A HOLMI POSTÁJÁBÓL

Tisztelt Szerkesztőség, Tisztelt Voigt Professzor Úr!

Örömmel olvastam Voigt Vilmos írását a lap 2007. októberi számában Marót Károlyról, a magyar ókortudomány és folklorisztika egyik jelentős alakjáról. Több okból is: egyrészt a Maróttal foglalkozó irodalom csekély, ellentétben Marót – a szövegek mennyiségét tekintve (is) – hatalmas munkásságával; másrészt, mert értesültem belőle egy kétkötetes Marót-kiadás tervéről; harmadrészt azért, mert Marót Károly – tudomásom szerint valóban roppantul eseménytelen – életéről nem tudok sokat, így a cikkben szereplő anekdotikus részletek is érdekesek voltak számomra.

De Voigt Vilmos írása alapján (mely eredetileg lektori jelentés volt) furcsa kép alakulhat ki Marót Károlyról, és a Holmi olvasói számára talán nem világos, hogy miért kell ekkora jelentőséget tulajdonítani valakinek, aki minden jel szerint bogaras öregember volt, és akinek írásait (a cikk szerint) személyes környezete érthetetlen és egzaltált szöveghalmaznak tekintette. Voigt Vilmos gunyoros sorai talán csak az idős Marót Károlyra vonatkozó (etnográfuskörökben uralkodó) valamikori közvélekedés hangulati elemeit próbálják érzékeltetni, és nem a szerző véleményét közvetítik, de azért így sem szolgálják Marót Károly jobb megismerését. Minthogy hozzám csupán Marót írásai jutottak el (1963-ban, halála évében meg se születtem), nem tudom a felidézett életrajzi részleteket a fent elmondottakon túlmenően kommentálni. Talán csak annyit: Ortutay Gyula „pártfogása” biztosan ártott Marót Károly megítélésének. Akik idegenkedtek Ortutay személyiségétől és módszereitől, azok automatikusan elhatárolódtak Marót Károlytól is, amint ez például Vargyas Lajos Kerítésen kívül című önéletrajzi írásának Marót Károlyra vonatkozó részleteiből is kiderül.

Marót szélesebb körű elismertségét (részben) valóban azok a körülmények akadályozták, melyekre a szerző is utal, írásainak körülményességét, gondolkodásmódjának rögeszmésségét illetően. Ennek ellenére életműve bámulatosan eredeti, gondolatgazdag és jó értelemben véve szerteágazó. Főbb tézisei közül szeretnék néhányat kiemelni: ilyen a homéroszi epika kanonikus (mértékadó) szerepe az európai irodalom történetében, a prehomerikus irodalom mágikus-népi – értsd: nem heroikus – karaktere, a rítusok recepció-központú megközelítése, az archaikus műfajok tipológiája. De itt említhetjük Marótnak a szóbeliség prioritását hangsúlyozó irodalomfogalmát vagy a klasszikus antik irodalom és az irodalmi modernség kapcsolatát firtató rendkívül eredeti (ugyanakkor Curtius, Eliot, Frye, de akár Babits nézeteit idéző vagy azokkal érintkező) meglátásait is. Igaz, Marót egyrészt afféle társtalan, csupán önmagát képviselő tudományos „paradigma” volt, ez valóban megnehezítette azt, hogy nézetei szélesebb körben elterjedjenek; e szempontból talán Hajnal Istvánhoz tudnám hasonlítani. Másrészt olyan hagyományokhoz kötődött, melyek csak rendkívül szórványosan voltak jelen a kortárs magyar tudományosságban, így Ernst Cassirer szimbólumelmélete, Aby Warburg kultúraértelmezése, a harvardi „oral formulaic poetry” kutatás. Mindezt különös módon néhány, az ő korában divatos név is kiegészítette, ilyen Bergson vagy Croce hatása; Marót recepcióját illetően ez utóbbiak József Attila költészetfelfogásában hagytak nyomot, amint erre Horváth Iván és Tverdota György felhívta a figyelmet.

Kétségtelen, hogy az ötvenes években Sztálint is idézte, de nem volt sztálinista, különböztessük meg a kettőt. Marót furcsa, félszívvel vállalt, kései marxizmusa abból állt, hogy munkáiba beemelte Marxnak az emberi közösséggel, valamint a görög klasszikusokkal kapcsolatos megállapításait, melyek amúgy is abból a preromantikus gondolatkörből származtak, melynek Marót – egy másik hagyományágon – maga is folytatója-örököse volt. Nem néztem át az összes Sztálinra történő hivatkozását; 1956-ban kiadott főművében, A görög irodalom kezdetei-ben Sztálint egyrészt olyan témákkal kapcsolatban idézi, melyek folklorisztikai közhelyek (például a szóbeliség prioritása), itt egyszerűen odaírta tekintélyérvként (és nyilván, hogy nem marxista tudományos életműve miatt magát mentse) Sztálin nevét. Máshol, a nyelv és a ritmus pszichofiziológiai eredete melletti érvelésében használja (jellemző módon Pavlov neve mellett). Ez annak a biológiai romanticizmusnak a kifejeződése, melyben a marxista esztétika is megtalálhatta a maga visszaigazolását, épp redukcióra hajló megközelítésmódja miatt; lásd Karl Bühler hatását Lukács kései műveiben. Végül Sztálinra hivatkozik a hírhedt nyelvtudományi tézisek kapcsán; itt Marót – Sztálinnak a stadiális iskolát, név szerint Marr szovjet nyelvészt bíráló írásaival összhangban – arra utal, hogy a nyelv a gondolkodás, a költészet, a kultúra független összetevője, és nem „felépítmény”, ahogy korábban szokás volt elgondolni. (A stadiális nyelvészet Sztálin támadása előtt a hivatalos sztálinista nyelvtudomány volt, egyébként Bahtyinra is erősen hatott.)

Szerintem ezek nem szégyenteljes dolgok; továbbá a tudományos diskurzus keretein belül értelmesen tárgyalható problémák, biztos vagyok benne, hogy mindezt Voigt professzor úr (nálam jobban) is tudja, de cikkében mindezek a Marótra vonatkozó körülmények egy beijedt öregember komikus és opportunista kapkodásaként lettek beállítva, ha talán szándéktalanul is.

Fontosnak tartom azonban a cikk pontos, bár olykor a paródia határát súroló megjegyzéseit Marót Károly tudományos stílusát illetően. Marót szövegei valóban zsúfoltak, túlteng bennük a reflexió, a folyamatos önkorrigálás, a hihetetlen mennyiségű idézet, lábjegyzet; nem egy írása olyan, mintha voltaképpen kettő (vagy akár több!) tudományos értekezés szövege futna bennük szimultán egymás mellett. Mindezek azonban nem fogyatékosságok, egyszerűen Marót összetett és szerteágazó gondolkodásmódjának nyelvi megtestesülései. Marót Károly tézisekben is összegezhető tudományos nézetei mellett éppen ez a gondolkodástechnika, az utalásokból, a szövegek hirtelen-váratlan kapcsolódási módjaiból, a kereszthivatkozásokból, a folyamatos (olykor, elismerem, hogy kényszeres) reflexiókból és korrekciókból, a Marót-írások hihetetlenül erős intertextuális dinamikájából tanulhat bárki, aki veszi a fáradságot, hogy leemelje a polcról e kissé elfeledett szerző műveit.

Tisztelettel

Havasréti József

Tisztelt Szerkesztőség!

 

Néhány hónappal a megjelenését követően vettem csak kézbe a Holmi 2007. áprilisi számát, melyben Kerényi Ferenc írt recenziót a PIM Jókai-gyűjteményének könyvkatalógusáról. Mint azóta már bizonyára többen jelezték – de a biztonság kedvéért megteszem én is –, az említett recenzió sajnos hibát tartalmaz: Czakó Zsigmond nem Jókai párbajpisztolyával lett öngyilkos, hanem – mint az köztudott – a Pesti Hírlap szerkesztőségében Csengery Antal pisztolyával.

Tisztelettel

Dr. PhD Dörgő Tibor

*

Tisztelt Szerkesztőség!

 

Dr. Dörgő Tibornak igaza van: Czakó Zsigmond Csengery Antal szerkesztő pisztolyával lőtte főbe magát. Az olvasó tájékoztatására (és megbocsáthatatlan tévedésem némi magyarázatául, hogy ti. hogyan kevertem ide Jókait) álljon itt a legilletékesebbnek, a Pesti Hírlap rovatvezetőjének és szemtanúnak, Emődy Dánielnek a tudósítása a lap 1847. december 16-i számából:
„Alig pár perc múlva a pisztolylövésre tért át, s kérdezé, valljon e lapok szerkesztőjének céllövő pisztolya nehezebb e, mint báró Keményé, melylyet ő azon ürügy alatt kért el, hogy külvárosi lakásában magát éjjeli megtámadás ellen ótalmazhassa? Az Életképek szerkesztőjétől [Jókai Mórtól] is hasonló szin alatt kért el a napokban egy kétcsövü pisztolyt. A miénk legjobban megnyerte tetszését. Kezébe vette, s ismételt figyelmeztetésünkre, hogy töltve van, sem adta vissza. Állítá, hogy e fegyverrel 15 lépésről ellőné a huszast. Ezek voltak végső szavai. Ugy látszik, csak azon percre várt, midőn mindkettőnk figyelme, kik jelen voltunk, az ablakon ki, az utcára fordult. Egy kis durranás után, mellyet lövésnek alig gondolhatánk, halálmeredten ült előbbi helyzetében boldogtalan vendégünk.” E fegyvertörténeti tény tisztázása után szeretném leszögezni, hogy a kifogásolt fél mondat helyesbítése sem Jókai és Czakó kapcsolatáról, sem Jókai könyvgyűjtő szokásairól vallott ismereteinket nem módosította. A könyvismertetésben pedig végtére is erről volt szó.

Kerényi Ferenc