Tandori Dezső

EGY ÉG-TÁJ

A Nyugat.

Nem tája az égnek, de ma már a Földön sem okvetlenül használatos e fogalom. Hiszen Japán, üzletnek meg Kína, és mindennek: az üzlet. Így nehéz. Bár evidens. Mert ma van.

Ma van ma, és a folyóirat, a Nyugat, ugye, tagadhatatlanul tegnap volt. Vigyázat, magam itt, partra kifutó hullámok vizsgálgatásával, épp erről írnék, mennyiben van ma is a Nyugat, némely nekem fontos dologban okvetlenül.

Költői érzékelésemre kapcsolok, de nem a felkérés miatt. Ha e cikknek első és második része van… mindkettőt: majd (jövőre?). Bár a kettő összefügg. Van az önmagunkra ébredésnek egy fokozata, így mondom, mert nyilván jön több is, amikor mind megkérhetők nehezen leszünk, mind pedig azt nem tudjuk, mi lehet a rajtunk kívül taglalásra érdemes-érvényes téma. Nem úgy értem ezt, hogy más témákat fontosnak ne tartanék; sőt. Meg úgy sem, hogy tárgyszerű feladatokat szívesen el ne látnék, vagy mi rá az „ige”. Hanem hogy Kosztolányin most nagyon sokat gondolkoztam, el is mondom, miképp. S Kosztolányi a Nyugat költője volt. Tóth Árpádról, Babits Mihályról feltétlenül eszembe jut ez még. Filológiai műveltségem csekély, ráadásul egyre fogyatkozik, olyannyira más dolgokkal foglalkozom. (Nem lovakkal, nem madarakkal, nem is okvetlenül műfordítással… de ez lenne dolgozatom második része, egzisztencialista lettem, a magam módján, tehát egyszeri esetként, mert meghalni is így fogok, nagy fölfedezés.)

Csekély filológiai műveltségemmel csak annyit tudok, hogy Gellért Oszkár Babits kicsit túlértékelt kedveltje volt. Hanem hogy Osvát, Móricz, Illyés itt a Nyugattal kapcsolatban hogy is vannak, Tersánszky, Nagy Lajos… Szabó Lőrinc… József Attila… Jékelyt csak sejtem, hagyján… és így tovább. Nemes Nagy Ágnesra, mint posztnyugatosra kitérek, zárásul, hamar.

A Nyugat, s nem vallomás, nem hitvallás ez, a mai napig nélkülözhetetlen eleme költészeti kultúránknak és gyakorlatunknak. Döntés történt. S ez, irányával, Adytól kicsit messzebbre vezetett. A hagyományos formai tökély mellett főleg valami mással. Karinthy Frigyes, ahogy főleg a híres zeneakadémiai képről tudom (nem nyegléskedem!), nyugatos volt, persze. Mint Kosztolányi Dezső. Ki utóbbi is meglepő helyekre írt mindazonáltal, de a Nyugat is sokszor küzdött anyagi gondokkal, s kivétel az olyan (családi alapítású, átmeneti idejű) folyóirat, kiadó, mely egy író egész élete művét képviselheti, jelenítheti… s jó-e az is? Vagy mindegy, vagy… vagy nem jó.

Döntés történt a Nyugattal, mely is, a döntés, a konzervatív-modern Ottlik Gézáig hatott, Örleyt érintette mint állomást, és főleg a háború után mindenkit érintett valahogyan, legföljebb úgy, hogy valaki a púr-la-párt esztétikát követte, avagy valami harmadikat, negyediket.

Mégis kénytelen vagyok elmondani dolgozatom első részét. Miért nem tudom, „mi” is volt (van) a Nyugat, s nem igyekszem a magam tudáskincsének gyarapítására, hanem megelégszem (boldogan) azzal a gyarapodással, melyben e folyóiratszám révén részem lesz.

Sokat kellett most (annyi évezred után csak felszínes lehet az) a régi görögséggel (vigéckedem!) és a matematikával foglalkoznom (az ezzel kapcsolatos könyveket, népszerűségükben, eléggé hóhem-póhem dolgoknak tartom, értelmiségi használatra készült Ál-Való-Világoknak), így jutottam arra a következtetésre, hogy mind Aristotelés(z) vitája Platónnal, mind az egyéb meghaladások és cáfolások stb. eléggé belterjesek, egyazon körben maradnak. Ellenben az a Zenón (Zénón), akiről én beszélek itt, tehát – ha jól tudom – az eleai, Aristotelés(z) szerint a dialektika atyja (ez engem nem érdekel), a mozgás lehetetlenségét „bizonyította”. Ahogy a „mai metamatek” az ő nagy paradoxonját (paradoxonjainak egyikét) feloldja, beszorozván a felező sort tízzel, s kivonva belőle az egyszeres alapot, l. pl. Keith Devlin nemrég nálunk is (Typotex) megjelent élvezetes könyvét, aztán ebből kivonja az egyszereset, ami marad, azzal a tételanyaggal megoldja az egyenletet, s na ja, a hős a teknősbékát itt és itt éri utol – ahogy ezt a megoldást kicsit pislogva adja Devlin, becsülettel megjegyzi, hogy a dolog így ugyanúgy trükk, ahogy trükknek gyanítjuk Zenón (Zénón) tételét is stb. Jó, de ha nem a mozgásra értjük, s erről beszéltem én ködösnek tartott – vagy sandán aktualizálónak! ami tőlem aztán távol – dolgozataimban (l. most is, kora ősszel egy pesti folyóiratban, ha igaz), erről, hogy ha nem mozgásról van szó, hanem egy „akármi túlsó oldal eléréséről”, azaz egy kiterjedt pont megalkotásáról (mely pont is nem: a.) durván, ezt a szót használom, eleve adott, mint egy kő, egy érzés, egy viszonylat is így adott pont lehet, b.) elméleti, mint az euklideszi geometria dolgai – pardon, nyers vagyok –, s akkor nincs kiterjedése, nem is kiindulópont), ez az elérés, tehát egyetlen ily pont megalkotása is lehetetlen, azaz VAN, AHOGY LEHETETLEN, a felező, s gyanítom, a másképp törtező (3/5, 4/7) módon is, ha valahogy a 3/5, a 4/7 szisztémán belül maradunk, ami csak végtelen tizedestörtekkel lehetséges… emberi nyelven fogalmaztam, meg nem is tudom a neveit ezeknek a tényleges számoknak, reális számoknak stb., melyik melyik. Magam az „1”-ből indulok ki. Tehát nem az „1”-re indulok, mint a hős és a teknős. Hanem „1” lenne a létrehozandó pont. De ha így haladok: 1/2, 1/4, 1/8… stb., nem jön létre a pont, nem érem el a túloldalt. (Ami az „1” nevű egység, pont stb. határa lenne. Haha, ez még csak egy egyenes. De végtelen sugárban kéne csinálni a végtelen pontból a kört, azaz sugarakkal, végtelen mennyiségű sugárral, jaj.) Elég legyen ennyi: mély érzületemet fejeztem ki vele. Azt ugyanis, hogy elvi dologból gyakorlati pont nem jöhet létre.

Hagyván most, hogy elsődleg és majdnem kizárólagosan a magam fizikai (fiziko-pszichológiátlan, lelki-testi) megléte, önléte érdekel (betegségek okán), így a JELEN, s Kosztolányit is ezért vizsgálgattam, latolgattam, mit mond ő a jelenben, s mit mond vajon „nekem”, hagyván ezt, maradok annál, hogy „felfogás pontjából” a teljes pont nem jöhetett volna létre, semmi elvi nem hozhat létre semmi gyakorlatit, ha durván adva nincs a dolog… akkor rá lehet fogni… vagyis a Nyugat sem jöhetett volna létre lelki elszánásból, a felezéses haladás lehetetlenné tette volna ezt. Durva ugrást (szintén entitás, az ugrás, már), a szellem anyagiságából adódó lépést kellett végrehajtani-tenni, hogy a Nyugat (szellemisége) létrejöjjön. A legkevésbé Ady jegyében állt aztán a folyóirat, gondolom én. Tehát nem a (saját hite, de utólagos ránézésünk szerint is) radikális külsőségekkel múltmegtagadó Ady jegyében. A XIX. század végének magyar líráját nem lehet sikerjegyűleg radikálisnak ítélni, inkább jó kezdemények sokaságának, s furcsa, hogy érdemleges képviselőinél mennyire nem Arany, főleg nem Petőfi lecsengetőjének. A spleen, a világbánat itt messze van a Baudelaire-étől, valamint a költészeti eszközeiben (nekem nem valami) forradalmi Rimbaud, tehát a tartalmi elemeiben forradalmi, új, jó, „új”, életérzületében nóvum Rimbaud, a végletes tragikumú, kusza, így önmagát vállaló Verlaine (az ottani Tóth–Babits–Kosztolányi), ám ott még sokan voltak, Juhász Gyulánál jelentősebbek), ezek az urak sincsenek lelopva jelen a mi nyelvünkön. Kosztolányi erotikus-kis-bizarrériái messze maradnak Rimbaud elemien szexuális koszosságaitól etc. Van azonban valami más.

Kosztolányin kezdtem tűnődni, és általánosabbnak sejtett jelenséghez érkeztem. Talán.

Ki izgatott mostanság Kosztolányinál? Hogy a „sajnos, még mindig Hugo” (nem szó szerint idézem) szellemesség, vagyis hogy ki a legnagyobb francia költő, jócskán benne a XX. században, hát még mindig… Még ma is Kosztolányi érződhet az „abszolútumnak”, nem a nála sokkal több bravúrt (s benne tiszta létérzetet) halmozó Weöres, nem az egy szál húr végtelen József Attila, másokról aztán ne is… nem, hanem minden hibájával együtt Kosztolányi.

Holott…

Még Vasnak is igaza volt, mikor tisztelettel kifogásolgatta. Bocsánat, 1978 körül, vagy előbb, e sorok írójának is, mikor bántani senkit nem akarván, Kosztolányit kikezdte, mondván, ő kibírja (szellemnyegle felfogás, de ráérzés), s így tovább. Kosztolányi az, aki annyit nyegle, henye, fickándós, félmegoldásos, patetikus; ő fogadja el még az „úri készet” is, a „vidéki, magyar” készet. És nyugatias, ha úgy tetszik (ah, csipketerítősen japános sokszor, de a svéd hallgatás, a magyar ajkú hallgatás – megmenti, igaz szóval értve-mondva, zseniális), „nyugatos”. Rettenetes hibákat görget, de még legléhább pontjain is (a könnyű, a nehéz, Esti) mily igaz(ságok vannak benne). Rémkedd, de csodaszerdára, ahogy tervezett cikkgyűjteményem (Csodakedd, rémszerda) logikusabban mondja. És az a Kosztolányi-hét, ami eltelik két ily nap közt, szintén elegyes. Mégis, valami belső tényezője (hagyjuk a sugárzást stb.) azt adja, hogy a bálos (brr) Hajnali…, a jópolgári Szeptemberi… etc. a legelemibb megszólalásnak érződik. Sírunk. (Mármint én sírok.) Kérem, fogalmazásomat senki ne kifogásolja, öt lábjegyzettel máris pontosabbá tehetők oly szavak, mint „bálos”, „jópolgári”. De Kosztolányi, ha úgy tetszik, oly abszolút nagyságot közelítő verseiben, mint az Őszi koncert némely darabja, aztán minden kötetének sok darabja – abszolút értelemben „link”, könnyed. Nemes Nagy, aki a legjelentősebb posztnyugatos, főleg eleinte (logikus): tanárként nem tűrné, „fiacskám…!” a kosztolányizmusokat. S mégis legnagyobb költőnk K. D., akit a Nyugat termelt ki közben, nem a „nyugatosok” közül a legnagyobb, hanem most… karmesterebb J. A.-nál, gazdagabb Jékelynél, emberközelibb Weöresnél, jobban hangolt, mint (legnagyobb költőnk, európailag, amerikailag, ázsiailag stb.) Szép Ernő. Nagyján így marad, bár Babits a cégtáblája inkább, a Nyugat is a mi legjelentősebb irodalmi-szellemi vonulatunk.

*

Természetes, hogy magamról is kell még, mentségemre (vagy ha nem), szólnom. Ellenben az irodalomnak (és az írásnak) megvan az a csudás sajátja, hogy egyrészt az egyén, az „egy”, a pillanat, az ő pillanata az abszolút fontos, másfelől épp mert ez (oly „fontos”), nem célszerű dolog túl sokat szólni róla. Ha csak dologian lehet (Ugye?) Tehát csak ennyit: nem az 1957 tavaszán írt versenydolgozatom szelleme kísért (ne ma már, is!), mikor Ady, J. A. és Juhász Gyula munkaverseit kellett volna értékelnem… bő ötven éve, ah! évfordulóm van nekem is, azaz majdnem! és én nem olvastam Juhász Gyulától ily tárgyban csak egy költeményt… Deák Ferenc nagy volt, de nála még nagyobb volt… azaz fordítva? Kossuth Lajos nagy volt, de… így oldottam meg a Nyugat dolgot. Nem! A versenyen meg így csak 4. helyet szereztem, ezzel automatikusan nem vettek fel az egyetemre, tehát felvételizni kényszerültem, ahol megálltam ugyan a helyem, tudásom, akkor, meg lendületem, adta a kellő összértéket, mindegyik messze csappant azóta, s hamar! – és kiröpítettek volna, ha B. és S. professzor be nem dobja magát, vagányságból meg én nem tudom… ezt sokszor megírtam, vissza is éltek vele. Ellenben, ne feledjük, én még azokban az években jártam egyetemre, mikor nem Babits és a Nyugat volt tanítómesterünk, hanem „a dolgozó magyar nép” (B. professzor szavaival, na). Ha azt az öt évet végig nem lóghatom (remek kezdetek után), ma nincs velem mindaz, ami egyrészt szentül csalókán van, másrészt – én tudom, hogy! – van, de csak én tudom, főleg, átalján van; és én itt egy tárgyra voltam (jaj! hála) kérve.

Tehát van Zenón (Zénón), és vannak a reáliák, és a Nyugat itt most akkor az ő paradoxának eleme vajon? vagy a nem létező eleme, mint (nekem) minden, ami a Kiteljesült Tudás? Egzisztencialista (elkötöm ezt is, tanárosan): csak halálommal „tudom meg majd”, amikor viszont nincs már tudás, a végső-végső-végső pillanat „utánja” az. (Reália, cáfolat: a halálból visszatértek.) Kosztolányin pedig sokat tűnődtem (sic!), hogyan írhatott már a halál előszobájában is olyanokat? Szépeket, míveseket? Nyugatot?

Talán ahogy most én: magamét. Rossz belegondolni. De süt a nap.

Még.

Ennyi a Nyugat napjáról.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

A végképzetek meg: ugyan. Végképp csak képzetek.

2007. július