NEKROLÓG HELYETT NÉHÁNY SZÓ, AZ Ő SZAVAI

Aznap este, hogy meghalt Szabó Magda, előkerestem a hozzám írt leveleit, emlékezni akartam, közel akartam érezni magamhoz. Vastag köteget olvashattam: több mint ötvenéves ismeretségünk alatt sűrűn leveleztünk, jobbára a munkájával kapcsolatos, mesterségbeli kérdésekről – szerkesztője voltam a Szépirodalmi Könyvkiadónál, az maradtam a Holminál –, de olykor személyes vonatkozásokról is írt, barátokról, élőkről és halottakról, emlékekről, betegségről, utazásokról, nagy ritkán még politikáról is. Ha majd összegyűjtve kiadják látszólag laza csuklómozdulattal odavetett, valójában írói tudással (vagy inkább ösztönnel) formált leveleit, alapos jegyzetekkel kiegészítve, ahogyan a klasszikusokat szokás, nemcsak Szabó Magda-adalékként, hanem gazdag irodalomtörténeti, kortörténeti forrásként is olvashatja a gyűjteményt az utókor.

A Holminak sűrűn publikáló munkatársa volt. Folyóiratunkban jelent meg több nagyszerű színképelemzése, esszék Vörösmartyról, Babitsról, analyse de texte-ek Szép Ernő verseiről (háromról is), s jóllehet Gyulai csökött konzervativizmusát másutt élesen bírálta, főhajtással tisztelgett a Szüreten remeklése előtt. Filológusi akríbia, költői érzékenység és ötletgazdagság hibátlan egysége jellemezte ezeket az esszéket, mint a nagy elődök tanulmányait. Érzékletes és árnyalt portrékkal búcsúztatta kortársait, Mándy Ivánt, Mészöly Miklóst.

1997 és 1999 között öt novelláját is közölhettük. Akkor sem értettem, ma sem értem, hogy miért csak az olvasók figyeltek fel rájuk – azok igen –, a kritikusok figyelmét, úgy látszik, túlságosan lekötötték a stílusváltás örvénylései és a gyakran változó divatok. Nekünk adta a készülő Für Elise kulcsfejezetét, A trianoni árvá-t, majd a regény második kötetének első fejezetét is, a hősnő bécsi utazásának történetét; amikor néhány hónapja beszéltem vele, és kértem a folytatást, azt mondta: tornyosulnak a jegyzetek, a fejében már kész van, hamarosan lediktálja vagy leírja. Most már a hagyatékban kell keresni azt, ami elkészült belőle.

Búcsúzásképpen az ő szavaival, néhány levéltöredékével idézem meg a gondolatjárását, komolyságát, felelősségét, ahogyan a világot és abban a maga munkáját látta, a játékosságát, a humorát. – Magyarázatot csak ott tettem az idézetek mögé, ahol feltétlenül szükségesnek látszott.

1992. július 31. – „Drága Pali, kezdetben volt a festés-mázolás, amely olyan volt, mint Pompeji végnapjai, két összetolt székben aludtam (?) és eltűnt a postám a romok alatt. Mire megleltem, utaznom kellett Debrecenbe, ahol életem helyszíneinek archívfilmjét csinálta a TV, ők azt mondják, jeles születésnapomra tekintettel, én etruszkul mosolygok, mert jobban tudom. Így mindjárt együtt lesz a tedeum meg a rekviem, nem kell külön költeni.

A levelének nagyon örültem, mindig sokat számított minden dicsérete, minden kifogása, meglepődnék, ha felsorolnám, hányszor fogta meg egy-egy mondat formálásakor a kezemet valami egykori megjegyzése. Nyilván nem tőlem hallja először, hogy a Holmiban megjelenni rang, természetes, hogy boldogan leszek alkalmi munkatársuk. Ha rám bízzák, miről írjak, nekem általában mindig vannak vágyaim (nem értem, miért dobja Gyulai szemétkosárba a Vörösmarty-eposztöredékeket, azaz értem, szegénynek minden rossz volt, amit extrémnek érzékelt, azt hiszem, ilyenkor azt mondta magában, ilyesmit írni mégiscsak illetlenség), van, ami talán érdekesnek bizonyul, de attól sem zárkózom el, ha megszabják, miről szeretnék, hogy éppen én vegyem kézbe. Eligazítást vár Szabó közlegény.”

Bécs, 1992. október 28. – „Drága Pali, mióta Isten kifürkészhetetlen akaratából kineveztek Szent Krokodillá, és szüntelenül új és új születésnapi ünnepségeket rendez valamelyik szerv, részint az őrület határán bolyongok, részint nem írok, nem olvasok. Mikor? Miller ügynöke hozzám képest szobor. Ebből következik, hogy nem láttam a Holmit, minek eljuttatását esdeklem, azzal az ígérettel, hogy tudom én, mit ígértem, mikor a Francia Intézet megnyitásán a kútból vizet merítettünk – ne vádoljon, hogy nem népi gyökereinkből veszem a pajkos allúziót –, csak egy kis időt instállanék, míg kialszom magam és valahogy elrendezem magamban ezt a fonák, csupa glóriát hozó esztendőt, amelynek sikerült végre megértetnie velem, amit sose vettem komolyan, hogy itt a finálé. Új ünnepségsorozat nem lesz. Konyec filmu.

Sajnos vagy hál’ istennek, tele vagyok témával. Az első használható valami a Maguké. Baráti szeretettel gondol Magára – olykor egy hajdani betegszobára is, ahol mindketten hősiesen hazudtunk.”

A hajdani betegszoba – a MÁV tüdőszanatóriumában egymás mellett feküdt Szobotka Tibor és az apám.

1994. július 2. – „…Mindketten jót akarunk, akkor úgy járjon el: adja férfinek bírálatra ennek a nagyon tehetséges lánynak a verseit. Maga nem tudja, milyen úgy alkotónak lenni a szakmában, hogy az ember neme miatt kikerülhetetlenül felelőssé válik részint elődei, részint kortársai bűnéért. Zsuzsa vidéki, mint én, minden irrealitása tömény és igazolhatóan reális, csak dicsérni tudnám, épp csak ez hiányoznék lehetetlenné tételéhez: ecce, működésbe lépett a női szabadkőművesség, amelyet még az élet vicceként az éltes kritikus ifjú kollegája olvastán aktivizálódó emlékképei is tarkítanak. Nem, Pali, ne ártsunk neki, 1945 óta, mióta az Újhold működni kezdett, tudtuk és felismertük Ágnessel, sose próbáljuk egymást hivatalosan elemezni. Az értékelést mondja ki csak a kollega, aki eleve gyanakodva néz bennünket, mióta szegény jó Boriskánk meghonosította prózánkban a bugyi szót, ami csak Emicinek járt, vagy ha másnak, hát mindenképpen férfinek. Ez a költő vállalja önmaga nemét, anyagából nem száműzte mindazt, ami távoltartására az előtte jártak gondosan ügyeltek. Hallgasson rám, elég régen vagyok nőként a szakmában, hogy büntetőjogi felelősségem tudatában figyelmeztessem: hagyja, hogy ezt a lányt férfi dicsérje meg.

A régi ezzel-azzal, de mindenképpen szeretettel

Kisszabó, aki sok minden, de nem buta”


A nagyon tehetséges lány versei – arra kértem, írjon bírálatot Rakovszky Zsuzsa új könyvéről.

Ágnes – Nemes Nagy Ágnes.

Boriskánk – valószínűleg Palotai Boris.

Emici – Kolozsvári Grandpierre Emil.

1994. szeptember 3. – „Drága Pali, ecce. Most már olyan üres vagyok, mint egy kipakolt bőrönd: nincs több Vörösmarty-tanulmányom, a Mándy más káposzta, arra egyébként is várnia kell. Most tápászkodom a Debrecenben beszerzett hűlésből, ugatok, mint Zsolt Béla ebe. Egyáltalán: mi miatt képzeli, hogy mást tudnék Ivánról, mint Lakatos vagy Balázs? Fontos, hogy megírjam Mándyt? Úgyis csak azt tudnám mondani, hogy ő a kálvinista hegedűs a Teleki téren egy bódé tetején, és miután sosem élt, meg sem halt. Kéri? Tudja, sötét lélek, hogy ha valamit nagyon akar, megcsinálom. Én ugyan az Özvegyek karácsonya című novellát akartam adni a lapnak, mihelyt elkészül, de az még hetek múlva esedékes. Rendeljen a kedves vendég!”

Fontos, hogy megírjam Mándyt? – a Mándy-búcsúztató (Mi az, Öreg, elmentél?) a Holmi 1996. áprilisi, Az özvegyek ebédje című novella az 1997. májusi számában jelent meg.

1996. július 9. – „…Sok gondom van, őrült elemek 97 októberében esedékes rekviememre készülnek, s minden megkezdődött. Ha életem virágában sírba tesznek, a Szervek okozták. […] Nem könnyű év ez. Volt könnyű év? Már születni is nehéz volt, ki születik hadikórházban. Hát csodálja, ha ilyen lettem?”

Dátum nélkül – „A nyomorult ünnepségsorozat ma indul, mint a bakterház. De kibabrálok én mindenkivel: ötven éve léptem porondra a Báránnyal és ötven éve lépett belém Szobotka. Tessenek ezt ünnepelni, nem bátorságomat, hogy átéltem amit s ahogy. Nagy szeretettel köszönti

Háziszabója (foltozó)”

Dátum nélkül, kis, gépelt cédula. Talán a Mándy- vagy a Mészöly Miklós-búcsúztató kísérőlevele – „Csak kipasszírozta belőlem, Nyomorult! Végrendeletembe beleírtam, Maga búcsúztat, az a bosszúm, amiért folyton megszakíttatta velem a magam eltervezte munkát. Majd meglátja, milyen hálás műfaj az ilyesmi, én meg nézem az égből. De azért minden jót ünnepre, újévre. Be happy! Én nem vagyok, au contraire.”

Végezetül két sor egy régi levélből, a részvétleveléből, 1984 júniusának elejéről – „…Persze nincs halál. Majd ezt is tapasztalni fogja. Azzal a felismeréssel együtt, hogy ennek a tudata sem segít.”

Amikor idemásolom, arra gondolok: akár én is írhatnám most annak, aki Szabó Magdát gyászolja.

Réz Pál