégei
közül ketten újságírók voltak, láthatatlanok délelőtt, mert aludtak. Egyik a Népszavá-
nál volt, ő írt a képkiállításokról, és a verseskönyvekről is ő írta a kritikát. Ő maga nem
írt verset, csak barátkozott a költőkkel. Másik pedig riporter volt a költőség mellett, az
ilyennek néha egész éjszaka rohangálni kellett.
A riporter nekem roppant imponált. És mindnyájunknak. Pest összes riportereit
jobban tiszteltük, mint a híres költőket. A riporter benn van egy szerkesztőségben. Alá-
írja a nevét a riportoknak. Olyan szenzációkat ír, amiről az egész város beszél. A rend-
őrségen is féltek a riporterektől. Valóságos sztár volt egynéhány riporter. Ez a mi riporterünk
bársonykabátban járt; az újságírók közt, csakúgy, mint a piktorok közt, nagy
divat volt akkor a bársonykabát. Volt, aki barna, volt, aki sárga s volt, aki fekete bársonykabátot
hordott. A New York-beli riporternek is fekete bársonykabátja volt.
Költők közt csücsültem hát, magam is költőszámba mentem. Szurkoltam egy kicsit, mikor
versem jelent meg, mit szólnak majd a New Yorkban hozzá. De nem bántott senki.
Óh, a vers. Az érdekel engemet a legjobban a világon. Az az én lélegzetem, a szívem
dobogása. Az az én mániám, a nyughatatlanságom altatója, kínlódásomnak, bánatomnak,
csalódásomnak vigasztalója. Az az én italom, olyan, mint a bor vagy a pálinka az
italos embernek. Mi az? az a muzsikás beszélés, a beszéd hintálása, lovagolása, tánca,
szavainknak a játékos egymás után való rakása. Az a szánk szólásának a cserdítése,
mintha az ostorral cserget meg újra cserget a kondásgyerek a maga mulattatására, úgy,
hogy egy cserdítés a másikat várja, a másik visszafelel az elsőnek. Honnét ered az, hogy
a gyerek kedvét leli a ringatózó szóban, hogy alig kezdett el beszélni, máris elkívánja
a füle a rímet? Honnét ered az a kívánás, ez a jólesés? Avval felelhetek, hogy anyánk,
aki a bölcsőnket rengette, danolt, dudorászott a rengetés mellé, azt mink már hallottuk,
hallgattuk. A bölcsőnek a rengése maga is olyan valami, mint az ingó-ringó anyai
hang, a vérünk, agyunk azt abban a bölcsős korban felfogja, megszokja, s azután szükségét
is érzi. Azt tanítja a tudomány, hogy minden eleven életnek a tenger az ősanyja.
A tengerből öntött ki a földre az élet, az élő teremtmény. Nem csak a színén hullámzik
a tenger, a mélységekben is árama, rengése-ringása, hulláma van annak. Onnét való
tán a beszélés dallamra való vágyakozása, mint ahogy testünkben a tánc ösztöne,
hajlama is abból a vak, valahai hajdanból való talán. A szónok beszédének, pedig az
nem vers, annak is hulláma van, dallamossága; aki szépen törekszik beszélni, annak is
muzsikás lesz a szava valamennyire. S megvan minden nyelvnek a tulajdon elfülelhető
muzsikája. Anyánk, nagyanyánk, meg aki csak a karjára kapott, jobbra-balra meg
le-fel hintáltatott, szerető jókedvében a teste hintálható lejtései mellé húzta vidám
hangjait, amelyekkel magát velünk kedveltette. A másfél esztendős gyerek már örül,
ha magasra kapják fel; fel is engedik szabadon röppenni pár szempillantásra, úgy kapják
aztán vissza a levegőből, és úgy teszik le a földre. Aki így felkapja magasra a gyereket,
azt szokta kiáltani:
Happáré,
Ha nincs kenyér, van málé!
Ritmusa volt ennek a biztató kiáltásnak, meg valami éneklés is volt benne.
Még hamarabbra tehetem talán azt az időt, mikor apám a térdére kezdett venni,
úgy lovagoltatott. Ehhez pedig azt mondogatta, félig-meddig énekelvén:
Hőc hőc katona
Ketten ülünk egy lóra,
Osztán megyünk Váradra.
Emlékezni persze már csak későbbi kisgyerekkoromból emlékszem arra, hogy ezt
az apám szájából hallottam.
Azt a verses danázást már felfogtam, amit anyám űzött, ha kétesztendős koromban
beteg voltam, és a karján tartva sétált velem a szobában, vagy fektemben álomba csalgatott
avval.
Kicsi húgaim, mikor a bubájukat kötözték, vagy az udvarban kiskertet csináltak guggolva,
akkor egymagukban, a játékban elmerülve félig öntudatlan dúdolgattak, egy-
ügyű versecskét költögetvén a hangok zenei járásához. A három esztendőt betöltött gyerekek
azután a játszáshoz, mikor körbefogózva kell állani, járni, már akkor megtanulják
azokat az éneklős versikéket, amelyeket minden faluban meg minden pusztán megtanítanak
nékik. Azt, hogy
Bújj, bújj, zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta,
meg azt, például, amelyik azt mondja:
– Héjja vagyok, elkapom!
– Anyja vagyok, nem hagyom!
Ezek a gyermekjátékhoz szolgáló versek nem felnőtt versírótól valók, ezek gyermekek
képzeletében, napsütött tavaszi kedvében fogantak. Elmesélték a könyveikben utazók,
hogy a vad népek ifjúsága is danolgat, gyerekeik is énekelgetnek. Az evés vágyá-
val, igényével együtt születhetik az emberben a magát ezenformán való kifejezés ösztöne,
kedve.
Hároméves, négyéves a gyerek, mikor a szülék azt a divatot elkezdik, a gyereköknek
versecskét tanítanak, akit az felmond rokonok, ismerősök előtt, az aztán öröm és dicsőség.
És aztán mindig hallja a gyerek leányok, legények énekes szavát, még az iskola
előtt, dedó előtt való időben. A dedóban meg az iskolában mennyi kis verset taní-
tanak néki. Ráragadnak a gyerekre más gyerek szájából, ahogy azokéra is ráragadtak
olyan rímelő mondások, amelyeket már nem tanít a dedósné meg a tanító úr. Fölfedeződött,
hogy egy fogalom szava olyanformán hangzik, mint egy másik fogalomé.
Evvel aztán eljátszunk: rímelünk. Azt mondja egy gyerek a másiknak:
– Vasárnap,
Vason viszik apádat.
Azután meg:
– Mondjad: gólya.
– Gólya.
– Orrod a dugója.
Van ezenfajta, pajzánabb rímes gyerektréfa csapattal, azokat nem tűri a nyomdafesték.
(Dehogynem tűri, csak a törvény ne volna.)
A felnőtt népet ezenformán hallom enyelegni:
János,
Lovad bojtorjános.
Meg azt mondja:
Barta,
Hátadon a balta.
Vagy:
– Tessik,
Hogy baj ne essik.
Ha szamárháton kocogott el egy juhászlegény Szoboszló táján, kicsi, nagy azt mondta
arra:
Szoboszlai határon
Csacsi ül a szamáron.
A vásári zsinatolásból ki-kihallott az ember ilyen rímes kiabálást:
Aki vesz, annak lesz,
Aki nem vesz, beteg lesz.
Meg:
Itt a jó forró gatyamadzag,
Megveheti szegény, gazdag.
A bálban is versben kurjongattak a legények, a temetőben is rímes búcsút véstek a
fejfára. Vőfély versben szavalta el a leánykérő mondókát, lakodalomban hosszú verseket
mondogattak, mondogatnak ma is násznagy, vőlegény, apa, nász, nászasszony.
Megismertem gyerekkoromban, diákkoromban versíró krónikásokat, akik a vásárokat,
hetipiacokat járták a kinyomtatott portékájokkal. Ezek szegény parasztemberek
voltak, a parasztság bohémjei; elmaradtak a földmunkától, ennek a viszontagságos
krónikás hivatásnak éltek.
De a népballadák is, meg a népdal, Petőfi meg a világ minden költője költészeté-
nek az édes szüleje, az is hol termett? A föld népe közt, amely írni-olvasni se tudott.
A tánc ringása, rángása közben, a szekérnek a rázása közben, a kaszával való kimért
lépegetés közben, meg sulykolás közben, meg azután boros fejeknek ingadozása közben,
ezen mozgáshoz, mozdulatokhoz idomulva, meg csendes birka- vagy libalegeltetés
közben, a lélek álmatag, aléló hullámjárása közben erjedtek azok a szilaj, pajkos,
enyelgő, örömmel, bánattal, boldogsággal, boldogtalansággal teli versek, amelyekbe
a dallam pántlikáját befonták.
A polgári fiatal, ifjú meg leány is, hány, de hány nem szabadul a gyermek- meg iskoláskor
verstanulásának a hatalma alól, lelkességében, ábrándosságában, gyengeszí-
vűségében, ifjú nyugtalanságában, lázában verset ír, költő szeretne lenni, költőnek érzi
magát. Legtöbbjükről azután a heves ifjúság hűltével elpárolog a poézis, mint a zá-
por, felszikkad annak a ruháján, aki megázott. De van egy szerzet, az úgy öregszik dé-
libábos csalódásában, hamis hitében, csak írja, írja, írja a verset, kódulja befele magát
avval a laphoz, mutogatja jó ismerősöknek, őrzi magamagának. Mindenki lemosolyogja,
csak én nem: én meghatódom minden rossz verstől, mert úgy sajnálom a szerzőjét,
aki nem hallja, mikor felel, valami isten súgását; nekem olyan kedves mindenki,
aki ezen a tolvaj rabló gyilkos világon a szívét a költészet felé fordítja.

(Folytatása következik.)