Kosáry Domokos emléke

 

Ha rá gondolok, elsőre mindig az a kép tolakszik elő, ahogy tavaly október 23-án a tévé képernyőjén láttam. Rekedt, kicsit megbicsakló hangon kezdett beszédéhez a felavatandó 56-os emlékmű előtt. Mondatait olykor elnyomta az ellentüntetők kiabálása, füttykoncertje. Kosáry a halálraítéltek utolsó köszöntésére emlékezett, és felidézte, hogy „mind megesküdtünk, hogy ehhez az 56-hoz végig, halálunkig hűek leszünk”. Közben szemből egyre hangosabban zúgott a rigmus: „Árulók! Árulók! Árulók!” Kosáry erre oldalt nézett, egy kicsit felemelte szemöldökét és hangját: „IGENIS, aki úgy gondolja, hogy akik itt állnak, azok nem 56-ot képviselik, azok tévednek, hogy nagyon finom legyek…” Láttam, hogy nemes arcvonásaira e pillanatban kiült a habozás: folytassa-e beszédét. Döbbent pillantása azt tükrözte: nem akarja elhinni, ami történik, nem képes elfogadni, hogy ez lehetett 56 ötvenedik évfordulójából. Aztán mégis tovább mondta: dacosan, kicsit ingerülten, szomorúan, erőtlenül próbálkozva jól ismert bölcs mosolyával. Elmagyarázta, miért szép a sokak által pocskondiázott modern emlékmű. Utána visszatért a jelenhez: „Nem könnyű időket éltünk, és nem könnyű időket élünk… Bírjuk ki a nehézségeket, ezt tudom üzenni mindenkinek!… Tudjuk azt, hogy jó ügyet szolgáltunk, és a jó ügyhöz maradunk hűek mindörökké…” Közben tartott a füttykoncert, berregtek a túrázó motorok. Valaki artikulálatlanul közbeordított valamit. Kosáry mintha még folytatni akarta volna, szája szóra nyílt, de csak valamiféle néma motyogás lett belőle, aztán oldalra vetett egy jeges pillantást, fogta a botját, sarkon fordult, és lesántikált az emelvényről. Ekkor döbbent csak rá a csekély létszámú ünneplő közönség, hogy vége a beszédnek – a kínos csend után megszólalt az erőtlen taps. Szívszorongató látvány volt – az embernek ökölbe szorult a keze.

Az 56-os Emlékbizottság elnökeként Kosáry az utolsó pillanatig küzdött azért, hogy a politikailag kettészakadt ország legalább egy pillanatra tegye félre ellentéteit, és méltósággal, együtt emlékezzen a forradalomra. Amikor ez nem sikerült, maga próbálta helyettesíteni ezt, 93 évesen, mint a megrendült nemzeti egység még élő, egyszemélyes szimbóluma.

Nehezen lehetett volna nála alkalmasabb megemlékezőt találni a magyar történelem zaklatott XX. századának e dicső és tragikus megmozdulására. Tevékeny szereplője volt 56-nak. Hosszú mellőzöttség után ekkor tért vissza a nyilvánosságba, hozzászólt a Petőfi-kör történészvitáján, felköszöntötte Nagy Imrét 1956 júniusában „azon az emlékezetes születésnapon”, ő volt a történészek forradalmi bizottságának az elnöke, Nagy Imre őt akarta New Yorkba küldeni ENSZ-nagykövetnek, majd november 4. után neki üzent, hogy gyűjtse össze a forradalom tevékenységének és eltiprásának történeti dokumentumait. A forradalom becsületét és hiteles képét őrző dokumentációt Kosáry letétbe helyezte az Egyetemi Könyvtár páncélszekrényében, és felhasználta, amikor 1957-ben elment a francia követségre, hogy beszámolót adjon a meginduló ENSZ-vizsgálathoz – ez lett az oka annak, hogy letartóztatták, végül négy év börtönre ítélték, melyből két és fél év után amnesztiával szabadult 1960-ban.

Szélesebb értelemben is elmondható, hogy élete elválaszthatatlanul összekötődött a XX. századi magyar történelem fordulópontjaival: Trianonnal, a második világháborúval, illetve az azt elkerülni próbáló, Teleki Pál által szorgalmazott angol orientációval, a háborút követő, majd az 1989 utáni újrakezdés nagyszabású ambícióival, a már emlegetett 56-tal, illetve a Rákosi- és a Kádár-korszak üldöztetéseivel. Ez az élet ugyanakkor elsősorban egy nagy tudósé, történészé és egy ugyanennyire jelentős tudománypolitikusé volt. Miközben zajlottak körülötte a történeti átalakulások, melyek őt magát is ide-oda sodorták, hol felemelték, hol a margóra lökték, ő kitartóan folytatta mesterségét, végezte munkáját („az ember nem sértődhet meg a világtörténelemre” – mondta), és közben hol derűsen, hol indulatosan, hol fölényes iróniával, hol felpaprikázott kirohanásokkal küzdött azokért az ügyekért, eszmékért, amelyek mellett egy életre elkötelezte magát – egy kiművelt, toleráns, európai Magyarországért.

Búcsúzva tőle e három dimenziót kellene tehát felvillantani: magát e kalandos életet, melyről sajnos részletes önéletrajzi visszaemlékezés nem készült (túl sok volt a dolga még a 90-es éveiben is!); történészi munkásságát, mely a XX. századi magyar történetírás legnagyobbjai közé emeli; s végül azokat az ügyeket, amelyekért tudománypolitikusként küzdött. Három történet, mely persze egybefonódik.

Kosáry életpályájánál támaszkodjunk saját szavaira: „Értelmiségi család az enyém – meséli –, hosszú nemzedékekre visszamenőleg. Feltűnően sok bányamérnök felmenővel, de vannak orvosok, gyógyszerészek, evangélikus lelkészek, nem egy pedagógus, tanár; és zeneművész, író is, hogy a szüleimnél maradjak. Selmecbányán születtem, ahol nagyapám volt a Bányászati Akadémia utolsó rektora; apám is ott volt tanár 1919-ig, amikor az akadémia átkerült Sopronba, mi pedig egy szál kiskofferrel átgyalogoltunk az Ipoly rozoga hídján, mert a vonatok nem közlekedtek.” Kosáry Domokos gyakran felidézi édesanyja, Kosáryné Réz Lola írói pályafutását („nagyszerű asszony volt, érzékeny, finom, művelt lélek”), neki köszönhette, hogy olyan emberekkel találkozott otthon, mint Osvát Ernő, Füst Milán vagy Móricz Zsigmond. Tanulmányaiban a legmeghatározóbb szerepet az Eötvös Collegium játszotta („ahol a maximum volt a minimum…”), itt a fiatalon elhunyt Gombocz Zoltán tanította franciára („a legkitűnőbb ember, akivel életemben találkoztam…”), az egyetemen pedig Szekfű Gyula tanítványa lett („briliáns forráselemző és könyörtelen realitásérzékkel, iróniával megáldott ember, akitől nagyon sokat lehetett tanulni…”). Huszonhárom éves volt, amikor megjelent első könyve a Görgey-kérdés történetéről (a magyar történelem emblematikus vitatémája: „hazaáruló vagy nem hazaáruló?”), s e kérdéshez visszatér majd a 90-es években, újra kiadva, kiegészítve ifjúkori munkáját, melynek alaptéziseit továbbra is fenntartotta.

Következik a tevékeny szakmai pályafutás – az egyetemet elvégezve Kosáry néhány év alatt a magyar történésztársadalom nemzetközileg ismert szervezőegyénisége lesz. A magyar történészek hagyományosan német orientációja helyett Szekfű Gyula tanácsára Párizsba megy Klebelsberg-ösztöndíjjal, és ott megismeri a XX. századi történetírás egyik legjelentősebb megújítója, Marc Bloch és az Annales-kör munkásságát. Ezután Domanovszky Sándor támogatásával Angliába utazik, és ott a jeles diplomáciatörténész, R. W. Seton-Watson tanítványa lesz. Szekfű biztatására ír egy egykötetes összefoglalást Magyarország történetéről, mely 1941-ben, Amerikában jelenik meg, ahova Teleki Pál küldi, aki miniszterelnöksége mellett az Eötvös Collegium kurátora is volt. A szakmai mellett a fiatal ösztöndíjasnak politikai feladatai is voltak: kifürkészni a német külpolitikai orientáció esetleges megváltoztatásának esélyeit. Kinn volt, amikor Magyarország mégis belépett a második világháborúba, és Teleki öngyilkos lett.

Hazatérve Kosáry a Teleki Pál Intézet tagintézeteként megalakuló Magyar Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese lett; kollégistatársaival, Benda Kálmánnal és Barta Istvánnal 1943-ban francia nyelvű, az Annales inspirációját hordozó folyóiratot alapított Revue d’Histoire Comparée elnevezéssel; Kossuthról kezdett többkötetes monográfiát írni. A tevékenyen induló szakmai pályafutás 1945 után kiteljesedni látszott (oktatói állás az Eötvös Collegiumban és az egyetemen, igazgatói állás a Történettudományi Intézetben), 1949-ben azonban mindhárom helyről eltávolították, s csak a gödöllői Agrártudományi Egyetem könyvtárában talált állást. Ebben szerepe volt annak, hogy nem volt hajlandó terhelő vallomást tenni a népbíróságon az 1946-ban bevádolt és kultuszminiszteri működése miatt elítélt Hóman Bálint ellen, de a diadalmas marxista történetírás vezéralakjai, Andics Erzsébet és Mód Aladár személyes támadásai játszották a döntő szerepet. Mellőzöttségében azonban Kosáry nem veszíti el alkotókedvét, ekkor készíti a magyar történetírás mindmáig nélkülözhetetlen háromkötetes alap-kézikönyvét Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába címmel, és megszervez egy újabb folyóiratot is, az Agrártörténeti Szemlét.

Ezután következik 56 és a börtön, ahol ismét folytatja történészi munkáját. Előbb a forradalom már említett történeti dokumentációjával, majd a börtönben könyvet írva a Mohács előtti magyar külpolitikáról, és egy másikat – stílusosan – Széchenyi Döblingben, a tébolyda fogságában töltött éveiről. Ez utóbbi 1981-ben lát napvilágot a következő bevezetővel: „E tanulmányt két évtizeddel ezelőtt írtam. A szerző persze jól emlékszik arra, hogy annak idején mennyit kételkedett, vajon a magányos szobában, ahol a lapokat írta, jobb és bal felől egyre fogyó és újranövekvő könyvhalmok között, tud-e kielégítő formát adni bárminek, és vajon a világtól elzárt atmoszféra valóban segíthet-e valami hasonlót a múltban is megérteni.” A magánzárkát „magányos szobaként” emlegető Kosáry finom humorral tér napirendre az ellene irányuló megtorlás fölött, sőt, később is elmondja, hogy „a rosszat nehéz elkerülni, de igyekeznünk kell azt is jóra használni”, „élvezettel körülbelül 2000 kötetet olvastam át és dolgoztam fel akkoriban”. Későbbiekben cellatársa is lett: előbb Eörsi István, majd Déry Tibor – ez sem volt érdektelen társaság.

A börtönből kiszabadulva még jó néhány év eltelt, amíg vissza tudott kapcsolódni a történészszakmába, 1968-ban került vissza a Történettudományi Intézetbe. Én ebben az időszakban ismertem meg, diákként, keveset tudva 56-os és régebbi pályafutásáról, ugyanakkor elismeréssel figyelve, hogy szorgalmazta a korszerű nyugati történetírói irányzatok módszereinek átvételét. Kosáry Domokos – és pályatársai: H. Balázs Éva, Makkai László, Benda Kálmán – vezették be a magyar történészszakmába és a szélesebb közgondolkodásba a francia Annales-iskola kortárs nagyjait: nekik köszönhetjük, hogy a hetvenes években Fernand Braudel, Jacques Le Goff, Georges Duby úgyszólván egymásnak adták a kilincset Budapesten, a Történettudományi Intézetben (és Dörgicsén, Kosáry vidéki rezidenciáján). Ehhez a korszakhoz és a történetírást megújítani kívánó törekvésekhez tartozik Kosáry több figyelemre méltó tanulmánya, például a strukturalizmus (mindenekelőtt Claude Lévi-Strauss) modellalkotó módszereinek kritikai boncolgatása, az általa szerkesztett és fordított Marc Bloch-kötethez írt bevezető tanulmány és legnagyobb ambíciójú, hatalmas ismeretanyagot egyberendező monográfiája, az 1980-ban megjelent Művelődés a XVIII. századi Magyarországon.

És jön a megkésett szakmai elismerés: az MTA levelező, majd rendes tagjává választják, és 1985-ben ő lesz a Magyar Történészek Nemzeti Bizottsága elnöke. (Ekkor öt évre közeli munkakapcsolatba kerültem vele, mint e bizottság titkára.) A Nemzeti Bizottság egyik központi törekvése ebben az időben a magyar történésztársadalom egyre szélesedő nemzetközi kapcsolatainak fejlesztése, a korábban csak szocialista országok között működő „történész vegyes bizottságok” újjászervezése, az 1990-es madridi történészkonferencia magyar résztvevőinek a toborzása volt. Kosáry azzal a tudattal csinálta ezt, fiatalos energiával, hogy ez a tevékenység lesz nyugalomba vonulása előtt az utolsó ilyen „szolgálat”.

Mint tudjuk, a rendszerváltás érdekes fordulatot hozott, 77 évesen őt kérték fel a Magyar Tudományos Akadémia elnökségére, és ő elfogadta e kihívást. Ebben a második ciklusra is meghosszabbított pozícióban kellett megbirkóznia élete legnagyobb tudományszervezői és -politikusi feladataival. Át kellett vezetni az Akadémiát egy új demokratikus rendszerbe, megalkotni, elfogadtatni az annak státusát, működési módját biztosító akadémiai törvényt, létre kellett hozni egy külön tagozatot a művészetek képviselőinek, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát. Ugyanezzel párhuzamosan meg kellett akadályozni, hogy az átmenet jelszavával, a jogos sérelmeket megtorlandó, olyan tisztogatás, „boszorkányüldözés”, leépítés induljon az Akadémián, mely elfecsérelné az itt felhalmozott szellemi tőkét, és maradandó károkat okozna a magyar szellemi életnek. Kosáry olyan szenvedéllyel vetette magát ebbe a küzdelembe, olyan kristálytiszta ítélőképességgel, méltósággal, diplomáciai érzékkel, kitartással, nemes indulattal és a végiggondolt, kifejtett érvek szellemi fölényével lépett fel, hogy ez kiváltotta mind a tudományos élet, mind a politika szereplőinek őszinte csodálatát.

Akkori publicisztikai írásait, belső előterjesztéseit, miniszterekhez, politikusokhoz írt leveleit csokorba gyűjtő kötete – Hat év a tudománypolitika szolgálatábanizgalmas, élvezetes, lenyűgöző olvasmány. „Nem lehet a régi sebeket úgy begyógyítani, hogy új sebeket ejtünk…” „Nem azt mondom, hogy nem kell a bűnökről beszélni, nem az elkenést szorgalmazom, és nem az elmúlt rendszert, annak figuráit kívánom védeni, mert róluk nálam senkinek nincs rosszabb véleménye, ezt állíthatom. Én önmagunkat próbálom védeni, hogy ne cselekedjünk olyat, ami a saját eszményeinkkel ellenkezik. Nem szeretem a diktatúrát. De nem szeretem azt sem, ha az indulatok uralkodnak el egy társadalomban. Azt remélem, hogy a kettő között felnőtt, tapasztalt népként tudunk megfelelő alkotmányos játékszabályokat kialakítani, azokat meg is fogjuk tartani…” – írta 1991-ben. „Mi az ostobasággal hadakoztunk, hadakozunk, és ennek száma légió, hogy a Bibliát idézzem. Az ostobaság a legnagyobb veszedelem ebben az országban. Nagyobb veszedelem, mint a gazdasági nyomorúság, mert ésszel abból ki lehet jönni, de ostobasággal soha! Ezért védjük az Akadémiát is, ezért érezzük felelősnek magunkat azért, hogy ennek az országnak, Európa veszélyes és a jövőben is veszélyes zónájában, stabilitása, nyugalma, munkakedve, tehetsége kibontására alkalma legyen” – így válaszolt 1993-ban az őt nyolcvanadik születésnapján köszöntőknek.

Kosáry akadémiaszervező munkájának nemzetközi elismeréseként az MTA-t 1990-ben felvették az Európai Akadémiák Szövetsége tagjai közé, majd később megválasztották őt magát e szervezet elnökének. A nemzetközi kapcsolatrendszer egy másik formáját kínálta fel az 1991-ben alapított Collegium Budapest is, egy princetoni stílusú Institute for Advanced Study, melynek az első öt évet fedező működési költségeit öt nyugat-európai állam és számos nyugati alapítvány ajánlotta fel, a magyar féltől kezdetben csupán a székház biztosítását kérték. E kérdést hosszadalmas és majdnem zsákutcába jutó tárgyalások nyomán a volt budai városháza MTA által birtokolt használati jogának felajánlásával Kosáry oldotta meg, és azután jelentős szerepet vállalt e nemzetközi tudósalkotóház magyarországi és európai elfogadtatásában. Európa központi helyre került Kosáry tovább folytatott kutatásaiban is. Számos alkalmi előadás mellett, melyben a „nemzeti bezárkózás” új jelenségeivel polemizálva hangsúlyozta a magyar és az európai történelem szétválaszthatatlan egybekapcsolódását, a 90-es évek végén, a Görgey-kérdés új feldolgozása mellett, 1848/49 európai fogadtatásáról írt könyvet.

Tudománypolitikusként, Akadémia-elnökként is mindig ízig-vérig történész maradt. Azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak a magyar és az európai történelem egészének értelmezésére, a „hosszú időtartam” egységes szempontok szerinti értékelésére. Értő megfigyelései visszanyúltak a honfoglalás, Szent István államszervezése, IV. Béla európai gondolkodása vidékeire; egyformán lázba hozta a felvilágosodás „óriási emberi kalandja” és a reformkor mint „az új Magyarországot megalapozó hatalmas történelmi tett”, egy életen át foglalkoztatja Kossuth, Széchenyi és Görgey alakja. A jelen kérdéseihez, vitáihoz is történészként szólt hozzá. Amikor például egyesek azt mondták 1990 táján, hogy „a liberalizmus Magyarországon gyökértelen”, ingerülten csattan fel: „Hát ha Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István és Eötvös József gyökértelenek, akkor nem tudom, hogy ki honos e hazában.” A legjobban az bosszantotta, amikor a friss demokrácia közéleti vitáiban a történelmet – mint a régi „átkos” időkben – újra példatárként kezdték használni, vagy a jelen politikai küzdelmeit a közelmúlt történeti díszletei között, hamis-romantikus kultuszok élesztgetésével próbálják megvívni. A történelem veszedelmei című tanulmánykötetét 1987-ben azzal a mondattal kezdte, hogy „A történelem olyan, amilyen. A múlt nem módosítható utólag vágyálmok, ábrándok vagy éppen önkényes taktikai fogások szerint.”

Kosáry Domokos energiái újra meg újra csodálatra késztettek. Amikor két ciklus után 1996-ban visszavonult az Akadémia éléről, miközben Pátyon új vidéki otthont teremtett magának, elvállalta egy újabb évtizedre a Magyar Történelmi Társulat elnökségét, és visszatért korábbi nagy vállalkozása, a Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába folytatásához, egy fiatal történészekből álló munkacsoport vezetőjeként sorra hozta ki a korszerű adatokkal kiegészített új (harmadik) kiadás köteteit. Ugyanakkor továbbra is intenzíven részt vett a tudományos és tudománypolitikai közéletben. A kilencvenes évek vége felé, a millenniumi készülődések idején egyre többször fogta el a méreg. Emlékezetes volt például, amikor 1999-ben, a Közép-Európai Egyetem (CEU) Nyílt Társadalom Archívumában (OSA) rendezett A szabadság tíz éve című kiállításon mondott megnyitóbeszédében indulatos szavakkal ostorozta a történelem ideológiai kiforgatásának legfrissebb hazai megnyilvánulásait.

2003-ban 90. születésnapjának a megünneplése újabb alkalmat adott arra, hogy Kosáry Domokos rendkívüli életpályája, személyisége előtt tisztelegjen a magyar közélet – ő bölcs és magabiztos beszélgetésekben használta fel ezt az alkalmat a számára fontos elvek hirdetésére: „Európai, civilizált, morális magatartást tartok helyesnek. Csak így lehet legyőzni a saját hibáinkat, bizonytalanságunkat. Kerülnünk kell mindazt, ami feleslegesen provokál, ami sebeket tép fel. Deák Ferenc európai nyugalma lenne az egyik követendő példa.”

E ponton visszaérkezünk a tavalyi zaklatott évfordulóhoz, Kosáry utolsó, emlékezetes közszerepléséhez. „A történelem olyan, amilyen”, ismételhetnénk korábban hangoztatott életbölcsességét. Az mindenesetre elmondható, hogy Deák Ferenc és Kosáry Domokos „európai nyugalmára” nagy szükség lenne a jövő Magyarországán.

Klaniczay Gábor