Sopotnik Zoltán

 

FUTÓSÁR

A cipőjéről kaparja a sarat. Mint

hőskora emlékeit a rozoga színész.

Már a mozgása sem a régi. Neki sem.

Vajon ez az év is a menekülés éve lesz,

kérdezi magától, vagy a mindentudó

angyaltól a tóban. Kaparja a földet.

Már megint a szíve elől menekül majd?

Vagy a gyerektől, aki a lelke képeit rakosgatja

össze? Hülyeség. Lélekfotók. Még mit

nem. Kaparja a lelkét. Nem lát semmit.

Nehéz munka. Kicsit maga ellen is kaparni.

FUTÓNYÁR

Talán. Lüktetni kéne. Mint a nyár.

Dobálni belső színeinket a világra.

Talán. Hiába. Mondatokat használni

hőmérő gyanánt. Nézni a higanyt,

ahogy a lassú erőlevesbe csöppen.

A melegtől ugyanis szétrobbant a mérő.

Talán. Lüktetni kéne. Hagyni, hogy

lelkes futó zápor teremtsen nyugalmat.

Adjon erőt. És porladjon szét a bőrön.

Talán. Hiába. Érzelmeket fotózni.

Bezárkózni egy távoli sötétkamrába.

Talán. Fel kéne nőni a nyárhoz.

Előhívni mindent, kivinni a tóra.

Ember- és időpróba.

FUTÓMÍTOSZ

Istenek jeleit fedezi fel a nád aljában.

Kopott álomsarkantyút például, szellem-

pajzsot, ahogy bágyadtan ringatja a víz.

Hajnalban – mielőtt dolgozni menne – mindig

lejön ide, nézi a sárgán világító nádat.

Mintha csak neki világítanának. Biztos van a

lelkében valami, amitől így bízik benne

a természet. Meg az istenek is. Vagy a szellemek.

A múltkor, mikor egy szomorú pillanatában

széttárt karokkal beállt a növények közé,

úgy átvilágították, akár a röntgen. És akkor

meglátta a szívén azt a három foltot, amiről még a

nagymamája mesélt. Hogy vannak olyanok,

akiket három helyen is megégetett a mítosz.