Miklya Zsolt
NEM A KAROD
Megunt citromhéj, arrébb rugod.
Kotnyeles kezed lelet után turkál-
na ma is, de békén hagyod az arc-
haikus szemétdomb idült darabjait.
Jó itt ma lenni. Várni a nem tudod
kire. Ez a várás bele van kalkulál-
va a levésbe, mint levesbe a serc-
li kanál helyett, mállékony falatjaid.
Feladnád a meccset, de csak falod,
minden labdád fal adja vissza. Kiáll
már a lábad, és nem a karod, porc-
talanítasz, vetődsz, lekopnak térdeid.
Árnyékvetővé válik minden napod.
Bölcs vagy, legalább sejted, az ár-
nyék feltételezi a napot, percről perc-
re nyúlik veled, rád hagyja foltjait.
A KARFÁN TÚL
A hálószobában lehetett félni,
szaladni falig esténként a sötétben, azután
vissza. A rácsos ágyban, a konyha mellett
még egyszerűbb volt, matatni szád körül
a puha ronggyal, beléharapni. Kilakoltattak
aztán, az utca mellé, nagy vagy, a farkasok
még nagyobbak, de nem tudnak bejönni.
Nem hitted el, a fal nem jelent semmit, te is
átjártál éjszakánként, puha léptekkel osontál
árnyaik közt, vigyázva, farkukra ne lépj, akkor
harapnak. Odagyűltek az ágyad mellé, az utca
felől, fal mellett lehet összebújni, a farkasok
falánkok. Bújtál te is a falhoz, s ha már annyira
féltél, hogy tovább nem bírtad, apa karjához
értél, a karfán túl, vigyázva, fel ne ébreszd.
ÁRNYÉKFOGÓ
Árnyékból árnyékba ugrasz
a járdán, cserépdarabot rugdosva
magad előtt. Kergetőzik a cserép
és az árnyék. Hazafelé az árnyék,
visszafelé a cserép a fogó. Aztán
a kocsiúton árnyékfogózol,
ha árnyékba guggolsz, az a ház.
Végül gurulsz lefelé az árokparton,
árnyékba csavar a lejtő. Alján
egy árnyalt selyemgubó.
