Rába György

 

BABITS, A HÉTKÖZNAPI ÜNNEPEK KÖLTŐJE

Babits költői pályakezdését tárgyalva kinagyítottam A világosság udvara poétikai univerzumát. A vers kiindulópontja nyers, sőt visszatetszőnek is nevezhető: a lichthóf tojáshéjjal, cseréppel, ronggyal, mindenféle szeméttel teli. Babits az üledékes vakudvar környezetrajzát fokozatosan egy hősköltemény előadásával a tudat alatt bomló élet szimbolikájává tárgyiasítja. Már a könyvet öltött fejtegetésben fölvetettem, hogy ez a poétikai eljárás eszembe juttatta Eliot objective correlative elméletét, a tárgyi megfelelés elvét: a költő a dologi világ vagy egy esemény fogalmi tengelyére fűzött képzetekkel a tapasztalat leírásánál tágabb, nagyobb értékrendű jelentést objektivál, így A világosság udvara akár Raszkolnyikovra emlékeztető működését.

Babits ismerte Eliot műveit; Kabdebó Lóránt mutatott nekem egy Szabó Lőrinc naplójából származó gépelt lapot, melyen a halálos beteg Babitsnál tett látogatásáról adott számot. A naplórészlet kettejük időszerű világnézeti különbségét örökítette meg. Babits akkor – ez 1941-ben lehetett –, beszédkészségét ideiglenesen visszanyerve, a humanista eszmék győzelmét jósolta. Amikor látogatója betoppant, Eliot drámáit olvasta, mégpedig a kórusokat. Olvasmánya nyilván a Murder in the Cathedral (Gyilkosság a székesegyházban) volt: ez a dráma tartalmaz jelentős kórust. A tény önmagában nem bizonyítja Eliot életműve teljes ismeretét, még kevésbé az 1919-ben megjelent Hamlet-esszéjéét: Eliot ott tette közzé elméletét. Ezért csak poétikai rokonságról van szó, ami a magyar irodalmi jelenséget világítja meg jobban.

Babits az I. világháború utáni költészetében többször is élt ezzel a poétikai eljárással. Példa rá a Sziget és tenger-ben (1923) olvasható Ádáz kutyám. (Először Magyarország, 1924. augusztus 17. L. Stauder Mária–Varga Katalin: B. M. Bibliográfia. 1998. 162. Továbbiakban az első közlések forrása ez a kiadvány.) A vers főszereplője a költő sima szőrű foxterrierje: salátáságyások közt csirkét kerget, időnként elcsavarog, majd megviselten visszatér kölcsönösen szeretett gazdájához. A hatszor hatsoros, párrímes sorokból álló és az eb nevét refrénként visszhangoztató vers első fele Ádáz „bemutatása”, a második ebből bontja ki a gondviselő hatalom megnyilvánulását, melyhez a kutya ösztönösen, gazdája irracionális bizalommal ragaszkodik: „égi gazda, bosszú, megbocsátás, / s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!” Ahogy az ebsors viszontagságait: a vadászösztön kiélését, a kóborlást meg az időjárás és a marakodások próbatételeit érzékeltető költő teleologikus gondolatokra vált át, a köznapit a magasztossal ütköztető, ifjúkori poétikájához híven alakítja ki az ellentétes elvek szomszédságát. Az első rész életkép lehetne, de a második a bölcselet magaslatára emeli, az eleve elrendelés meggyőződéséhez, Augustinus szellemében.

„Minden vers Napló, elmúlt napok ízeivel, eseményeivel és szorongásaival teli napló” – írta Török Sophie, és, mint előtte Illyés, még korábban Rédey Tivadar, ő most más összefüggésben használva a fordulatot, „lírai hitel”-t emleget, számos vers ihlető forrását nevezve meg különböző tapasztalatokban. (T. S.: Költészet és valóság. Ny, 1933. II. július 1–16. 11.)

Ádáz kutya egy másik Babits-versnek is szereplője. (L. Az istenek halnak, az ember él kötet nyitányául, kurziváltan.) „Mint a kutya silány házában, / legeslegutolsó a családban, / kiverten és sárral dobáltan, / és mégis híven és bátran / kiált egyedül a határban / fázva és szeleknek kitártan…” „Ez a kutya élt, ez a silány ház valóságos formáival kínozta szemét. Magunk tákoltuk össze hulladékfákból, alacsony lett, és szegény Ádáz alig bírta alája kaparni magát. Ügyetlen ácsmunkánkból kiálltak a szögek, nyomták és fölvérezték a nyugtalan s mindig haragvó szegény állatot” – emlékszik Török Sophie, de levonja a poétikai következtetést is: „Mindez nincs benne a versben, nem is fontos tudni. De a vers e kínzó látványból vette irányát…(T. S.: i. m. uo.)

Ugyanennek a versnek van a lírai hitelt szemléltető másik motívuma is, mely tanulságos komparatista összevetésre ad lehetőséget. „Nagy almáriumaimban néha / szalagokat találok, léha / csecsebecsét. Fakó, únt, méla / régi divatok maradéka, / régi gazdagság bús hagyatéka. / S szólok: »Gyermekeim, ti hangok, / vegyetek föl néhány cafrangot.«” A motívum valóságtartalmát így idézi föl Török Sophie: „Itt magamat ismerem meg, régi rongyok, selymek, szalagok közt szorgos rakosgatásban.” (I. m. uo.) Hasonló katalogizáló, leltárszerű fölsorolásra bukkanunk Eliot Animula c. versében: „»Isten kezéből jön az együgyű lélek« / várja lapos világ, a zaj, a fény, / homály, nedv, szárazság, a hő, a fagy; / széklábak, asztallábak közt mozog…” (Vas István fordítása.) Eliot a léleknek a kisszerű dolgok közti tévelygéséről ad számot, verse a metafizikumtól halad a hétköznapokon át a végkicsengésig, Babits viszont a tárgyi valóságból, a kutya keserveiből a vénség panaszáig, majd az emberi-alkotói esendőséget követő, irracionálisan is csupán reménybeliségig. Két ellentétes irányú képzetrajzás: Elioté „dissociation of sensibility”, Takács Ferenc fordításában „érzékelésmód széttagolódása” (T. F.: Eliot a költői nyelvhasználatról. 1978. 11.), Babitsé ezzel szemben éppen a képzetrajzás fürtösödésével az élet bőségét költői témájába hasonítva érkezik el hol fokozatosan, hol, mint ezt látni fogjuk, hirtelen átcsapással, bölcseleti vagy lélektani problémákhoz. A két rokon, de eltérő irányú poétikai eljárás közt nincs értékkülönbség.

1929-ben került forgalomba Az istenek halnak, az ember él, de Illyés az Athenaeum összkiadása alapján már 1928. december 1-jén cikket adhatott róla közre a Nyugatban. A kötet több, tárgyi kapcsolatból kikerekedő, lélektani-bölcseleti problémába átnövő verset tartalmaz. A gazda bekeríti házát 1923. október 16-án jelent meg a Nyugatban, a Szobafestés ugyanazon év október 25-én a Magyarországban. Az előbbi alcíme zárójelben: Új barbár század jövetelére.

Babitsék Esztergom-Előhegyen, a város fölé magasodó dombon vásároltak telket, és építtettek ott föl kis nyári lakot. Versében a költő újonnan emelt léckerítését szemléli, és, mondhatnók, földhivatali funkcionalitását hozza szóba: „ők a törvény, ők a jog”, jelentheti ki okkal a deszkákról. A kerítés a tulajdon, az elért eredmények, a kert termésének őre, ám a szemlélő ráocsúdik, október hidegét és utána a telet sem rekesztheti ki. A leírás így csap át szimbolikába, a csak jelképesen óvó kerítés látványa a mindinkább elembertelenedő, vandál szellem elleni tiltakozásba. 1925-ben vagyunk: ami ellen Babits fölemeli költői szavát, az időszerű fogalommal „a tömegek lázadása” (Ortega), a sofőrtípus (Keyserling), bár sorait olvasva mai ésszel a világrontó diktatúrák jóslatának érezzük. Más szempontból A gazda bekeríti házát a tárgyi kapcsolat átlényegülésének szép példája: hétköznapi tapasztalatból egy vészjósló társadalmi jelenség elleni figyelmeztetésbe nő át.

A Szobafestés az otthon ismeretesen ideiglenes földúlásának folyamatrajza. Maga a festés, közismerten, „a régi szín” lekaparásával kezdődik, de a tevékenység folyamatának elbeszélése, ahogy a szenny „átüt, mindig átüt”, a lélek alvilágából tár föl vétkeket, hibákat, és válik a vers a lelkiismeret szimbólumává. Vörösmartyról vallotta Babits, a szimbólum elsődleges lelki tény. (Vö. B. M.: A férfi Vörösmarty. Ny, 1911. II. 1047.) És valóban, a vers nyitánya, jóllehet a fölfordulást festi a lakásban, már a lelkifurdalás könyörtelenségével hatja át a látványt: „A sodronyok bús bordaként merednek. / A rézágyon tótágast áll az asztal. / A falak most vetkőznek, nedvesen, / hidegen és csúnyán, mint a halottak.” Az érzékletes részletek halmozódása mindinkább fantasztikumba hajlik át, és a pszichés tetemrehívást sugallja.

A Madonna fakírja (Ny, 1923. december 16.) a föltehetően gyors közlés alapján a költő valamilyen fővárosi benyomásából született meg. (L. később Az istenek halnak, az ember él kötetben.) Ahogy Babits föltekintett egy barokk templom volutás párkányára, és itt az építészeti műszó csigavonalas oszlopfőre utal, a földről szemlélődő és otthonát a magasságban tudó Madonna ellentétes helyzete mint tárgyi kapcsolat ihlette az esendőség sirámát. Testi helyzetét létföltételeivel, a korabeli embersors földön ülő kiszolgáltatottságával azonosítva képzeteit a nyomorúság élénk disszociációjával fűzi föl.

Igazi életképként fejlődik ki a kicsiny, mindössze tizennégy soros remeklés, a Vasárnapi impresszió, autón. (Magyarország, 1927. december 25.) Ahogy a cím akár csalimesébe illőn jelzi, a befejező sorig impresszionizmusnak is fölfoghatnánk a költemény stílusát. A költő Baumgarten alapítványbeli kurátortársát látogatja meg autón. Az utazás vizuális élményei filmszerűen bontakoznak ki, a természeti és emberi világ képei egymás után, és torkollnak a befejező sor váratlanságával, épp, mert a vidék itt-ott humoros rajzának hangulatát fölforgatva, lételméleti, nehéz költői kérdésbe: „Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?” A kérdés látszat és valóság dilemmáját élesíti ki. Az úton levők filmszerűen átélt, realisztikusan megjelenített pillanatképei jelentik-e a valóságot vagy a látványt tudatunkban földolgozóké? De amíg a kérdés fölvetődik, köznapi képek váltakoznak groteszk mozzanatokkal, és így az élet tarkasága tárul elénk. A hangnem humoros, eszközei változatosak. A lombjukat vízbe lógató fák épp mivel fűzek, vén szűzek, fürtjüket kifűzve mártják a habokba: a párhuzam mulatságosságát alliteráció mélyíti el. A hanghatások szerepének fölcserélése szintén a derűs színezetet harsányítja:
„lud-felhő zubban körültünk, barnán gágog vissza tülkünk”. Ráadásul még szünesztézia is! És közben a sorok belső rímei a sebes haladás lüktetését érzékeltetik. Az életkép csak mintegy búcsúzóul villantja föl, ám annál sebzőbben a tapasztalat „titkát”. A vers nem él a szimbólum jelentést kiemelő erejével, viszont a költői elbeszélő rész sokszínű bőségének éles átfordulása nyugtalanító kérdésbe a „tárgyi megfelelés” eljárásának mindkét pólusát kölcsönösen kidomborítja. Babitsról huszonöt éve írt pályaképemben még úgy láttam, a világ fölidézett képein átdereng a mögöttes, szimbolikus jelentés fénye, de most inkább ellentétet észlelek a realista leírás és a záró, költői kérdés közt.

Kortársaim közül ki emlékszik a csillárról függő, enyvezett légyfogó pántlikára? Ez a naturálisan undorító tárgy váltja ki a Zengő légypokol (Pesti Napló, 1930. augusztus 24.) képzetfürtösödését. „Fekszel az ágyon s nézed félsötét / betegszobád meszelt mennyezetét”: ez a vers önfényképezett beszédhelyzetének nyitánya, ez terjed át mind feszültebben a földi lét szorongató életérzésébe. Előbb a mennyezet „mint az élet pusztasága nyúl”, aztán egy koromfoltot Polinéziának láthatunk, majd a ragacsos szalagot „egy semmibe-lógó sivatag”-nak, és a költő az enyves szalagra tapadt legyekről kimondja: „halálig tartó kínjuk zengeti” a pántlika. Ad fortissimum a látvány azt sugallja, „röpül a Föld, a zengő légypokol”. A zárlat, az emberi sors reménytelenségét festendő, visszatér a környezetrajzhoz, a nyárvégi esőhöz és tapasztalati modalitásához: „mindent valami úgy magányba zár / szennyesen és puhán a sár, a sár”. Képzetek labirintusain világjáró fantáziájával így talál oda Babits egy nyersen hétköznapi látványtól filozófiai súlyú döbbenethez.

Otthonában, szőnyegét taposva ismét az önfénykép valóságos mozzanatából fejlődik a Csak posta voltál. (Ny, 1932. I. 1.) A kompozíció analógiásan sort kerít az utcai sétára, hanglemezfölvételre, régi emlékekre: Fogarasra, a szülővidékre, külföldi vándorutakra, bár az utóbbiak, gyöngülvén a fölsorolásban, kevésbé név szerintiek. A végkicsengés a személyiség megkérdőjelezése a Taine jegyében fölfogott „miliő” Babits általi értelmezése szerint a jövőnek hurkot dobó múlt nevében, bár a képzetbe belejátszhat Bergson tanítása is a teremtő fejlődésről. Mindenesetre a költő szőnyegén hagyott nyomáról nyilvánítja ki: „Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.” A vers kifejtése klasszikus példája a „tárgyi megfelelés” poétikai eljárásának.

A kedves arcképére (Pesti Napló, 1932. január 31.), utóbb rag nélkül, a familiáris ihlet hímporát letörölve a cím megváltoztatásával rámutat a vers delelőjére, látszat és valóság ellentétének lételméleti, egyszersmind lélektani talányára. „Hirtelen amint a szobába léptem, / előttem ült a drága valaki”: indul ezúttal a gondolatmenet, és elérkezik a dologi tárgytól a költői kérdéshez: „Ismerlek?… Kép vagy: lehetünk-e mások / egymásnak, és ki lát a kép mögé?” A vers még egy strófával bővebb, de szerintem ezt már a költő érzelmi kapcsolata sugalmazta, a csattanó az utolsó előtti szakasz. Azt a lélektani problémát, melyet a portré hoz felszínre, a modern pszichológia a személyiség és imágója különbségében tartja számon, lévén az utóbbi olyan statikus klisé, „amelyen keresztül a szubjektum a másik személyt megragadja”. (J. Laplanche–J. B. Portalis: A pszichoanalízis szótára. 1994. 224.) A vers tanúsága szerint a kép kerete a személyiségnek a szeretet számára is áttörhetetlen szimbóluma. Ady: Észak-fok, titok, idegenség: ugyanaz a probléma.

Nem kívánom a céh és az olvasók untatásáig szaporítani a „tárgyi megfelelés”-ek verstípusát, holott akad még rá példa a késeiek közt. Természetesen nem ez az egyetlen kompozíciós elv, melyre Babits versei épültek. Ahogy egyre gyakrabban írt esszét, sok versének stílusa, szemlélete is esszéisztikus lett. A Restség dicséreti-ről fölfedtem, hogy eredetileg esszének készült, aztán írója ráébredt, a tárgy költeménybe való, több fordulatot át is vett a későbbi versbe. (L. először B.-prózából B.-vers. In: Mint különös hírmondó. Tanulmányok és dokumentumok B. M.-ról. Szerk. Kelevéz Ágnes. 1983. 7–19.) Hasonlóképpen esszéisztikus a Politika, A felnőtt karácsony, Hazám!, Az Isten és ördög, hogy a teljesség igénye nélkül csak mustrára hivatkozzam. Több más típusú verse önvizsgálat, a lét adottságainak faggatása, így a Zöld, piros, sárga, barna, Az elbocsátott vad, Intelem vezeklésre, Emlékezés gyermeteg telekre.

Ha visszagondolok a fiatal Babits verstárgyaira, dicsőítette a szépséget (Óda a szépségről), elmerészkedett a fantasztikumba (Atlantisz, Fekete ország), szembenézett a modern élet különösségeivel (Mozgófénykép) csakúgy, mint az antikvitással (Héphaisztosz, A Danaidák) és nem utolsósorban az idegen föld varázsával (San Giorgio Maggiore, Itália). A szecesszióra jellemzően a művészetek édeni vonzásának is engedett (Pictor Ignotus, Hegeso sírja). Érzékletességének tanúsága szerint kinyilvánította éhségét a matériára, de felszínre tört már, Szabó Lőrinc szavával, „ágasbogas” gondolkodása is. (Sz. L.: A költő. B. Emlékkönyv. 1941. 11.) Ám a világháború előtti Babitsot az ünnep csábította, a rendkívüli, a furcsa, később azonban gondolatmeneteinek gazdag kiteljesedését követve, a „tárgyi megfelelések”-kel megérkezett a hétköznapok ünnepeiig, a lét, a lelki élet, az erkölcs problémáinak megragadásához, akár még a tragikumot is ideértve, hiszen a gyásznak is van ünnepe. Verstípusának kialakítására, meggyőződésem szerint, Bergsonnak az életlendületről kifejtett tanítása bátorította, noha nem illusztratíve, nem tételesen. Persze minden hatás természetéhez tartozik, hogy bárki valamirevaló alkotóban megvan a készség valamely ösztönzés befogadására. Ezt a verstípust épp szimbolikus szemlélete óvja meg az allegóriától, minthogy utóbbi fokozatai a köznyelv szókincsével kottázhatók, a szimbólum ezzel szemben a képzetek szabadabb mozgásának nyit utat, a disszociáció Babits ifjúkora óta hangoztatott eszményének, a tarkaságnak engedvén teret.

*

Babits ismeretlen költő. Versei, ki gondolja, teli vannak még földes részletekkel, motívumokkal, ahonnan aztán messze vagy a magasba lendül. Unokanővére, a filozófus Dienes Valéria úgy emlékszik, Babits gyerekkorában minden falevelet megkóstolt, hogy ízüket megismerje. A költőben ezt a tovább élő magatartást „kérdőjel-állapot”-nak mondja. (Ilyennek láttam. Magvető Almanach, 1966/1. 243–260.)

Az anyagi világból vett, szenzuális kiindulópontról Babits disszociációs eljárással (Dienes Valéria „különböző eszméletsíkokat” emleget) teszi mélyebb értelművé, egyszersmind gazdagabbá már fiatalkori költői látományait. Ezt a szemléletformát valósítja meg az Aestati hiems és a Szőllőhegy télen s még inkább a San Giorgio Maggiore, ez a Velence panorámáját magaspontról megörökítő vers, mely a tragikus vétség élményébe nő át, továbbá a Sunt lacrimae rerum vagy most már csak példaként a Merceria, a próbabábu, a felemás emberi alak metafizikai távlatú megjelenítése: csupa fiatalkori vers. Babits több elméleti vonatkozású esszéjében nyilatkozik erről a szemléletformáról, mellyel utóbb a világirodalmat Eliot fogja megajándékozni. A Játékfilozófiá-ban (eredeti címe: Mese a nagyvilágról. Ny, 1912. I. 991–1009.) a szétnyitott színes legyezővel és a „harmonika gyanánt” széthúzott kártyákkal példázza a legfőbbnek ítélt művészi eszményt, a tarka többes jelentést, melyet Plótinoszra utalva „zarándokút”-nak nevez. Az utolsó két nagy évtized disszociációs szemléletű verseihez konkrét előzményül A világosság udvará-t említjük.