ARNO SCHMIDT STIFTER-DIALÓGUSA ELÉ

 

Adalbert Stifter és Arno Schmidt – monogramjuk azonosságán kívül nehéz volna közös vonást lelnünk e két prózaíró szövegvilágában, ha csak azt nem tekintjük, hogy mind a ketten hazájuk, a XIX. századi Ausztria és a XX. századi Németország irodalmi kánonjának oszlopos tagjai, s hogy ennek ellenére vagy ettől függetlenül magyarországi recepciójuk máig messzemenően hézagos, mondhatnánk úgy is: voltaképpen és sajnálatos módon mindeddig elmaradt.

Stiftert (1805–1868) az osztrák biedermeier legfontosabb írójaként tartják számon. Hányatott életében volt reménytelen szerelmes és boldogtalan házas, Metternich fiának házitanítója, 1848-ban „a leghaladóbb liberális”, tanfelügyelő és udvari tanácsos, figyelemre méltó tájfestő és májzsugorban szenvedő nagyivó, aki végül önkezével, ereit felvágva vetett véget szenvedésének. Gustav Heckenast korán fölfedezte, pesti nyomdájában kiadta műveit, és mecénásként is támogatta. Olvasóit kezdettől fogva és újra meg újra megosztotta: míg Hebbel például erősen bírálta táj- és tárgyleírásainak aprólékosságáért, nagyregényét, az ezeroldalas Nyárutó-t (Der Nachsommer) Nietzsche a német irodalomtörténet abszolút remekei közé sorolta, Karl Kraus akként vélekedett, hogy Stifter sírja előtt bocsánatot illenék kérnie mindenkinek, akiben még „jottányi emberi méltóság és becsületérzés” akad, Thomas Mann pedig úgy találta, hogy „természetszemléletének csöndes, bensőséges pontossága mögött a kicsapongás, az elemi-katasztrofális, a patologikus iránti hajlam munkál”.

Arno Schmidt (1914–1979) prózáját viszont már saját kora egyöntetűen a múlt század német irodalmának abszolút csúcsteljesítményei között jelölte ki. Külső eseményekben egyre szegényebb életét – szüleivel még gyerekként került Sziléziából Hamburgba, könyvelőnek készült, a háborút Norvégiában szolgálta végig, majd némi bolyongás után egy Hannover közeli kis faluban telepedett le feleségével – mindenestül az irodalomnak szentelte. Írt és fordított; lelkes amatőr csillagászként kéjjel vesézte ki elődeinek szakmai tévedéseit, például, ha Gottfried Keller egy novellájában holdtöltéről írt, mikor a datálható esemény idején csakis újhold lehetett; nem kímélte kora fordítókollégáit sem, ő maga viszont saját Poe-fordításaira építette fel opus magnumát, az 1330 A3-as papírlapra gépelt, három hasábra tagolt Zuboly álmá-t (Zettels Traum – a bonyolult tükör annak idején olyan nehézség elé állította a kiadót, hogy lemondott a szedésről, és inkább a gépiratot reprodukálta). „Pointillista” elbeszéléstechnikája, egyéni, az élőbeszédet leképező helyesírása és Freudtól ihletett asszociációs szójátékai („etym”-jei) komoly kihívást jelentenek az olvasónak, a fordítónak még inkább – Arno Schmidt esetében így még érthetőbb a magyar recepció hiánya; a biedermeier Stifter – éppen Pesten kiadott – műveinek legjavát azonban már vagy másfél évszázada aktuális volna a magyar szövegkultúra részévé tenni.

Arno Schmidt sűrű epével megírt dialógusa minden igazságtalanságával együtt is pontosan mutat rá a stifteri életmű kényes pontjaira – s ha másra nem, legalább továbbgondolásra serkent. 2005. október 22-én, Stifter 200. születésnapjának előestéjén párhuzamosan hangzott el eredetiben és magyarul egy belbudapesti dzsesszkocsma két szintjén – a hazai megemlékezések sora ezzel, amennyire figyelemmel kísérhettem, ki is merült. Aki hallotta már előadni az említett felolvasás két magyar hangját, Dióssi Gábort és Márton Lászlót, a nyomtatott szöveg alá is odahallhatja kettejük gazdag regiszterét, a szenvedélytől átitatott iróniát.

Adamik Lajos