Kosáry Domokos

1913–2007

A nagy történészt, tudományszervezőt ismerik, elismerik itthon is, külföldön is. Én egy kevésbé ismert arcát szeretném felidézni. Illett hozzá, minden részletével rávallott öregkora színtere, a könnyű kézzel, célszerűen megformált, tágas, levegős pátyi ház. A nagy nappaliban, a fal mellett a gyerekek, de érezhetően önmaga kedvére is, fadarabkákból, válogatott fakéregből, furnérból, látható műgonddal épített váracska, s hozzá papírból kivágott, várvédő-ostromló katonák. Odébb szép vonalú hajó, az is fából, türelem kellett hozzá, a szem, az ujjak kivételes érzékenysége. Egykori dörgicsei otthona maga csinálta könyvespolcaival, bútordarabjaival a teremtő képzelet és a jól használt mesterség tanúsítója volt. A régi bükki nyaralót, apja kívánságára, mérnöki szakszerűséggel, maga tervezte. Honnan ez a gyakorlatias, hatékony, alant járni is tudó, földközeli művészhajlam? Sokfelől nyert, sokfelé ágazó szerencsés örökség együttese? Mindennel élni tudott, amit felmenőitől kapott. Volt elei közt festő, muzsikus, író, s ami tőlük rámaradt, azt szívósan és szenvedélyesen kiaknázta, kiterebélyesítette. Diákkorában, tanulni a szakmát, beállt valamelyik asztalos- vagy kovácsműhelybe. A pátyi ház falain művei: pasztellek, akvarellek, vizes, téres tájképek, köztük anyai nagyanyja munkája. Vette aztán másutt, akár a történettudományban is, a tiszta látás, a biztos-pontos mozdulatok hasznát. Volt egy régi zongorája is, sokszor játszott rajta – ez meg apai örökség. S nem csak játszott, szerzett is zenét, operát a kicsiknek, szöveget is hozzá, mert írni is szeretett, tudott is, nem is akárhogy – ez meg az anyai példa. Ha tudós munkát írt, azt is szépen, de sose szépelegve. De olvassuk csak el a börtönben, a magánzárkában papírra vetett olvasónaplóját! Minden ítéletében, mondatában ott az alig-alig rejtőző író. S bár olvashatnánk a különcellában fejben, s szórakozásul angolul, megfogalmazott visszaemlékezéseit! Rabnak is kivételes volt: szerette a büntetésül rászabott magányt, mert ott csak magára kellett figyelnie, kiépíteni egy belső, anyagtalan, de neki a szorongató kintinél foghatóbb, jelenvalóbb világot. Körülárkolhatta (ő mondta így) belső szuverenitását. Mikor pedig már írhatott, talán nemzetközi közbenjárásra, könyveket, szakirodalmat kaphatott, rendíthetetlenül dolgozott, cédulázott, mintha csak az Eötvös Collegium aszketikus légkörű könyvtárában ülne, írt gonddal, okosan, pontosan, a maga s az utána jövők javára. Volt része, tüneményesen induló pályája megtörése után, ilyen-olyan kirekesztésben, kényszermunkahelyben többször is. Derűvel, indulattal fűtött munkakedvét nem tudták elvenni. Szentül hiszem: sokfelől kapott, sokfelé továbbnövesztett képességei, mindenre éber figyelme, a részleteket értelmes összefüggésbe rendező céltudatos mozdulatai ott vannak nagyszabású történeti munkáiban is.

Én most itt félbehagyom. Folytassa az okos, hűséges, közös emlékezet.

Lator László