Kovács András Ferenc
TÁTRAFÜREDI FANTÁZIA
(Tóth Árpád verstöredéke 1917-ből)
Csönd, csönd… A felhő, mit az est csavart
Az ormon át, fehérlő, tiszta turbán
Agg kádi tar fején, ki rest, s a part
Homokján langy teáját issza durván
Csiszolt ibrikből… Kortyint, árba néz,
S a föld tarajló habja égbe tép át,
Ha földagad, de most, mint drága méz,
Csak hömpölyög, ha már elérte Thébát,
S rég elmaradt mögötte Núbia,
Habár a Nílus renyhe, méla, lomha,
S ki rajta ring, örökre bú fia,
De mentén mennyi nép henyél halomba –
Mind lobbanékony fajta, büszke, hű,
S nem jelzi térkép, színnel habart ábra,
Hogy lelkük forró, s nyelvük hűs lehű,
S mint vált szavuk arabról magyarábra,
Míg alkudoznak… Kész komédia,
Melyet hanyatlón, páholyába dőlve
Elnéz a nap… Hány tékoz nép fia
Teng változatlan, s bátor, árva, dőre,
Mert sírni tud, s kacagva felhahog
Sírjából is, hogy Luxor, Théba, Karnak
Fölérez rá, s a fonnyadt fellahok
Sejtik, hogy élni olykor mért akarnak,
Bár minden kedvnek el kell múlnia,
El csontos pórnak, búbos fáraónak –
Mindegy, kiből lesz peshedt múmia,
S tegnap ki hullt, s ki hull pofára holnap,
Míg vágy tüzel, vér cseppen, szív izeg,
Porszem se rebben szobrok kőszemöldjén,
De mint a szétröppent szent íbiszek,
Romok közül ragyog föl összetört fény!
És csönd a csönd… A sóvár kádi még
Az árba néz, borong a bölcsre telt fő –
S a Tátra ormán, tóthárpádi ég
Kárpitján rezzen rongyolt, röpke felhő.
2004–2007
A MAROSSZENTIMREI TEMPLOMNÁL
Ad notam Jékely Zoltán –
Ungvári Zrínyi Imrének
Megrepedt menny hull, égi vakolat,
hámló falak felejtik el Siont –
rommá roppannak pillanat alatt,
belőlük pillért, boltívet kiront
gyarló idő… Itt nincs gyülekezet,
ki idetéved – önmaga a pap,
s helyet sem lelhet valami helyett.
Hasadt torony hull, vedlő vakolat,
vadult galambraj örvénylőn riad,
kő kövön omlik, támfal meglazul:
némult énekszó, nincs egy árva pap,
porszemnél némább, csak hallgat az Úr.
A kert kipusztult, a gyom megmaradt –
megszünteti, ha kit szeret az Úr –
hű alattvalók görbült fű alatt,
megigazult nép sarjad gizgazul.
1996–2007
