Szabó Sándor

TRUDITUR DIES DIE

Hát ez még él? Így, másodszájból

hallod majd vissza. Kvázibarát volt.

Bonmot-idat hogy’ terjesztette.

Sajátjaként… Még élni mersz te,

ilyen vénen? Amikor tőled

jóval ifjabbak rég kidőltek?

Ám nem csak ez van. Légy méltányos.

Mondjuk, megbontva zord magányod,

hívnak hajdani hallgatóid,

s rád is tekintve: Csak jó volt itt!

– hallod, midőn a campust róva,

huszonöt évnek apropója

kapcsán gyűltök majd ismét egybe.

Öt ezredes fejét leszegve

(hajuk ősz, arcuk napbarnított),

vizslat majd egy elfutó gyíkot.

A többiek? Mind „patpalkóvnyik”.

Egy lugas láttán: Ez nem volt itt!

Más közegben is fel-feltűntél?

Majd minden körből kikerültél?

Acélos fizikumod éltet?

Megvagy? Elvagy? Nem vagy kísértet?

Szellemed ép még? Nem vagy szétszórt?

Üzenj vissza: nem lőttek még sort!

RÉVED A VÉN

tavasz volt tavasszal nyár volt nyáron

ősz volt őszkor és tél volt télen

iható víz ha beladikoztunk

úgy cirka középig szennyes lé nem

bőgőorrú bárkák rogyásig

hallal megrakva húztak a partig

szélcserzett lábunk le-lepisáltuk

nem mondom csípett egy fikarcnyit

kacagtuk a sziszegő gúnárt

inget dobva meg fiókvércsét

zsákmányoltunk az vadul vergődött

s szemünk felé csapott-e még szép

őzhulla bűzlött a gyöngyvirágos

erdő mélyén kakukk kakukkolt

a tanító úr kosarat fonni

tanított a szatócsnál lyukas volt

egy-egy pengő az éber ártól

néhány cseles forint helyett még

azt adta oda próbáld máshol

túl azon ahol a kender ázott

amit majd később megtiloltak

gerebeneztek s lett guzsaly kontya

egyszóval már kinn a faluvégen

magasodott a szélmalom tornya

szorgoskodtak a vályogvetők is

és Rákosi jöttét kiszagolva

fokhagymafonattal lepte őt meg

a határban hívei csoportja

tódulnak s akár a tetszhalottak

lelkemben lám megelevenedtek

a hajdani fura fenomének

hess – itt a hajnal hétfőre kedd lett