A Kosáry hagyta űr

Igenis, űr: Kosáry Domokos halálával ugyanis mintha végleg kifogyna ebből az országból az a személyiség, aki nemcsak szűkebb (családi, mesterségbeli vagy politikai) körében elismert valaki, hanem akinek tehetsége, szellemi és közéleti tevékenysége, erkölcsi tartása és egész életútja, címek és hatalmi pozíciók nélkül is, országos rangot és társadalmi tekintélyt kölcsönöz. (Azt már nem merném mondani, hogy vitathatatlant, hiszen láttuk, mi történt vele azon a szerencsétlen október végi estén, alig több mint egy évvel a halála előtt…) A Kosáryéhoz hasonló nagyság van fogytán – innen az űr.

Kilencvennégy évet élt, s az utóbbi tíz-tizenkét évben annyi ünneplésben volt része, hogy már-már megfeledkezünk róla, milyen mostohán bánt vele a sors felnőttéletének több mint a felében. Szakmai pályafutása tündöklően indult, de az 1947. évi politikai fordulatot követően ezt az indulást jó negyven éven át olyan megalázó visszaszorítások – úgy is mondhatnánk: víz alá nyomások – követték, amelyek egy nála kevésbé szívós szellemi embert, még ha tehetségét, eszét, tudását megőrzi is, aligha hagytak volna épen. Nem életrajzot írok, elég tehát, ha pusztán megemlítem, hogy 1949-ben Kosáryt minden addigi pozíciójától megfosztották: tanszékvezető egyetemi tanárból és intézetigazgatóból a gödöllői agráregyetem könyvtárának lett beosztott munkatársa (ami legfeljebb annyi előnnyel járt számára, hogy közvetlen kapcsolatba került a nevezett egyetemen tanárkodó Nagy Imrével). Csak két évtizeddel később, ötvenöt évesen fogadták vissza abba a tudományos intézetbe, amelyet a háború utáni években, harmincvalahány éves létére igazgatóként vezetett. A közbeeső időben, 1956-os tevékenysége jutalmaként azonban alkalma volt a korai Kádár-korszak börtönéletét is megtapasztalnia. Említsük meg továbbá, az intézményépítés és a hivatalos tudomány nagyobb dicsőségére, hogy a magyar történetírásnak ez a korán nagyot alkotó oszlopa majdnem hetvenéves, amikor végre az MTA (levelező) tagjává választják, s csak hetvenkét évesen (fél századdal nagy feltűnést keltő Görgey-könyvének megjelenése után!) léphet be az Akadémia „rendes tagjainak” sorába.

„Az utolsó volt, aki az egész magyar történelemről áttekintéssel rendelkezett” – írta róla nemrégiben, a gyász első napjaiban írott szép megemlékezésében Romsics Ignác, aki az utóbbi évtizedben egyik igazi bizalmasa s talán legközelebbi munkatársa volt. Minden bizonnyal így van, s már önmagában ez is nagyon nagy űr. Ehhez képest azonban meggondolkoztató, hogy a magyar történetírásnak ez a kivételes alakja mindössze két vagy három, egész korszakot vagy annál többet átfogó művet hagyott maga után. Ezek közé tartozik az angol nyelvű közönség számára írt és 1941-ben Amerikában kiadott History of Hungary, valamint természetesen az (1980-ban megjelent) Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. S talán ide sorolható még a legtöbbet forgatott Kosáry-mű is, az 1951-től kezdve publikált Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, amely már a szakmai száműzetés terméke volt. Ha a fejében bizonyára összeállt, de a mostoha körülmények között megírásra nem került szintézisekre gondolunk, az a benyomásunk támad, hogy valamiképpen ő is a kor áldozatai közé sorolható. Sietve hozzáteszem, hogy ezt a minősítést ő maga, már csak az önsajnálattól való viszolygása miatt, de más okokból sem fogadta volna el.

Persze, ha Kosáry életútját közelebbről nézzük, az is igaz, hogy így vagy úgy, de szinte minden nehéz helyzetben sikerült kijátszania üldözőit. Hiszen még 1957 és 1960 közötti börtönéveiben sem az történt vele, ami rabtartóinak célja volt, vagyis hogy letörve és kiégve megszűnjön saját útját követő szellemi alkotó lenni. Aki kezébe veszi börtönben írt „olvasónaplóját”, amely egyébként negyven évig várt a kiadásra (l. A chilloni fogoly, Bp., 1997), a legváltozatosabb irányokba elkalandozó, szinte segédeszközök nélkül készült kisesszéknek ebből a ragyogó gyűjteményéből azonnal megérti, hogy aki e gondolatokat ott és akkor leírta, azt bezárni lehetett, de „ártalmatlanná tenni” nem. Hasonló attitűdre talán csak a (boldog) XIX. század államfoglyai körében találunk példát. A XX. század közepi magyar börtönviszonyok között már alig.

Illetve egyet mégis: a pszichológus Mérei Ferencet, aki ugyanebben az időben más, rendelkezésre álló kísérleti anyag híján saját álmait jegyezte fel és tette egy elméleti munka kiindulópontjává. Ez a párhuzam azért is hasznos, mert elmélázhatunk vele azon, hogy mi minden lehetett volna ebből a szegény, megtiport és tévelygő országból, ha az az ígéretes nemzedék, amelynek az 1913-ban született Kosáry Domokos és az 1909-ben született Mérei Ferenc is tagja volt, az őt megillető helyre kerül. Ehhez a nemzedékhez olyan tehetségek tartoztak (csak kapásból említve egyet-kettőt közülük), mint Bibó István és Szabó Zoltán, a szűkebb értelemben vett politikai mezőnyben Kovács Imre és Csicsery-Rónay István vagy a Saláta Kálmán körüli ifjú kisgazdák csoportja (Mistéth Endre, Hám Tibor), tőlük egy csöppet „jobbra” Barankovics István és a modern katolicizmus útján járó társai, megint egy másik oldalon a Kéthly Anna, Fejtő Ferenc vagy Bán Antal nevével fémjelezhető szociáldemokraták – s a sort még folytathatnám. Nos, milyen mintademokrácia lehetett volna ebből az országból, ha mindezek a tehetségek akkor rúgnak labdába, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk, vagyis az ország 1944. évi katasztrófája után, s úgy működhettek volna, ahogy ezt a köz dolgairól alkotott saját percepciójuk diktálta! Mennyivel meggyőzőbben hirdethették volna Magyarország megújulását, mint azok, akikről lerítt, hogy egy újabb, másik hódoltság útját egyengetik!

(Az elüldözöttek vagy másképp kitaszítottak fentebbi sora kiegészíthető volna még – s nem is mellesleg – olyanokkal, akik egy adott időben beálltak a magyar kommunista párt mellé, s akiket később így vagy úgy megevett a moszkovita Moloch. Itt nem az én sokkal fiatalabb és ezért, sajnos, könnyebben elbolondítható nemzedékemre gondolok, hanem a hazai kommunista mozgalom harminc-, negyven- és ötvenéveseire. Nagy Imre kivégzett társai mellett idesorolnám például a NÉKOSZ-alapító Kardos Lászlót vagy a Nagy Imre-pert túlélő Vásárhelyi Miklóst. 1953 után Kosáry közülük többekkel is baráti viszonyba került. Lásd erről még alább.)

Kosáry Domokos életútja, már a múlt század 30-as éveitől kezdve (amikor is a miniszterelnök Telekinek, saját hivatali főnökének sem átallta a szemébe mondani, hogy a németek oldalán csak újabb bajba sodródhat az ország), a forradalmon s annak oly szánalmasan megült jubileumán át (ahol is az őt ért őrjítő méltatlanságot a legteljesebb méltósággal viselte), mindvégig, töretlenül és folyamatosan azt példázza, hogy a két háború közötti Magyarországnak, azon belül is az ún. keresztény-nemzeti középosztálynak volt egy olyan szellemi elitje, amely felmérte az ország állapotát és a rá leselkedő veszélyt, s amennyire erejéből telt, megpróbált ezzel szembeszállni. „Annak idején – mondotta életére visszatekintve egy interjúban – mi, akkori fiatalok éppen azon dolgoztunk, hogy demokratikus, civilizált, európai országot csináljunk abból az elmaradott, ócska, rozzant bárkából [ami is az akkori Magyarország volt, és] amelyről tudtuk, hogy az első nagy teherpróbát sem bírja már ki, mert összeroppan.” (Beszélgetés Rádai Eszterrel. Mozgó Világ, 2000. 10.) „Az én nemzedékem – fogalmazta meg ugyanezt egy másik interjúban (Magyar Hírlap, 1993. július 31.) – maga is részt kívánt venni a demokratikus átalakulás előkészítésében.

Mint Európa és a nyugati világ történetében járatos, sok nyelven olvasó és külföldi kollégáival állandó kapcsolatot tartó történész Kosáry pontosan tudta, hogy a modern világ normalitása: a rendi és osztálykülönbségeket felszámoló, jogkiterjesztő, szabadságelvű demokrácia. Szellemi alkotóként ennek megértetését, közéleti emberként pedig e normalitás viszonyainak itteni létrehozatalát tekintette feladatának. „Bibóval – mondotta egy másik interjúban (Mozgó Világ, 2000. 10.) – sok vitánk volt, de nem a lényeges kérdésekben, tehát nem abban, hogy Magyarországból demokratikus országot kellene csinálni. 1945 után Kosáry – talán azért is, mert Szekfű Gyula környezetébe tartozott, de saját éleslátásánál fogva is – nem osztotta azt a sokak által táplált vagy egyenesen magukra erőltetett illúziót, hogy valamiféle népközeli demokrácia Moszkva fennhatósága alatt is létrejöhet. De ahogy ennek lehetősége (a Sztálin halála utáni években) megint felbukkant, Kosáry azok közé tartozott, akik készek voltak ennek kiaknázásáért saját kockázatukra is cselekedni. „Nagy Imrét már régtől ismertem – emlékezett vissza egy beszélgetésben (Mozgó Világ, 1992. 1.) –, ott voltam azon az emlékezetes születésnapon 1956 júniusában, és fel is köszöntöttem mint jövendő miniszterelnököt. Nem voltam soha párttag, sem reformkommunista, sem másmilyen, csak azt éreztem, hogy az ő számára fontosabb a nemzeti progresszió, mint egy idegen hatalom érdeke.” Ebben a szellemben tett eleget 1956 novemberében, már a forradalom leverése után, a Nagy Imrétől egy baráti közvetítő (Gimes Miklós) révén hozzá érkező ama kérésnek, hogy gyűjtse össze, amíg nem késő, a forradalom dokumentumait. A gyűjtés eredményét a budapesti Egyetemi Könyvtár páncélszekrényében helyezte el. Részint ennek következtében került börtönbe (részint persze azért is, mert a felkelés napjaiban a történészek forradalmi bizottságának volt az elnöke), az ominózus anyagra ugyanis kisvártatva a belügyi hatóságok tették rá a kezüket. „Azóta sem került elő.” (ibid.)

Jóllehet egy rövid ideig tanítványa voltam a budapesti egyetemen, nem érzem magam hivatottnak Kosáry Domokos történetírói munkásságának bemutatására, hiszen további életem során én aztán egészen más szakmákban tevékenykedtem. De mint hűséges olvasója úgy gondolom, hogy munkáinak talán legfőbb jellegzetessége egyfajta szinoptikus realizmus (ha szabad ilyen szókapcsolattal élnem), ahol is a jelző az alkalmazott vizsgálati szempontok sokoldalúságát akarja aláhúzni, miközben a realizmus nem csupán a tények pontos és tárgyilagos kezelésére utal, hanem a szerzőnek arra a meggyőződésére, hogy van egy releváns tényállás, amely – elfogulatlanul tárgyilagos hozzáállás mellett – a vonatkozó tények és körülmények lelkiismeretes feltárásával rekonstruálható. Kosáry tehát nem osztotta azt a „posztmodern” (nem tudom, hogy ez a szó mit jelent) szkepticizmust, amely szerint nincsen objektív tényállás, s minden történetírás valamilyen értelemben önkényes, de legalábbis egyoldalú konstrukció, amely ráadásul többnyire tendenciózus is. Azt persze Kosáry sem vitatta, hogy minden történészi munkának van szempontja és célja, azt azonban hevesen tagadta, hogy a tárgy pusztán intellektuális konstrukció volna, amely mögött nincsen objektív realitás. Aki hallotta Kosárynak a Sas-hegyre vonatkozó fejtegetéseit, tudja, mire célzok.

Köztudomású, s ezért csak röviden említem, hogy munkásságának egyik fő kritikai célpontja az önáltató nemzeti romantika volt, amelyre már csak azért is nagyon haragudott, mert abból csak rossz, hamis és félrevezető történetírás teremhet. A Görgey állítólagos árulásának témája is ezért foglalkoztatta, s ugyanezért, de már egy egészen más történelmi-politikai kontextusban tért vissza hozzá a kilencvenes években. Élete vége felé meglepve s nem minden aggodalom nélkül figyelte azoknak a primitíven összefércelt nemzeti mítoszoknak az újrafelbukkanását és térhódítását, amelyek ellen mindig is küzdött. E sokszor megcáfolt és gyakran minden alap nélküli mítoszok hirdetőit „szellemi alvilágnak” nevezte, amiben az a meggyőződése is kifejeződött, hogy komoly ember nem alacsonyodhat le a velük való hiábavaló (mert minden szakmai alapot nélkülöző) vitára, s még kevésbé dőlhet be nekik. Itt említeném meg, hogy Kosáryt szinte semmi sem irritálta annyira, mint a butaság, ez ellen tudott a legindulatosabban kikelni. De ironikus-lesújtóan vélekedett az elvek feladásáról is, s általában minden erkölcsi turpisságról. Ilyen jellegű megnyilvánulásokra annál is gyakrabban került sor nála, merthogy (amint ez köztudomású) kolerikus természetű volt. A nagy ügyekben azonban ítéletalkotását nem homályosította el az indulat.

A hosszan tartó szovjet uralom következményei Kosáry életére és tevékenységére nemcsak 1989-ig, hanem az ezt követő két évtizedben is kihatottak. Minthogy az 1956-os Intézet kuratóriuma révén – amelynek Kosáry az intézet alapítása óta tagja volt – több mint másfél évtizeden át rendszeres kapcsolatban voltam vele, úgy gondolom, hogy valamennyire ismerem erre vonatkozó nézeteit. Kosáry egyre nagyobb aggodalommal észlelte, hogy a kommunista szocializmusban leélt negyven év – másképp, mint Trianon, de érzelmileg nem egészen függetlenül attól – szintén akadálya lett annak, hogy a magyar társadalom problémamentesen belenőjön abba a modern demokráciába, amely a nácizmus veresége nyomán a XX. század közepére Nyugaton kialakult. A szovjet megszállás – minden korábbi sérelemre ráépülve – a történelmi folyamatok reális érzékeléséhez szükséges arányérzéket zavarta össze. Egy olyan beállítottságot tett uralkodóvá a magyar nemzeti gondolkodásban, amelyet Kosáry legalább annyira nevetségesnek tartott, mint veszélyesnek: a sértődöttséget. „A világtörténelemre nem lehet megsértődni”, hangoztatta Kosáry, nem is egyszer. „Aki ezt teszi, öngólt lő. Mindent helyre kell hozni, amit csak lehet, orvosolni minden sérelmet, amennyire módunkban áll. De a jövő munkáját […] sértődöttség és bosszúvágy nélkül végezhetjük csak el.” (Népszabadság, 1990. augusztus 18.)

A bosszúvágyat Kosáry bizonyára azért is helytelenítette, mert ez az érzés tőle emberileg teljesen idegen volt. Egész pályafutása erről tanúskodik, de ezt illusztrálja az a szellemiség is, amelyet az MTA elnökévé megválasztva annak vezetésében érvényesített. Azt a gondolatot, hogy 1990-ben – fordított előjellel – ugyanolyan „tisztogatást” kell véghezvinni, mint 1949-ben, képtelenségnek tartotta. „A sztálinizmus ellen – szögezte le elnöksége első napjaiban – nem hadakozhatunk sztálinista módszerekkel.” (L. Élet és Tudomány, 1990. június 19.) Elnökké választása után tartott rövid beszéde végén tréfásan felidézett egy jelenetet, amely közte és egyik fegyőre között zajlott le jó három évtizeddel korábban, s amelyből azt a benyomást szűrte le annak idején, hogy a fegyőrök világképében természetszerűen minden ember mellé egy (esetleg több) őr van rendelve. „Hát ez az a világkép – fűzte hozzá Kosáry –, amelyet le kell váltanunk, az őrökkel együtt, akiknek emberré válását kell lehetőleg elősegítenünk.” (In: K. D.: Hat év a tudománypolitika szolgálatában. MTA, Bp., 1996. 12.) Nehéz volna Kosáry humanizmusát ennél tömörebben összefoglalni.

Nem tudom, sikerült-e ebben a rövid méltatásban legalább annyit megmutatni, hogy Kosáry mint egyéniség egyedülálló volt, s hogy mint a nemzeti haladás apostola, egyszersmind széles körben elfogadott szellemi-erkölcsi mércéje nem csupán tudósként írta be nevét az elmúlt évtizedek történetébe. Személyében egy kihalóban lévő nagy nemzedék utolsó országosan ismert képviselője távozott el közülünk. Milyen lesz ez az ország nélküle?

Kende Péter