HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Kőrizs Imre: PUZZLE; TOLDI ÉJSZAKÁJA

    Kőrizs Imre

    PUZZLE

    A darabkák határai

    nem természetes határok.

    Többnyire az objektumok sem ismerhetők fel:

    hogy az alaktalan lapkán tenger kéklik,

    vagy busz,

    csak a teljes kép ismeretében lenne eldönthető.

    Elégedjünk meg – mivel?

    Egy meghibásodott pogácsaszaggató

    madárszárny végét és inggallért

    egybemetsző önkényének villanásaival?

    Az önműködő, fantáziátlan türelemmel,

    amelynek egy őrült rendszerű,

    hézagmentes térképháló az eredménye?

    Vagy a kiömlő gyufák pontos számát is

    első pillantásra megállapítók

    mindent összelátó,

    kegyelmi autizmusával?

    TOLDI ÉJSZAKÁJA

    Születésnapi cento Lator Lászlónak

    Letérdelt a földre, nem ügyelve másra,

    félrebillent fejjel úgy mozgott a szája.

    Összeroppan a rúd: ami csak volt benne,

    kívánatos ízzel, jóízűen nyelte.

    Reszkető ajakkal mit se kímél tőle,

    véginél ragadja, szíja ki belőle

    bűvös-bájos mézét, úgy, hogy édességén

    tiszta nyál csordul ki a lyány szája végén.

    Visszajő a leány, ha elég nem lenne,

    mint szilaj csikóé, magas volt a kedve:

    rettentve sikolt fel, véges-végig méri,

    nyelve a szájában meg nem tudna férni.

    Combot nyújt, a legény véges-végig nyalja,

    délcegen megűli, nagyokat döf rajta,

    összezsibbasztotta, megrészegítette:

    ennyibe került, míg elszenderíthette.

    De lám, mintha ördög volna belé bújva,

    Miklós hengeredik, s talpra ugrik újra,

    s mint midőn a bika, csak most jő a nagyja:

    fel-feláll a farka, s hátul megtámadja.

    Mintha fénylő kardját, serényül forgatja,

    párját fekhelyéből sűrűn osztogatja:

    mennél elébb görnyed, annál inkább dagad,

    megered lassanként, valamint a patak,

    úgy kél a sohajtás, előrehajolva,

    mintha szíve-lelke a szemében volna.

    Lehanyatlott aztán, s akárhova nézett,

    még szemét behunyva is folyt az igézet.

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!