Szántó T. Gábor

ORBÁN OTTÓ TEMETÉSÉN

Jobbra a család, balra az írók, költők.

Én, a család távoli rokona, méltó helyemen:

érezve a helyzet tarthatatlanságát,

bóklászva a két társaság között,

fel-alá járkálok idegesen.

Az egyik oldalon szülők, unokatestvérek,

a másik oldalon a szakma, kikkel éppúgy távoli

és diplomatikus a kapcsolatom, akár a szélesebb családdal.

Mintha összeérnének a bennem összeférhetetlen részek,

melyekkel önmagukban sem felhőtlen a viszonyom,

hát még így, a kettő közé szorulva,

szembesülve azzal, hogy sehova sem tartozom…

Közben szüntelen kívülről figyelem magam,

ki ez az ember: félig családtag, félig író?

Félig felnőtt, félig gyerek?

Netán félig-félig… vagy tán egészen az…?

Méltó hely: középen, kétségben,

mint Woody Allen filmjében Zélig:

önmaga hiányában szenvedő átalakulóművész

(korántsem vicces téma, legfeljebb a közelítés).

Egy pillanatba sűrítve az életem: kezdettől végig.

Aztán vagy három évvel később, eszembe jut néha,

ironizálhatna kedvére, neki való téma.

Ő, ki félig zsidó volt, félig keresztény, de leginkább félig-félig,

így ironizálhatna a vers közepéig,

azután lassan elszürkülne a kép, feltűnnének a háborús romok,

bomba a fürdőkádban, a falon véres nyomok,

az utcán lódögök, zsákokkal surranó emberek,

utóbb az árvaság hamuja alól felizzó szerelmek,

mint az övék, s mint apámé-anyámé, melyből magam fogantam,

félárvák, akár O. O. volt, neje, s immár lányaik: mint én, örökölt bánatban.

Az itthon maradt család: két és fél pár szülő, s mindössze öt gyerek,

s az ötnek csupán két gyereke született.

Az ötnek egymáshoz nincs s immár tán nem is lesz köze,

így ér véget e nép, így ér véget e mese.

Bár odafent eloszlott a füst, s mögötte látszik az ég,

és felépült a város, éli közönyös életét,

ami bennünk pusztult, annak nincsen nyoma,

mert nem is volt, hisz létre se jöhetett soha.

S hogy van-e fent más, mint felhők tompa vonulása,

valami, mi mindezt nem felejti, ha meg nem is magyarázza,

vagy csak ugyanaz, mi itt lent, monoton kezdet és vég?

Foltokban fény, árnyék, lobbanó remény, reménytelenség.