Imre Flóra

ANAKREÓN, VAS ISTVÁN

 

korán sötétedik már

még nincs hideg de borzong

valami bent talán a

bőr hús alatt a csontban

korán sötétedik s az

erdők napszínű tarka

lombja szürkébe hullik

az általános éjben

tompán fénylik a város

a házak elmosódnak

kocsik pirosa utak

üveggyöngye világít

korán sötétedik már

most kellene még egyszer

valami édesség a

szívnek szemnek magánynak

azok a magabiztos

telt rózsaszínű ajkak

gyermekin homorú orr

a keskeny arc világos

szemek a hosszú ujjak

ötven felé az embert

nem hívják kosarazni

Anakreón Vas István

szerelem gyors labdája

a halál vesz körül és

rám simul mint az ingem

korán sötétedik már

az átültetést végül

nem éli túl a rózsa

nem éli túl a szó sem

mi marad itt kihűlnek

jelek nyomok a lélek

korán sötétedik már

 

 

 

 

TETSZHALOTT

 

bezárva húsom reménytelenül

torz és élettelen tömbjébe

bénán taszítón szúrós-keserűn

magam mégis ifjú-magamnak nézve

 

a belső képen lángként lobbanó

hajjal a gyenge surló fényben

ormótlan kő és semmi vágyható

szürkeség formátlanság csak a nincsen

 

nem véd meg hogy már nincs többé remény

a semmi valami akarna lenni

ameddig lát ha csak lát is az én

a majdnem semmi még mindig nem semmi

 

a kőben még érez a tetszhalott

fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt