Halasi Zoltán

KERESZTÚT

Egyszer csak ott állok a keresztúton,

belekövülve viszonyaim sarába,

csókafiam a vállamon,

szirénlányom a mellembe karmol,

kérdések borzolják a hajamat,

szerpentin fut utánam, a beleim,

áporodott irányok,

lépéscsömör,

holdkacaj,

tagló.

PESTISES AZ ABLAKBAN

Ki vagyok én, hogy palotámban

úgy halok meg, mint az állat?

Bodzavirágzás émelyíti orrom,

akác kontrázik rá. Dögletes május.

Már csak a kín rügyeit számlálom,

levegő után kapdosva, duzzadt csomóimat.

Éber álmom: fejjel lefelé

keresztre szögeznek,

lelkem, szivárványos szennylé,

patakban csorog alá az utcán.

Ki vagy te, kósza tükörkép,

hogy hiába nyüszítek,

nem nyitsz be hozzám?

Kezed, még hamvas kezed,

mely mindjárt csészét formál,

a közkút káváján pihen.

Igyál, a torkodon akadtam.

Mentsd az irhád, hogy visszatérhess.

Bestiális közönyöd iránytű,

fiatalságod óvadék.

Véremben a méreg, a földben a vérünk.

Szarkupacokban és szeméthalmokban élünk.

Nem oldozlak fel.

Majd szétszivárogsz te is.

Addig,

diófád, legyezem a kerti lépcsőt.

IDEGEN

Idegen vagyok,

mint lábujjamnak az eszem.

Lényegien.

Mint atomnak az élő sejt,

madárfütty faágnak.

Lengek, pörgök.

De lépjünk tovább.

Az immateriális szereplő,

aki az időnek sem részese,

annyit talán észlel belőlem,

hogy közös tőről fakadunk.

Nagy elszántság,

bizonytalan kiterjedés.

Ő: a számban tartott füstszűrő,

hogy leszokhassak róla.

Én: egy ottfelejtett esernyő

az ő templomában,

imádatpótlék két mise között.

Funkcióinkat próbálgatjuk

A CÉLBA ÉRKEZŐ

„Tutto ho perduto”

(Ungaretti)

Mindent visszanyertem,

újra magamra eszmélhetek

a nevetésben.

Tornyot emeltem az öregségből

a nappali magasságokba,

és most, mint egy nyilvános lépcsőn,

leballaghatok veszteségeimhez.

Téged, úgy rémlik, boldoggá tett,

hogy gyűlölsz. De én visszasikkadtam

a véges nappalokba.

Szakadatlanul növekvő

elragadtatás az életem,

torkomból forrásként

árad a nevetés.