Miklya Zsolt

 

NEM A KAROD

 

 

Megunt citromhéj, arrébb rugod.

Kotnyeles kezed lelet után turkál-

na ma is, de békén hagyod az arc-

haikus szemétdomb idült darabjait.

 

Jó itt ma lenni. Várni a nem tudod

kire. Ez a várás bele van kalkulál-

va a levésbe, mint levesbe a serc-

li kanál helyett, mállékony falatjaid.

 

Feladnád a meccset, de csak falod,

minden labdád fal adja vissza. Kiáll

már a lábad, és nem a karod, porc-

talanítasz, vetődsz, lekopnak térdeid.

 

Árnyékvetővé válik minden napod.

Bölcs vagy, legalább sejted, az ár-

nyék feltételezi a napot, percről perc-

re nyúlik veled, rád hagyja foltjait.

 

 

 

 

A KARFÁN TÚL

 

A hálószobában lehetett félni,

szaladni falig esténként a sötétben, azután

vissza. A rácsos ágyban, a konyha mellett

még egyszerűbb volt, matatni szád körül

a puha ronggyal, beléharapni. Kilakoltattak

aztán, az utca mellé, nagy vagy, a farkasok

még nagyobbak, de nem tudnak bejönni.

Nem hitted el, a fal nem jelent semmit, te is

átjártál éjszakánként, puha léptekkel osontál

árnyaik közt, vigyázva, farkukra ne lépj, akkor

harapnak. Odagyűltek az ágyad mellé, az utca

felől, fal mellett lehet összebújni, a farkasok

falánkok. Bújtál te is a falhoz, s ha már annyira

féltél, hogy tovább nem bírtad, apa karjához

értél, a karfán túl, vigyázva, fel ne ébreszd.

 

 

 

 

ÁRNYÉKFOGÓ

 

Árnyékból árnyékba ugrasz

a járdán, cserépdarabot rugdosva

magad előtt. Kergetőzik a cserép

és az árnyék. Hazafelé az árnyék,

visszafelé a cserép a fogó. Aztán

 

a kocsiúton árnyékfogózol,

ha árnyékba guggolsz, az a ház.

Végül gurulsz lefelé az árokparton,

árnyékba csavar a lejtő. Alján

egy árnyalt selyemgubó.